Rossz vagyok, ha nem szeretem,hogy a férjem előző házasságából nálunk vannak a gyerekei? (beszélgetés)

Igazad van a gyerekekkel kapcsolatban, ezért is nehezebb Neki, mert nincs sajátja. Ha átéled a sajátoddal a falfirkálást, az ebéd szétkenést, a virágtépkedést, a kedvenc könyved széttépését, akkor tudod sokkal könnyebben túltenni magad azon, amiről itt írva vagyon... mert a sajátodat feltétel nélkül szereted, és ha ezt megtapasztalod, már nem is olyan nagy dolgok ezek. Persze, zavarnak, de nem életbevágóak.

( a nagy dolgok nem itt kezdődnek-szoktam mondani

:-) )

Igazad van, de tekintetbe kell venni, amit az egyik hozzászóló is írt korábban, hogy a topiknyitónak volt választása (hogy hozzámegy a két gyerekes apához), a gyerekeknek nem. Nekik ezért talán egy kicsit nehezebb elfogadni a helyzetet.

Én sem hárítanám teljes egészében az új feleségre a dolgot, de abból, amiket írt, az az érzésem, hogy az a fő problémája, hogy a gyerekek felborítják az élete megszokott rendjét. Ahol a kutya se léphet be a fűre a játékáért...

Lehet, hogy a gyerekek olyanok, mint általában a gyerekek - nem mindig tartják be a szabályokat, és az is lehet, hogy mivel ők is nehezen fogadják el az új helyzetet, egy kicsit direkt is bosszantják a topiknyitót.

Valamennyien össze kell hogy csiszolódjanak, igaz.

Óriási közhely, amit írni fogok, és csak azért írom le, mert megtapasztaltam: ameddig az embernek nincs saját gyermeke, kevésbé tud elfogadó lenni a máséval szemben.

Alkalmazkodni nem csak annak kell, aki fogadja a más gyerekét, hanem a gyerekeknek is. Én is azt írtam, hogy mindent meg kell beszélni, de azért a gyakorlatban, amikor éles, váratlan helyzetekkel kerülünk szemben, elég nehéz következetesen, okosan, higgadtan reagálni.

A szeretetről pedig azt gondolom, idő kell annak is. A más gyerekét nem lehet feltétel nélkül hipp-hopp szeretni! Meg kell ismerni, össze kell csiszolódni. Ez mindkét félen múlik, én nem hárítanám ilyen kategórikusan csak a fórumindítóra ezt a folyamatot.

Elgondolkoztam azon amit írtál, és a hozzászólásokon is.Úgy mentem férjhez, hogy a férjemnek volt egy kislánya. A házasság feltétele az volt, hogy megszeret-e a gyereke engem. Nem akartam mostoha lenni. 10 év korkülönbség van köztünk.Amikor először hívott anyunak, a kérdés eldőlt ( az Ő édesanyja gyógyithatgatlan beetegségben szenvedett, intézetben élt,de ismerte.)Lett két gyerekünk, akik azt se tudták, hogy a nagylány nekik féltestvérük. Ezt a szót nem is ismerték.A kisebbekkel jóval tíz éves koruk után beszéltünk csak a családi állapotról, de egyáltalán nem érdekelte Őket.Lehet így is. De Te legalább olyan mértékben vagy felelős, mint a férjed. Ezeket még a házasság előtt kell tisztázni. Elképzelhetetlen, hogy a gyerekek édesanyjával beszélj a témáról? Ne ki se jó, hogy a gyerekeit olyan helyre küldi hétvégeken, ahol csak megtűrik, nagy erőfeszítés árán, de nem szere ik.A három érdekelt felnőtt beszélgetése előrébb vinn é a helyzetet.

Éa még valamit: azt írod valahol, örökbefogadás előtt álltok. Ezt nagyon nem értem. a férjednek van két fia, miért akarna Ő örökbe fogadni agy harmadik gyereket? Ha nem az Ő, hanem a Te ötleted, előfordulhat, hogy Ő nem fogja szeretni, mert ragaszkodik a magáéhoz. Miért nem gondoljátok végig és ezt a két gyereket nevelnétek fel, mint tulajdonotoka? Az idegen gyerekről még annyit sem tudsz, mint ezekről. A gyereke nagyrészt szerzett tulajdonságokkal születnek és csak kis részük az ami nevelhető.

Mindenkinek jót tenne, a mihamarabb --lehetőleg hármasban-- kibeszélnétek ezt a témát, hogy nyugvó pontra juthassatok. Egy élete nem lehet leélni úgy, ahogy azt Te leírtad.

Szafaripôk! Fantasztikusan jôl látod! Szerintem sem jô ez a fene nagy liberális nevelés! Supernanny pontosan ezeket az elveket tanítja a szülôknek, Szerintem nincs rossz gyerek, csak olyan szülô,aki teljesen következetlenül félreneveli, ha egyáltalán neveli, nem csak nônek maguktôl...Sok ma a neveletlen gyerek, de mindez a szülôk hibája!A gyereknek igenis kell, hogy tudja a korlátait, kell ûtmutatás, nem lehet szabadjára engedni, abból semmi jó nem származik.

A topikindítônak, meg igenis el tudom fogadni az érzéseit, nem lehet hibáztatni, ô abba a férfiba szeretett bele és nem a gyerekeibe. Az is igaz viszont, hogy ezt a problémát kezelni kell, mert sem a hölgynek nem jô, hogy nem érzi jòl magát a saját lakásában és el kell tûrnie a neveletlen gyerekeit az ûr elôzô házasságábôl, de a férjnek sem jô biztosan, hiszen ha ismeri a feleségét láthatja hogyan hat rá a hétvégi láthatás! Meg kell beszélni, közösen meghozni a döntést.Én drukkolok, hogy megoldôdjon a dolog!

Szerintem a titok itt az őszinteségben keresendő! Őszintén a gyerekekkel és őszintén a férjeddel. És egyenesen fogalmazva, nem az orrodat felhúzva. El lehet mondani, mi nem tetszik és mit nem vagy hajlandó megcsinálni. Egy kicsit biztos gonosszá válsz, de így legalább kiderül, mik a Te határaid, és ha letisztulnak a szerepek, nem lesz gond a rendetlenségből. Attól még szeretni fognak, mert szólsz bizonyos dolgokért.

Én úgy mentem hozzá a férjemhez, hogy vele élt a kamasz fia. Éltünk,mint hal a vízben. Csendes, szófogadó, segítőkész fiú volt, amolyan későn érő tipus. Aztán született egy közös gyerekünk. Aztán a férjem exe úgy döntött, nem jó neki ez a világ, kisétált a vasútállomásra és... így aztán hozzánk került a kisebbik gyerek is, egy igazi kiskamasz. Lusta, önérzetes, akinek meg kellett küzdenie azzal, hogy mit tett az anyukája. Nagyon nehéz volt, és igen bevallom, néha nagyon haragudtam rá. Sokszor keresztülhúzta a számításainkat, belezavart a programjainkba, mindenét elhagyta, belerohasztotta az uzsonnát a táskájába, szóval sok bosszúságot okozott. Én mindig azonnal lereagáltam azt, ami nem tetszett. Úgy gondolom, mindnyájan egyenjogú tagjai vagyunk ennek a családnak, senki sem alárendeltje a másiknak. Lassan, nagyon lassan lettünk mi így öten egy család. Sok idő kell ennek, és biztos lehetsz benne, hogy érnek még ennél kellemetlenebb meglepetések is. Ha ez egy igazán stabil házasság, ki fogja bírni.

A férjednek van ebben a helyzetben nagyon nagy szerepe, neki kell reálisan és nem elfogultan gondolkodni...de a gyereke az mégiscsak a gyereke marad, bármit tesz, szeretni fogja!

Az efféle cinizmus simán büntetendő.

Minimum felnégyeléssel. :P

Igen, nagy szerencse, hogy még időben olvashatom ezeket a magvas, agresszió, és ítéletmentes bölcseleteket.

:)

Virág, ajánlom figyelmbedbe ezt a videot.

[link]

Az is megnyugató, hogy ennyi gyakorló pszichológus és életvezetési tanácsadó van a portálon, aki négy mondatból felállítja a diagnózist.

:)

Kedves Virág!

Én pont ugyanebben a cipőben járok mint te!

Amikor megismertem a mostani férjemet, teljesen letaglózott, amikor megtudtam, hogy van egy lánya! Még elég fiatal is voltam (vagyok), és nem így képzeltem el az életemet! De annyira beleszerettem, hogy akkor ott nekem le kellett ülni, hogy végig gondoljam, hogy szeretem-e őt annyira, hogy ezt bevállaljam! Mert akárki akármit mond, ez nem könnyű helyzet! És az hogy szeretünk-e valakit, nem rajtunk múlik!

Én akkor döntöttem és belevágtam! Kihajtottam a lelkem mindig, hogy a kisláyn kedvében járjak! Persze mindig volt valami, ami nem tetszett! De a férjemmel megbeszéltük, hogy én igyekszem, de nem tudok a kedvében járni, és azt mondta, hogy hagyjam! Csináljam úgy ahogy akarom, és ha nem tetszik akkor nem tetszik!

Azóta már eltelt 5 év, van egy közös lányunk is! Nem mondom, hogy nem szeretem a férjem lányát, de azt sem mondanám, hogy annyira szeretem! Elfogadom! Sosem tennék különbséget a két gyerek között! Érzelmileg nem tudom őket egyformán kezelni, de semmi másban nem teszek különbséget! És ezt a férjem becsüli! Sokat beszéltünk erről, tudja, hogy nem tudom őket egyformán szeretni, szerinte nem is kell! Neki bőven elég, hgoy nem teszek különbséget a többi dologban!

Részünkről az is nehezíti a dolgot, hogy anyuka azért befolyással van a kislányra!

De azt én sem tűröm, hogy rendetlen és neveletlen legyen! Sokszor szemtelen az apjával és én igenis rászólok! Ha az apja nem is, de én igen! És ebből még nem volt probléma az apja és köztem! Szólok, hogy pakoljon el stb. Persze nem flegmán!

Úgyhogy szerintem nem vagy rossz, csak ez a helyzet komplikált! És aki azt mondja, hogy rossz vagy, az akkor papoljon ha ilyen helyzetben van!

Én elvált szülők gyereke vagyok, kiskorom óta a nevelő apám nevel, őt tekintem igazán apukámnak, van egy testvérem, aki a nevelő apám gyermeke, nem közös anyukámmal (ő anyukája meghalt sajnos)! Őt testvéremnek tekintem! A nevelő apám sosem tett különbséget közöttünk, de gyakorlatilag kis korom óta nevel! Én egy olyan helyzetbe csöppentem, ahol már elég nagy volt a gyerek! Én sajnos nem tudok teljesen eltekinteni attól, hogy nem az enyém!

Ha ezért megköveznek ám legyen! Te legyél őszinte a pároddal!

De ha szereted akkor kénytelen vagy elfogadni a gyerekeket, persze azért fegyelmet lehet tőlük követelni!

Persze, hogy hülyeség. A saját két kölykömet sem szeretem egyformán. Ez nem azt jelenti, hogy egyiket jobban mint a másikat, de máshogyan.

Viszont azzal sem értek egyet, hogy valamilyen szinten szeretsz valakit. Vagy szereted, vagy nem. A szeretetnek nincs mértékegysége :P

;)

Ez esetben tekintsd a helyzetet egy remek szakmai gyakorlatnak :)

Gondolj arra, a férjednek van már két saját gyármányú, mégis hajlandó a kedvedért egy idegen gyereket bevállalni, hogy neked is lehessen gyereked.

Azt hiszem, én sokkal lazább szülő vagyok, mint az átlag, de néha nekem is égnek áll a hajam attól, amit művelnek. Egyszerűen csak gyerekek, feszegetik a határokat, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint szeressük őket és nyesegessük a vadhajtásokat, terelgessük őket, de hagyjuk, hogy próbálgassák magukat különféle helyzetekben.

Azon azért gondolkodj el, ha a szeretett pasi gyerekeit ennyire nem tudod elfogadni, el tudsz majd egy olyat, aki mindkettőtök számára idegen?

Akkor megmagyaráztam nekik, hogy lehet szedni pár szálat, de ne tarolják le azért a virágoskertet a nagy lelkesedésben. :-)

A rendrakásról eszembe jut, hogy pl. a fiammal kevesebb gond volt ezen a téren, mint most, amikor kamaszodik (olyan korban van, mint a topikban szereplő fiúk lehetnek). Manapság "krónikus" lustaságban, és rendetlenségben szenved, nem egyszerű rávenni, hogy rendet rakjon. Azért én kitartó vagyok, remélem, ezen a korszakon is túlleszünk egyszer.

Ha a saját gyerekeid csinálnák ezt, akkor őket sem szeretnéd?

Nem vagy rossz. Nem kell mindenkit szeretni. Elfogadni őket viszont 'kutyakötelességed'. Olyan pasit vettél le a polcról, akihez hozzácsomagolt ajándék van. Ez van.

Ezekből akár arra is lehet következtetni, hogy direkt be akarnak neked tartani. Nem csak a szavak kommunikatívak, valószínűleg érzik, hogy nem bírod őket.

Vagy nyiltan vállald fel a gonosz mostoha szerepet és kérd meg a férjedet, hogy ne hozza el őket - ezzel a kapcsolatod sírját is elkezded ásni.

A másik pedig, hogy kihozod a helyzetből a legjobbat. Ehhez a férjed együttműködése is szükséges: leültök és nyugodtan, kedvesen elmondjátok, mik a játékszabályok, a te házad a te várad. Otthon lehet ásni, itt nem. A ruháját pedig mindenki elpakolja maga után, nem vagy a cselédjük.

Sok sikert és kitartást hozzá!

Virág, azt hiszem, egy fontos dolgot mondtál ki: "Alapvetően az is probléma, hogy a rendről nekem és a páromnak teljesen másak az elképzeléseink."

Becsülöm, hogy bátran vetted itt a mindenféle hozzászólásokat. Valami kompromisszumra kéne jutni először a férjeddel, aztán a gyerekekkel. Ötletként még az is eszembe jutott, hogy ha már ásni akarnak a gyerekek, esetleg bevonhatnád a kerti munkába őket, ültessetek együtt valamit. :-)

Azért kicsit az az érzésem, hogy nálad te vagy a lakásért, a kertért, nem fordítva.

Amíg két lapát föld ennyire kiborít, addig sajnos továbbra is azt kell mondanom, hogy nem kéne gyerek. Nekem is van kertem, és szeretem, ha szép. De bizony, ha nem is ástak a gyerekeim, de pl. mire észrevettem, leszedték a frissen kinyílt virágaimat. Nem akartak rosszat, csak tetszettek nekik a virágok. Nem örültem (és ezt szóvá is tettem), de azért nem tette tönkre a napomat a dolog.

Hát nem tudom Virág..

Én drukkolok,h sikerüljön az örökbefogadás. Nem tudom mekkora gyermeket akartok örökbe fogadni vagy ha újszülöttet vele egy ideig gyerek- és gyűrődésmentes lesz a kert. De majd eljön az idő mikor az a baba megnő és járni kezd. Ő aztán nem fogja nézni,h mennyire szépen dolgozott anya a kerttel meg a fűvel. Mert a picik pont a gazra buknak, meg a fűre, pocsolyára és mindenre ami "tilos". A lányom 11 hónapos és már megy. Ha sétálunk, detto, hogy a járda azon a részén megy, ahol mondjuk fűcsomók vannak. Ha lát egy pocsolyát akkor úgy hozza ki a lépést,h neki legyen igaza és azért is belecsattog. Én persze irányítom ki, de úgy vagyok vele,h hát üsse kavics. Egy gyerek ilyen idős korban még tényleg gyerek. Itt a homokozós korszak, a múltkor amikor szintén ilyen jó idő volt a füle közepéig homokos volt alig bírtam beimádkozni a játszótérről. És mikor hazajöttünk és vetkőztünk a fürdéshez a ruhájából szállt a homok, pedig leporoltam a gyereket :) úgyhogy igen: ha édesanya akarsz lenni, hozzá kell szoknod,h a kert csak másodlagos lesz. És minden más is. Idővel persze meg kell neki majd szabni a határokat. De nem kiabálva, nem puffogva. Annál inkább már csak azért is alapon úgyis a "gyereknek lesz igaza".

Ez azért túlzás. Ha a kutya sem léphet a fűre akkor ki? Ha sikerül az örökbefogadás a gyerekednek sem engeded a szabad mozgást? Felelős kutyatartás, hogy vadászkutyát betonra kényszerítesz? Hát én nagyon nem szeretnék nálad kutya lenni.

A kutyát az uralmad alá vonhatod esetleg...

Visszaolvasgattam...az a véleményem, hogy egyáltalán nem vagy rossz. Ha az lennél, akkor nem emésztenéd magad itt.

A másik, nincs gyerekem, de én sem vagyok annak a fene nagy laissez faire módszernek, hogy a gyerek a fejemen ugrálhat. Igenis, ha az ember gyomlál, szépíti a kertjét, joggal robban fel, ha feltúrják. Itt apuka a hibás, aki szerint ez nem gond. Persze, vannak ennél nagyobb problémák, de tisztelje már apuka is a fórumindító munkáját.

És ezek a hozzászólások, hogy egy macskát sem adnának a fórumindítónak...