Okozhat-e bajt a külsőség közti különbség? (beszélgetés)

Én már egyszer elváltam, most, 24.-n újra férjhezmegyek.

Ha a volt férjemet és a leendő férjemet egymás mellé állítanánk...mint tűz és víz.

Ez vonatkozik mind a külső, mind a belső tulajdonságokra.

Akkor azt akartam, valamiért az volt a jó. Aztán felnőttem és 13 évnek el kellett ahhoz telnie, hogy rájöjjek, nem az számít, amit látunk, hanem az, amit érzünk.

Kedves levelező társak!

Végigolvastam, a háromoldalas hozzászólásaitokat. Mindenkinek igaza volt egy kicsit, vagy félig

Elmondanám a saját példámat a nagy szerelemről.

Fiatal voltam, s a Balatoni üdülésen, találkoztam a nagy Ő-vel!!!!

Mindent megtestesített, amit egy fútól , későbbi lehetséges, férjként is.

Magas, vékony, jó képű, el lehetett vele beszélgetni stb.

Annyira beleestem, hogy nem láttam a szerelemtől semmit.

Olyan boldog voltam, mint még soha. Rózsaszínben úszott a világ, olyan dolgokra voltam képes amire soha nem gondoltam, Nem voltak elérhetetlen vágyak, röpített a boldogság.

Egy idő után rájöttem, hogy túl egyoldalú a dolog, mert nem nem kölcsönös ez a vonzalom, de nem tudtam ellenállni neki.. Hiába hadakoztam magammal, hogy nem engedek, és nem hagyom kihasználni magam. Megláttam, s megszűnt, hogy mit akarok Én. Csak Ő volt. Trófeaként használt, s mulatott, hogy a csaja hogy be van gerjedve.. Csak int és már futok is. Nem kívánom senkinek azt a megaláztatást senkinek. Megunva,

egyik napról a másikra kidobott.

Talán ha fél évig tartott ez az egyoldalú kapcsolat.

Ne tudjátok meg min mentem keresztül. Úgy jártam mint egy holdkóros, nem néztem szét az utcán, a kocsik majd nem elütöttek. Állandóan sírtam, mikor megláttam, egy boldog párt összebújva. Nem tudtam dolgozni, nem találtam a helyem, s jóformán, nem volt akivel megosszam bánatomat.

Elhatároztam, hogy, többet nem engedem meg magamnak, hogy ilyen előforduljon, még az elején teszek róla, hogy ne legyek többet "vakon" szerelmes. Tudjam, hogy miért kell nekem a másik, mit szeretek benne, de tisztában legyek hibáival is, s ne legyen egyoldalú az egész.k, és senki nevetség tárgya ne legyek!!!.

Hosszú időbe telt, amíg leendő párom el tudta feledtetni az emlékét a nagy Ő-nek.

Jelenlegi férjemnek, akit tudom, hogy miért szeretek, mi a jó és rossz tulajdonsága, immár 20 éve vagyok a felesége, és nem cserélném fel semmilyen nagy Ő- ért .

Mivel minden házasságban vannak hullámhegyek és völgyek,

ha mérges is vagyok, a nagy Ő eszembe jut, s minden mérgem el szál, és türelemre int, mivel Én sem vagyok hibátlan!.

Annyit tudok ajánlani, ha beköszönt valakinek egy kiadós szerelem, ne hagyja ki. Lehet, hogy az életében nem fogja újabb követni, Csodálatos érzés, amit nem szabad kihagyni, akárhogyan is végződik. Csak számolni kell vele, hogy egyszer véget ér, és az, valaki számára keserű lesz. Itt nem számít semmi külső, mivel mindent csodálatos, amíg fel nem ébredsz..!!

Köszönöm hogy meghallgattátok élményemet .

üdvözlettel betty

Szerintem a szerelem kor, érettség függvénye.

Ha nem ismerjük fel az illúziókat akkor vakon szeretünk. Ha tisztában vagyunk a jelenlétükkel, akkor egy tiszta állapotféle szerelem alakulhat ki.

Viszont sosem felelünk a másikért, azért Ő Maga felel. Tehát: "kettőn áll a vásár".

Így teljességgel jó, ha a szerelem nem vak. Egyik félről sem. A vak szerelemmel az a baj, hogy egy idő után nem lesz benne semmi érdekes, ha eleve "sötéten " indult. Viszont ha nyitott szemmel a másik valódi értékeire (ami szubjektív) csodálkozunk rá, akkor az már valami.

Sokan azzal is takaróznak, hogy csalódtak a másikban.. Pedig csak könnyebb voltnem látni, vakon az illúziókban lebegni, agy nem ismerik be hogy a csalódások valódi oka önmaguk.

Ebben a helyzetben szerintem nincs szerelem.

Épp ez a lényeg.

Ha valakinek nem vagyok elég jó, akkor az nem szeret és ha nem vagyok elég jó neki, akkor én mit szeretnék rajta?

Az ilyennel 1 percet is felesleges együtt tölteni.

Nem olvastam végig a hozzászólásokat.

Szerintem nem a külsőségre, hanem épp ellenkezőleg, az illető milyennek látja magát.

Lehet valaki bombanő, ha nem érzi magát annak.

Erre a nyakamat tenném.

Hjajj másik kedvencem, mikor ossza az észt, miközben pontosan tudom, hogy milyen ember, milyen dolgai vannak. Nem zavartatják magukat, ilyenkor néha odabökök, aztán törlöm is a privit olvasatlanul, mert pontosan tudom mit tartalmaz. :D

Mert komplexusaik vannak. Képtelenek egyedül bármit tenni.

Most erről eszembe jutott, hogy legtöbb esetben álszentek is ezek az emberek.

Lehet, hogy nem idevág, de már ki akart jönni belőlem. :))

Én meg pláne nem, mikor reggel kávézok itt, aztán csak lebiggyedt :( látok, elmegy az életkedvem is tőlük. Már az előbb említett fórumok olvasása után. Én nem sírok, te sírsz? :P

Te a társfüggőségről beszélsz.:) Az semmiképp sem jó, mert ha a másik nincs jelen akkor az egyén egyből átmegy EMO-ba....

Tehát nem is egészséges. Éppen azért fontos, hogy legyen mindenféle dolog amit szeretünk csinálni, hogyha nincs jelen a másik se menjünk át antiarcokba, hanem boldogan, elégedetten érezzük magunkat. Valamint eme boldog várakozásban a másikra, felhőtlenül kikapcsolódhassunk valamivel. Ez bármi lehet.

Én sem értem a sopánkodókat. Azokat sem akiknek nincs társuk és sírnak. Pont azért nem is lesz.

Pont erről van szó. Mert ha az ember lemondana minden apró önzéséről, akkor nem lennének vágyai. Ergo semmi nem lenne így vagy úgy fontos. Hanem minden mindegy. Én jelenleg erre nem vágyom.

Kielégítene a szinkronitás. Persze ehhez is kell önismeret, és reális nézőpontok, rugalmasság és következetesség. Nem könnyű... De talán ettől szép.:)

----------------------------------------------------

P.P. önző vagy, de ezzel semmi baj. Ha akarod majd másképp leszel önző, ha nem nem. :P

Sztem így a helyes.Ha az ember már jól érzi magát,megvan neki,ami fontos,akkor már tud adni is.( Ha már akkor ad,amikor neki még nincs meg a komfortérzete,az elégedettsége,akkor mártírság lesz belőle)

Bár lehet,hogy közkeletűen inkább azt nevezik önzőnek,aki mindent magának akar,irigy,nem tud adni,nem tud örülni más örömének,és csak a saját élete érdekli.

De ha szinkronba szeretik egymást, akkor az biztos jó, nem? Hiszen azt kapják, amit maguk szerint megérdemelnek és úgy, ahogy azt elvárták...

Persze, a lemondást sem szabad túlzásba vinni, mert az a másik véglet.