Szülőktől való elköltözés neked hogyan zajlott? (beszélgetés)

Miután meglehetősen fiatalon férjhezmentem, mentünk külön lakásba. De a szülőkhöz való kapcsolatot nem változtatta, mindvégig egy városban éltünk, tanultm,a később dolgoztam, mindennap hazamentem a szülőkhöz, életemben alig volt 10 olyan nap, hogy pld édesanyámmal ne találkoztam volna - csak legfeljebb nem aludtam a szülői házban.

Én nem vágytam nagyobb önállóságra, szülőktől elszakadó életre,jól éreztem magam a szüleimmel is, majd a családommal is.

És jó látni, hogy a minta jó volt, mert a fiam is u.így ragaszkodik hozzám.

Nehezen. 17 voltam, mikor elmentem egy nagycsaládhoz lakni, tanulni, gyerekekre vigyázni.

Visszaköltözni nehezebb volt.

Férjem 16 éves korában költözött el, a barátnőjéhez.

Szerinte is visszaköltözni nehezebb volt.

Most megint költözünk :) de már együtt.

Ehhez képest minden modernizált háztartási kütyüt megkapni kéjhömpöly :) Nekünk anno még az eldobható Libero pelenka is akkora luxus volt, csak olyankor használtuk, ha utaztunk valahova, az egyetlen vásárolt csomag fele megmaradt :D

Van olyan 30 év körüli ismerősöm, aki kategorikusan közölte, hogy ő más után semmilyen lakásban nem lakik, csakis zsír újban.

23 éves voltam, amikor meghalt az imádott anyai nagymamám. A 4 örökös egyhangúan megengedte, hogy házasságkötésünk után ott lakjunk a férjemmel; csak a rezsit kellett fizetnünk, meg az állagot óvni. Mivel tudtuk, hogy nem leszünk képesek az örökösöket kifizetni, nem invesztáltunk bele, spóroltunk saját lakásra. (Apám minden ünnepkor megajándékozott egy bélelt borítékkal). Nem volt semmink: se TV, se mosogató (azóta is örömmel mosogatok műanyag váljdlingban. :D), se mosógép, a jó öreg, ott lévő Szaratov hűtőt használtuk, meg az ósdi (általam imádott) bútorokat. A konyhában volt egy kétlapos villanyrezsó, meg egy teatűzhely, azokon főztem, az egyik szobában egy szenes kályha. Volt egy, a hatalmas előszobából utólag a nagyi részére leválasztott, a hengeres vízmelegítős kályhával télen kifűthetetlen fürdőszoba. De legalább nem a budira kellett járni.

3 év múlva döntési helyzet lett: fogadjuk el a tanácsi lakást (az akkor épült Havannán), vagy vegyük meg (szaré’, hugyé’, azt is részletre) a keresztanyám örökölt házát. Hál’ Istennek az utóbbit választottuk. A lepukkant házat (abban még WC se volt) 1-2 év alatt kemény munkával, 0%-os Postai (a férjem ott dolgozott) és 2%-os(!) OTP hitellel felújítottuk. (Akkor a betéti kamatok 3-6 % között mozogtak.)

Magyarul: a család segítsége nélkül most egy büdös, csótányos lakótelepi lakásban élnék, mert a Havanna nagy része iszonyúan lepusztult (persze, van azért ott is 1-2 ékszerdoboz), onnan kikeveredni...

29 éves voltam. Szüleim vettek nekem egy lakást pár utcányira tőlük és berendezték ahogy én szerettem volna. Nagy amerikai konyhás nappali, egy háló...

Azt mondták, hogy majd biztos lesz a férjemnek is lakása. Mindkettőt eladjuk és veszünk egy nagyobb közöset.

Aztán a férjemnek semmije sem volt, hozzám költözött be. Aztán elváltunk, volt férjem elköltözött, a kisfiamnak a nappaliból lett leválasztva szoba, most is itt lakunk ketten.

Detto.:) Kollégiumok, aztán a munkahely biztosított szállást, majd lakást, aztán vettünk sajátot.

Tk. 14 évesen elhagytam a szülői házat.

3 évig munkásszálló, majd közös lakásvásárlás, házasság. Lakást apránként bútoroztuk be, sokáig volt összesen 1 db heverőnk, szekrény meg egy se... csak abban a szobában volt lámpa, amelyikben "laktunk". Sógornőmék tv-t cseréltek, megkaptuk a kiszuperáltat. Mikor került a konyhába 4 db szék, elkezdtük meghívni a barátainkat.

Boldogság volt a köbön...