Nyaralásunk extrém eseménye, avagy ki kapott már bagolyköpetet?

Történt velünk, hogy elhatároztuk, Szegedre megyünk nyaralni. Gyerekeink - a nagyobbak - nem jártak még az ország ezen részén.

Mi a nászutunkat itt töltöttük - hely de régen is volt.

Miután felfedeztük a várost, néhány napot itt töltöttünk, sétáltunk a belvárosban, a Tisza parton, elmentünk a Vadasparkba, több órányi sétára. Számtalan fényképet csináltunk az érdekességekről és egymásról, hogy segítsenek emlékezni, amikor eltelik egy kis idő.

Az időjárás megfelelt ennek a sétálós kirándulós programnak, nem volt túl meleg, mozgott a levegő. Negyedik napra Ópusztaszer nevezetességei voltak soron. Megnéztük a szoborparkot, a és a Feszty körképet. Utóbbi nagy hatással volt ránk, elképesztő a kivitelezés, ahogy a festmény összeér az előtte lévő díszlettel, ahogy ott nevezik terepasztallal. Nem lehet tudni az első pillanatban, hogy hol van vége a képnek és hol kezdődik ami már a térben van. Személy szerint nekem a lélegzetem is elállt, amikor megláttam Árpád fejedelmet a katonái élén.

Amint innen kimentünk, tettünk egy sétát a skanzenben. Sajnálatos módon nem volt túl nagy a tömeg, igaz hétköznap volt.

Egy árusnál megálltunk, mert kell némi emléktárgyat is beszerezni, főleg, amikor két kamaszgyerekkel utazik az ember.

Az árus rendkívül barátságos és közvetlen ember volt, így beszélgetni kezdtünk.

Nekidőltem a rönkasztalnak, ölemben a kicsi lányunk szemlélte a körülötte lévő sok csodát.

Egyszer csak - mint égi áldás? - hullik kettőnk közé (szerencsére nem a babára), főleg az én mellkasomat megütve valami ismeretlen állagú és kinézetű valami...

11 éves fiam a segítségemre sietett - mert persze felkiáltottam ijedtségemben és meglepettségemben - hogy megszabadít a dologtól, ami rám esett. De meglátva a valamit, visszahúzza a kezét. Mert ez a valami szürkés-fekete, tojástól kicsit kisebb, enyhén nedves és meglehetősen undorító volt.

Eltartva magamtól a kislányomat megszabadultam a küldeménytől. Kérdeztük a férjemet, aki sokat van a szabadban, a természetben a munkájából adódóan, hogy mégis mi ez.

Gondolkodóba esett, hogy megmondja-e, végül úgy döntött, nem titkolja el.

Azt mondta, ez egy BAGOLYKÖPET.

Nem tudtam, hogy a gyomrom forgása hova vezet, igyekeztem nem gondolni rá, hogy miből is állhat.

De a mindig érdeklődő fiam rákérdezett.

És a legnagyobb nyugalommal közöltem vele, hogy amit a bagoly nem tud megemészteni, azt összegyűjti és egyszer csak megszabadul tőle.

A történetet végül úgy zártam le magamban, hogy végül is ki mondhatja el magáról, hogy ilyen "élményben" volt része. Ezerből hány ember?

Szóval a kérdésem erre vonatkozik. Kedves olvasó, aki elolvasod ezt. Jártál már így Te, vagy az ismeretségi körödben bárki?