"Témakarika" - Egy nyári kaland, tisztességes hűtlenséggel?

Egy blogot olvasva egy érdekes bejegyzést olvastam, mely felkeltette az érdeklődésem. Megnéztem a tulajdonosának adatlapját, ahol őszintén írt magáról, családjáról, problémáiról.

Az oldalon lehetőség volt személyes üzenetküldésre, és leírtam a véleményem, a gondjainak nyílt felvállalásáról, és hogy hasonló problémáim vannak, de én nem merném ilyen nyíltan vállalni őket, amiért Őt nagyon becsülöm.

Kedves válasz érkezett, melyből nyilvánvalóvá vált, nagyon egyformán gondolkodunk dolgokról, itt nem csak az adott problémát értem. Levelek követték egymást, nagyon sok dolgot, témát érintve, melyről egyéni véleményt alkottunk, és ezek a vélemények félelmetes összhangról árulkodtak. Már a levelekben is érződött a vonzódás kettőnk közt.

A dolgot bonyolította, hogy a kapcsolatfelvétel nem ilyen céllal történt és a férfi öt évvel fiatalabb tőlem, ez számomra elfogadhatatlan. Bár a gondolatomban tagadni kár, megfordult: Istenem, ha már az utamba küldted, miért nem idősebb?

Őt nem zavarta a korkülönbség, ezt nyíltan meg is írta: „Azt nem értem, miért húztál záró vonalat közénk? 40-en túl szerintem már a kornak nincs jelentősége, nem kizáró ok számomra. Te is, rájöttél már e néhány levélváltásból is, hogy mennyire egyeznek a dolgaink, elképzeléseink. Ne értsd félre, én tiszteletben tartom a döntésed, ha Te nem akarsz velem komolyabb kapcsolatot, a korom miatt, én elfogadom.”

Könnyű lenne azt mondanom szilárdan hittem, amit a korkülönbségről eddig gondoltam, de nem lenne igaz, egyre jobban vonzott akaratom ellenére a személye, mely mögött az őszinte embersége nagyon megnyerő volt.

A találkozóra azért adtam lehetőséget, hogy ő az „idős nőből” kiábránduljon, és megoldódik a dolog, de előre tisztáztuk, ez csak beszélgetés lesz.

A találkozásra lelkes izgalommal készültem, két órát szántam a beszélgetésre, de négy óra lett belőle, úgy, hogy észre sem vettük. Annyi mindenről beszéltünk, de a mi kapcsolatunk szóba sem került, nem jutott rá idő.

Egy kézfogás, egy csók sem volt, tartotta az adott szavát, és mégis olyan boldog voltam!

Találkozó után újra levélváltások, majd pár nap múlva ismét felmerült a találkozó lehetősége, és én magamra sem ismerve, a kérésnek engedtem. Úgy vártam, mint egy tinédzser, akinek új ez a bizsergő, édes érzés.

Újra a véget nem érő beszélgetések, most már egy egész délutánra bekalkulálva. Tudtam, most már meg kell beszélni a folytatás lehetőségét is. Valóban szóba került, meg is egyeztünk, ez csak egy barátság lesz!

Mert ez a nehezebb feladat, megtalálni azt a valakit, aki előtt meg tudunk nyílni, aki felé lesz bizalmunk és ez köztünk kölcsönösen működik.

Érdemes-e megpróbálni egy tiltott kapcsolatot, pár lopott intim alkalomért a barátság rovására?

De ahogy egymás szemébe nézve beszélgettünk, mindketten éreztük, ezt ésszel és nem a szívünkkel döntöttük. Bizony voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, ha mégis megcsókolna, hagynám, és örülnék neki.

A találkozó után a levelében hasonlót írt, néha Ő is szeretett volna magához ölelni, az ígéretét megszegve.

Azóta is levelezünk, mindenről írunk, de a kettőnk közt lévő barátság megváltoztatásáról nem! Ennek ellenére nagyon várom a leveleit, mert mindig örömmel olvasom, és ha szomorú dolgokat ír, kicsit én is szomorú vagyok.

A Vele való találkozást ajándéknak tartom, kicsit visszaadta, felidézte a fiatalkori,

kislányos érzéseket, mikor szerette volna az ember már az érzéseit nyiladoztatni, de tinédzserként ő maga is tudta, ez korai, most pedig már nem szabad!