Mi az én felelősségem abban, hogy ha a barátom öngyilkos lett? (beszélgetés)

Kedves aaaabbbb és bowie!

Nem vagytok hibásak. Ők meg akartak halni, mert úgy érezték, nem tudnak tovább küzdeni. Ezen csak akkor tud bárki is változtatni, ha az illető önmaga is változtatni akar. Ellenkező esetben még a csillagokat is lehozhatod az égről, akkor sem sikerül őt megmenteni.

Szomorú... sajnálom.

Tudom, milyen szörnyű érzés, én is átéltem ezt a mardosó bűntudatot.

Semmi. Tapasztalatból mondom. Én tapasztalom. A legnagyobb fájdalmat nem mutatja az ember. Csak választhat. Továbbviszi, mert él még a remény. Vagy úgy dönt, hogy nem bírja tovább cipelni a terhet. Miért nem mondom, ordítom? Mert nem bírom. Nem merem. Ő is így lehetett. Sajnálom. Nehéz ezt a fájdalmat felfognia annak, aki nem élte át sorozatban, akinek van kire támaszkodnia, vagy aki erős lelkileg. Sajnos én nem ilyen vagyok. De él bennem, hogy lesz jobb és addig, sajnos mint egy skizofrén:

"Mosoly legyen arcodon,

ha vérzik is a szíved.

Ne lásson át a fátylon

a kíváncsi tömeg.

Ne tudja meg soha senki,

ne tudják az emberek,

hogy a szívnek megszakadni

mosolyogva is lehet."

De édes vagy! Igen, biztos kár lenne érted, ha...:)))

Nem véletlenül mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít:)

A hátrahagyottak, és itt most kifejezetten az öngyilkos esetekre értem..mindig beleszakadnak, de aztán sokkal erősebbek lesznek, olyan erősek, amit azelőtt senki nem feltételezett róluk.

Én sem ez a nő lennék, ha gyerekkoromban nem öli meg magát az apám, és valószínű, hogy az elmúlt néhány évben, mióta a nevelőapám is meghalt, szintén változtam. Szóval nem ez lennék, aki vagyok, de azt szokták mondani, hogy kár lenne értem, ha nem ilyen lennék..:)

Vicces a helyzet, amit felvázoltál, és bizony, nincs kizárva, hogy pont az kellett volna:)

De nem így történt, és egy családnak örökre vége lett. Sajnálom az ilyeneket, nagyon:(

de nem tudhatjuk, hogy nem e volt hasonló..hiszen társakról beszélünk, akik az elején mindig igyekeznek összekapaszkodni, csak aztán belefásulnak, stb..legalábbis, akikkel a mnkám során találkoztam.

Egyébként a férje szerint a nő mindig kedves volt, csendes, soha nem volt egy hangos szava sem..szóval lehet ott meg pont az hiányzott, hogy igenis, az asztalra csapjon, hogy "megteszek, amit tudok, te hüle"..

Lehet belefagyott volna a férfibe a szó.

Az biztos, hogy közöttük sem működött a kommunikáció. De erről nehogy már csak az egyikük tehessen! Ehhez is két ember kell. Ha működik, ahhoz is, ha nem, ahhoz is.

És, hogy nem akarta azzal terhelni... hát ha odabújt volna a férjéhez, és kért volna tőle két percet, hogy elmondhassa, amit szeretne, hogy ne legyenek ebben a közös gondban egyedül, és finoman felvázolja a helyzetet, nem belevágni az arcába- természetesen, hogy ne engem hibáztass, mert én mindent megteszek, tessék, itt van több száz jelentkezésem, de nem kellek sehová, hanem együtt megbeszélni, hogy ő ezeket a cégeket választotta ki, és beadta a jelentkezést, némelyikre már jött válasz, igaz elutasító, de azért reménykedjünk.... és szeressük egymást, mert mi itt vagyunk egymásnak, és a szerelmünk, az összefogásunk, mindenen át fog minket segíteni, stb...

nezz nyugodtan utana :(

ma is vannak hasonlok... had ne irjak neveket

de ezt mi nem tudhatjuk. Lehet a nő nem akarta pluszban ezzel is terhelni az amúgy is stresszes férjét.

Azok, akikről te meséltél, ott is hiányzott a kommunikáció..de, hogy miért? azt nem hiszem, hogy akárkinek az orrára kötnék, max, ha nagyon jó a kapcsolat. de utólag sztem a hátrahagyott sem lát tisztán.

Ez meg mi?

sosem hallottam róla....

Ha egy házaspár a bajban széthúz, ahelyett, hogy összekovácsolná őket, akkor ott a kommunikáció hiánya az oka.

A nő miért tette mind azt titokban? Miért nem csinálták együtt a jelentkezéseket, a pénzbeosztást? Miért nem vonták egymást bele a CSALÁDI dolgokba? Együtt vették fel a hitelt, együtt élvezték az előnyét, együtt kezdték bukni, akkor miért nem csinálták együtt végig?

Mert nem kommunikálták le egymásnak, egymással!

Ez ennyire egyszerű!!!

De pl ott a nevelőapám..hónapokig készült rá, búcsúlevél több is volt..de miért épp akkor, miért épp úgy, ahogy, miért épp olyan lehetetlen időpontban, stb..

Teljesen más, amikor ott vannak a gondolatok, vagy tervezi, és teljesen más, hogy eljön e az az elmeállapot..lehet úgy tervezi, hogy mittudom én, leugrik a ház tetejéről..ott áll, de nem meri megtenni..majd egy hét múlva felvágott erekkel találják a kádban..szóval csak kell egy elmezavar, hogy végre is tudja hajtani. Szerintem.

Ja! De ismerek egy ilyet, ott viszont a nő lett öngyilkos, a férjét és a kislányát hagyta hátra. És ott a férfi nagyon sokáig okolta magát, mert szinte heti szinten balhézott a feleségével, hogy menjen dolgozni, keressen állást, mert miatta nem bírják fizetni a ház hitelt, meg hasonló durva dolgokat mesélt, a nőnek meg ugye az is nyomta pluszban a vállát, hogy azt a pénzt, ami maradt, azt igyekezzen beosztani.

ÉS ott a férfi azt mondja, ha ő nem merül bele abba, hogy a nő otthonlétét okolja, ha látja azt, hogy mit kínlódott a pénz beosztásával a nő, akkor nem ez lett volna a vége. Ráadásul utólag kiderült, hogy a nő csomó helyre beküldte az önéletrajzát, a férje a halála után vette találta meg a jelentkezéseket, meg a néhány elutasító emailt..szóval ott sem a férj a hibás nyilván, de nem hiszem, hogy jót tett a nőnek az állandó nyomás, amit a pénz beosztása, a sikertelen jelentkezések, meg még a férj okozta frusztráció okozott.

Mert valami mindig odavezet...valamiért az a férfi, akiről írtál, kilátástalannak látta a dolgokat..

... pillanatnyi elmezavar?

Ha van búcsúlevél, ha egyértelműen látszik, hogy valaki rég készül erre, akkor???

Elég sok idő telik el az előkészülettől a végrehajtásig, hogy az pillanatnyi legyen.

Egyébként meg állítólag az öngyilkossághoz pillanatnyi elmezavar is kell..szóval akkor, azokban a percekben hiába van bárkid..

Habár ez is furcsa egy elmélet, mert a nevelőapám rólunk kérdezett, meg az unokájáról, és a lánytesómról.

Nem tudom, mindegy is. A borzasztó nekem legfőképp az, hogy egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy mennyire félhetett akkor, azokban a pecekben.

Na, de lépek innen, nem tesz jót ez a fórum nekem.

A lényeg, hogy nem vagy hibás..annyira voltál mellette, amennyire ő engedte. Mást nem tehettél. Nyugodj meg.

Már akkor ismertem meg egy családot, amikor....

Az apa öngyilkos lett, mert kilátástalannak látta az életét, mivel a nyakába szakadt a felmondott építési hitel. Végrehajtás előtt álltak.

Itt hagyta a családot!!! Fiatal feleség (32 éves), 2 kicsi gyerek. A feleség végig csinálta a végrehajtást, albérletbe költözött a gyerekekkel, nagyon nehezen, de ÉLNEK. Az apa? Gyáván viselkedett!!! Cserben hagyta a családját!!!

Amikor megismertem a kis családot, már túl voltak mindenen. A nő két helyen dolgozik, nehezen élnek. Ő pontosan tudja, hogy semmi sem legyőzhetetlen. Bár együtt könnyebb, de a férj a könnyebbik utat választotta.

És tudod, a feleség mit érez? Hogy cserben hagyta őket, hogy elmenekült a probléma elől, hogy képes volt itt hagyni őket ekkora bajban!

Próbál neki megbocsájtani, de még nem megy. 1 év telt el, és még mindig nem bírja elfelejteni, és tragédiaként tekinteni a dolgokra.

És nem sajnálja/sajnáltatja magukat, hanem előre néz, és bízik abban, hogy ő szorgalmas annyira, hogy jóra forduljon a "sorsuk". Ő hisz!

Kemény dolog lehet ez az életedben!!

Hát én is voltam dühös rá, mert most nincs barátom...kicsit gyerekded érzés volt ez, de feldolgozási folyamatrész :)

"aki képtelen szembe nézni a problémákkal "

az jutott eszembe erről, hogy van, hogy valamit képtelenek vagyunk megtanulni, befogadni, elfogadni....talán ebben kellett volna neki segítség...