Nem tudom, mit tegyek?

A történetem eléggé bonyolult, de megpróbálom rövidre fogni!

Öt évvel ezelőtt, amikor megismerkedtem M.-mel, még otthon éltem a szüleimmel. Mindig is szófogadó gyermek voltam. Sokat segítettem, mert édesanyám szívbeteg, és nagyon erős szemüveget hord (azóta már az egyik szemére nem lát). Édesapám egy gyárban dolgozott betanított munkásként. Nem voltunk jómódúak, de mindig eléldegéltünk valahogyan. Nyaranként diákmunkát vállaltam evvel is segítve Nekik. A párommal miután megismerkedtem, elkezdett romlani a kapcsolatom a szüleimmel, mert ők féltek attól, ha egy komoly kapcsolatom alakul ki akkor talán elveszítenek. M. akkor 32 éves volt (két kisgyermekkel a háta mögött, akik vele éltek, mert az elhelyezésnél az "édesanya" csak a kislányt szerette volna), én 17. Egy évvel később összeköltöztünk. Én még akkor szakközépiskolába jártam. M. sokat segített nekem, támogatta a tanulmányaimat, és azt szerette volna, ha megmutatom a szüleimnek, hogy attól, hogy Ő van nekem, befejezem az iskolámat.

Sajnos az érettségim előtt 5 nappal szomorú fordulatot vett az életem, Édesapám elhagyott minket örökre. Teljesen összetörtem, de M. vigaszt nyújtott nekem és az érettségimet és megszereztem.

Ugyanebben az évben pont a születésnapomkor (nagypapámmal egy napon születtünk), nagypapám rosszul lett, agyvérzést kapott és 5 nappal később Ő is meghalt! Egy kissé megviselt ez az év.

1,5 évvel ezelőtt M. eljegyzett.

Amikor összeismerkedtünk, sokan mondták, hogy ne foglalkozzak vele, mert idős hozzám, meg majd később megbánom, hogy nem buliztam ki magam (amúgy sem járok discoba, csak nagyon ritkán).

A kapcsolatunk nagyon kiegyensúlyozott, ez idő alatt soha nem volt köztünk egy hangos szó sem. Most külföldön dolgozunk egy jó ideje már.

Itt is szeretnénk maradni, letelepedni. Nekünk még közös gyermekünk nincs, de szeretnénk. Sokat beszélgetünk róla és ezért is kétségbe vagyok esve, mert Ő mindig azt mondja, hogy negyven után már nem szeretne babát, mert akkor nem látja felnőni (talán igaza is van).

De én szükségesnek érzem, mint szerintem minden nő, hogy egyszer átéljem az anyaság csodálatos érzését. Persze az Ő két gyermekét is sajátomként szeretem. Az a legnagyobb probléma az életemben, hogy talán a családi hátterem miatt is zárkózottabb típus vagyok. Nem szeretek kiabálni, veszekedni (édesanyám sokat kiabált otthon édesapámmal, talán ebből kifolyólag) és amikor egy kicsit összezörrenünk M.-mel, akkor én nem veszekszem, csak csöndben maradok és nyelek egyet. Ő pedig pont az ellentettje: ami a szívén, az a száján. Ezért sokszor azokért a dolgokért amiért én nem szólok, azt Ő szóvá teszi!

Éjszakánként néha csöndben sírok, amikor Ő már alszik, így jön ki belőlem.

Tudom, hogy ez így nem jó. Szeretem Őt, de néha úgy érzem már nem jelentek neki annyit, mint régebben. Viszont sok mindennel kedveskedik, amikor én későbbig dolgozom, vacsorával lep meg, kényeztet. Nem tudnék jobbat elképzelni magamnak, és talán nem is tudnék egyszerűen mással ismerkedni. Azt hiszem, már jobban is érzem magam egy kicsit, hogy ezt leírhattam.

Talán nekem kellene változtatnom?