Szeretjük egymást, mégsem tudunk együtt élni, de külön sem. Járt már valaki hasonló cipőben? (beszélgetés)

Elég bonyolult. Röviden próbáltam leírni a kapcsolatot.

Valószínűleg igazatok van.

Köszönöm az építő kritikákat!

Az ész tudja, amit a szív még nem.

Ez forum a tipikus esete annak, amikor a cím köszönőviszonyban sincs az utána következő tartalommal.

Nem, már nem szeretitek egymást, csak te futsz a vonat után, ami kigördült az állomásról, ráadásul utas is van rajta, neked nem maradt hely. Ezt kellene elfogadnod, ezt így kellene látnod, s akkor tovább is tudnál lépni. Mert tovább kellene.

Ez már nem szerelem. Csak a közös kellemes élmények el nem engedése.

Ragaszkodás egy nem létező,elképzelt dologhoz.

Én sem.

Nem kell túlbonyolítani, inkább fogadd el a valóságot.

Néha későn jövünk rá , hogy nem azt akartuk amit

Nehogymár 1-2 kapcsolatbol le lehesen szűrni ki a nekünk megfelelő

Tudom , jön a szöveg,hogy "mi 18 évesen házasodtunk és azóta is boldogság és hawaj"

Ki hogy választott, majd 60 évesen vagy fölötte mondhatja biztosan

Majd lassan enyhülnek az érzéseid,és alkalmas leszel nyitni más férfiak felé.

Elcsépelt:az idő begyógyítja a sebeket.

A pasi otthagyta,tehát tud nélküle élni,boldog.

Sokszor későn jövünk rá mit veszítünk.

Hmmmm, az első igazi nagy szerelmem nekem is ilyen volt.Sosem fogom őt elfelejteni,mindig bennem fog élni,de megtanultam őt elengedni és mással boldognak lenni.

Majd az élet hoz megoldást!Hagyd most őt békén.Ha így döntött,oka van.Őrizd meg a szépet és kész.Majd a gyász után lépj tovább!

Üdv mindenkinek!

Az ex vőlegényemmel a húszas éveink közepén járunk. Mindkettőnek első, beteljesült nagy szerelem. 6 évet töltöttünk együtt, imádtuk egymást tiszta szívből. Kölcsönös szerelem, tisztelet, megbecsülés, hűség, odafigyelés, veszekedés nélkül.

Aztán úgy hozta a sors, hogy a céljaink, életvitelünk miatt külön kellett válnunk. 1 év huza-vona, hol én akartam újra kezdeni, hol Ő. A sok sérelem, elutasítás miatt eltávolodtam Tőle, de a próbálkozásait látva újra szerelmes lettem, mert hittem benne. Most ott tartunk, hogy egyik napról a másikra szakított velem, mert már nem szerelmes belém. Boldog nélkülem, szakításunk után 2 héttel elmondása szerint megtalálta az igazit. Nem akar már beszélni velem.

Nem haragszom rá, örülök annak, hogy boldog, mert megérdemli.

A sors úgy akarta, hogy találkozzunk. Rengeteget tanultam Tőle, főleg a szakításunk után.

De ezek az érzések bennem…üresség…mintha félig élnék.

Ezek után miért érzem mégis azt, hogy nekem Vele még dolgom van? Hogy valamiért együtt kell lennünk?

Mély szeretetet és elkötelezettséget érzek. Mintha valami összekapcsolna minket. Nagyon szeretem, talán jobban, mint valaha.

Sehogy sem tudom elengedni Őt.

Esetleg vannak hasonló tapasztalataitok? Szívesen venném, ha megosztanátok.