Te elmondanád-e a kislányodnak, és ha igen, mikor, hogy a terhességed alatt mind a nagyszülei mind pedig az apja teljesen cserbenhagytak? (beszélgetés)
Persze, elmondanám. Tudjon róla.
Azért a nagyszülők viselkedésére és, hogy azóta változott-e valamit a helyzet velük kíváncsi lennék. Ugyanis erre, amit tettek - azt gondolom - nincs épelméjű magyarázat.
Hmmm.
Az indító nem tagja a portálnak és nem kérte a törlését.
2008-ban indult ez a fórum, csak a véletlengenerátor előszedte.
Remélem jól van az indító és rendeződött az élete.
A szüleid miért reagáltak ennyire indulatosan?
Ne haragudj, de abban neked is nagy részed van, ahogy a gyerek apja viszonyult, nem úgy tűnik, hogy ez egy normális, szerelmes, együttélős kapcsolatban vállalt közös megegyezésű terhesség. "nem jelentene különösebb problémát az apukának sem", ahogy írtad...
Ha nem kívánt terhesség volt, ugyanúgy haragudhatnál magadra is. Nem értem, miért kellene ezt bélyegként rányomni a gyerekedre, mit érez majd ő, ha azt neveled belé, hogy nem kellett senkinek??
A szüleidnél biztosan más is belejátszott, ez nem a sötét középkor, amikor egy "bajba jutott" lány nem kívánatos személy a családban. :) Próbálj meg beszélni velük, gondolom, azóta kerestek téged.
Szia!
Arról nem beszélsz, hogy támogató szülőkből miért lettek ilyen ellenségesek?
Mi okozta ezt a hatalmas pálfordulást, hogy ilyen durván, megalázóan bánjanak veled értelmes, művelt emberek (kidobálták a cuccaidat az utcára)?
Nem gondolom, hogy szimplán a terhességed váltott ki ilyen heves reakciót.
Szóval mi is a helyzet pontosan, mi az ok?
Attól függ, mi lenne a célom vele. Ha az, hogy utálja a nagyszüleit és az apját, mert akkor engem cserbenhagytak, akkor biztosan. Személyes bosszúból, amibe őt is belevonnám.
De ha úgy gondolnám, hogy még köztük rendbejöhet a kapcsolat, akkor nem.
Hát igazság szerint van van egy öcsém, 22 éves. De ő élvezi ezt a szituációt. Amikor gyerekek voltunk, nekem egy kicsit jobban ment a tanulás, mint neki, ezért többre tartottak engem a szüleim. {Na mondjuk ezt az akkor szeretünk, ha megérdemled dolgot a gyereknevelés csődjének tartom. Na de mind1.}
Szóval öcsém most minden figyelmet és anyagi támogatást megkap, hiszen ő maradt egyedüli gyerek gyakorlatilag.
Csak most nézem, hogy milyen kevés van már csak hátra! Akkor most tényleg csak magatokkal foglalkozz, élvezd ki még a várandósságod utolsó napjait - ha nem túl kényelmetlen már - hogy aztán a szülés után a babára tudj figyelni.
És tényleg jó úton haladsz, ha már nincs Benned harag és gyűlölet, és bizony lehetséges, hogy a szüleid már máshogy látják a dolgokat, csak hát nehéz kimondani, hogy ne haragudj, tévedtünk, vagy megbántuk, ami történt. De reméljük egyszer Ők is eljutnak idáig!
Kicsit más- mai élmény:
Ma voltam CTG-n. Elképesztő, h az anya lelkiállapota milyen mértékben kihat a babaára (ezt most az ő pulsus görbéjén lehetett látni) Amikor bejött a szülésznő és elkezdett magyarázni a gátmetszésről, amivel nagyon felhúzott- elkezdett dobogni a szívem, mint állat, akkor a babóka is őrült fickándozásba kezdett és az ő szívdobogása is felgyorsult. Látványos volt. (főleg azzal a hangeffektussal kiegészítve)
Ahogy Zizisicc írta: most tényleg csak magaddal és a babával foglalkozz.
Egyébként azért írtam úgy, ha majd elkezd érdeklődni, tényszerűen próbáld meg előadni a történteket, mert nekem is volt részem ebben. Próbáltam úgy elmondani a lányomnak az apja és a nagymamája egykori viselkedését, hogy ne befolyásoljam. Tényszerű voltam, és nem pocskondiáztam, nem használtam jelzőket. Csak nagy vonalakban közöltem vele, hogy mik történtek. Mégpedig úgy, hogy nem színeztem ki az eseményeket, nem túloztam, stb. Őszinte voltam, igazat beszéltem. A gyerek érdeklődve hallgatott. Hozzáteszem, hogy a kapcsolata velük soha nem volt szoros érzelmileg. Mert nem szolgáltak rá már előtte sem...
A lányom soha nem kérdezett rá az érintetteknél, hogy igazat mondtam-e. Tudta, hogy igen.
Hi!
Totál igazad van, mindennnek megvan a maga ideje.
Szereintem egésezn jó úton haladok a helyzet feldolgozásában, nem gyűlölöm már sem a szüleimet, sem a papát. Rohadtul rossz lehet nekik, hogy ilyenek, szerintem ők sajátmaguk is szenvednek maguktól. Megfosztják magukat egy édes kislánytól :S
Mostanában elkezdett foglalkoztatni a kérdés, h hogyan lehet ezt beadagolni egy gyereknek. Persze nem gondoltam még végleges állásfoglalásra, csak kíváncsi vagyok, h vajon itt a fórumon kinek mi a véleménye, esetlegesen mások hogyan csinálnák.
Hát igen, azt hiszem én is így viselkednék. (mármint nem mondanék a kislánynak a nagyszüleiről és az apjáról semmi rosszat.) Az a véleményem, h ha szidnám őket neki, azzal elsősorban magamnak, ezáltal a kicsikémnek ártanék- ideges, türelmetlen lennékés így ő is.
Azért egy kis szívatást azt hiszem, h megengednék magamnak. Lehet, morbidnak hangzik, de ha esetleg elkezdenének érdeklődni a gyerek iránt, képet szeretnének látni először 6-7 hetes abortált magzatok képét kapnák meg. {őkis ezt a sorsot szánták Veronikának}
Ha kitartóan, ennek ellenére is érdekli őket, az már más.
Szerencsére lelkileg nagyon helyrerázódtam, talán soha nem voltam ennyire kiegyensúlyozott. Bár a koromhoz képest kicsit "öregnek" érzem magamat. Elég dokmindenen keresztülmentem, sokszor majdnem belehaltam de -így utólag ;) - örülök neki, h végigcsináltam és hogy nem dobtam el a babámat.
Hozzátenném az abortuszt nem erkölcsi vagy vallási okoból nem válllatam. Ennél sokkal önzőbb indokaim vannak- ÉN nem éltem volna túl, néhány hónapon belül öngyilkos lettem volna. Nem tudom ezt értelmes észérvekkel alátámasztani, egyszerűen kész, nem ment volna másképp.
Először is sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél, sok erőt és kitartást kívánok.
Másodszor. Szerintem kár ezen filózni, hogy mi lesz akkor, ha. Először Neked kéne feldolgozni érzelmileg ezt az egészet. Ha ezen túljutsz, valószínűleg árnyaltabban fogod látni az egészet, másrészt, hogy elmondjad-e, vagy hogy hogyan és mit mondasz, az attól függ, hogy akkor mi lesz a véleményed, ill. milyen lesz a kapcsolatod az újra felbukkant családtagokkal. Szóval szerintem ezen most ne izgulj, majd alakulnak a dolgok.
Szia Diana!
Sajnálom, és teljesen érthetetlen számomra a szüleid hozzáállása.
Gondolom eddig sem nagyon számíthattál rájuk, mert egy jól működő családban kérdés sem lehet hogy ilyen esetben a szülő a gyerek mellé álljon-e.
Viszont erről a konkrét dologról én biztos hogy nem beszélnék a gyerekemnek,mert lehet-akár csak tudat alatt-hogy úgy értelmezné, hogy ez miatta történt, esetleg hibáztatná magát.
Ha felbukkannak és részt akanak venni a gyerek életében mert megbánták én hagynám őket új lappal kezdeni nála.
Az már más kérdés hogy ez nem egy megbocsájtható viselkedés, de ez csak az anya gondja kell hogy legyen.
Kedves Diana!
Nagyon sajnálom, hogy mindenki cserbenhagyott téged! A gyerek apját sem értem, de a szüleid viselkedése pedig egyszerűen felfoghatatlan! Ráadásul az anyukád gyámügyes..!!!! :-o Remélem, azért észhez térnek.
Ahogy lejön az írásodból, nem vagy egy elveszett valaki, és ennek nagyon örülök! Meg annak is, hogy van, aki segít rajtatok!
Szóval a konkrét kérdésedre: attól is függ, hogy éppen milyen lesz az élet körülöttetek, amikor a gyerek elkezd majd érdeklődni. Szerintem mondd el neki, hogy mi történt anno, de akkor próbáld meg majd tényszerűen közölni a dolgokat.
Sziasztok!
A konkrét történet az, h 2007. november végén terhes lettem. Amikor teherbe esetme, akkor még úgy tűnt, ez nem jelentene különösebb problémát az apukának sem, sőt. Egy hónappal később azonban már más volt a helyzet.
Szüleim nagyon hangoztatták akkoriban, h rájuk, mindenben számíthatok, beszéljük b ... Ezért 2007. Karácsonyán elmondtam nekik, h babát várok- szó szerint elzavartak otthonról (kidobálták az utcára a ruháimat) Ehhez tudni kell, h anyám egy kisváros polgármesteri hivatalában dolgozik a gyámügyi osztályon, apám pedig tanár. :S
A kislány apukája magyar állampolgár, de külföldön dolgozik. Őt utoljára 2007. december 22-én láttam, telefonon 2008. április 17-én beszéltünk. Akkor közölte, h nem akarja válllani az apaságot. Azóta minden kapcsolat megszakadt közöttünk.
Persze jártam anyaotthonokban, de nem egészen az én világom. Orvostanhallgatóként kicsit kiríttam a környezettől. Olyan érzés mintha befeküdtem volna egy koporsóba- erkölcsi fogyatékosként kezeltek, beosztották volna pénzemet és minden lépésemet firtatták és fürkészték volna.
Most egyik barátnőm családjánál lakok.
A kérdésem az lenne, h ha majd sikerül rendebehozni az életemet (a szüleim és Csaba nélkül), és akkor hirtelen felbukkannának, olyan felkiáltással, h ők mindig is tudták és hittek bennem, vajon mit tegyek? Elmondjam a kislánynak, h mekkora szemetek voltak, egyáltalán szóbaállja-e velük? Mi a véleményetek?