Meséltél és meséltél igazakat, szépet, kívánjuk, hogy a meséd sose térjen véget (beszélgetés)

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Szörnyeteg Lajos jaj de álmos

Nicsak! Mi történt szegény Szörnyeteg Lajossal? Már egy jó félórája csak ténfereg, kódorog, szédeleg, lődörög itt a tisztáson. Meg támolyog

Oda is ment hozzá Dömdödöm – akiről mindenki tudja, csak annyit tud mondani: dömdödöm –, és megkérdezte:

– Dömdödöm?

– Jaj, kedves Dömdödöm – panaszolkodott neki Szörnyeteg Lajos –, nagyon, de nagyon gyötör az álmosság. Le akar teperni, le akar ütni a lábamról, gyúr, gyömöszöl. Au! – nagyot ásított.

– Döm, dödöm, döm – magyarázta élénken Dömdödöm és már mutatta is.

Mi sem egyszerűbb ennél! Ha az ember álmos, bukfencezni kezd. Hét bukfenctől már majdnem virgonc, tizennyolctól már szétveti az éberség. Huszonkilenc bukfenctől még az álomkór is elmúlik.

– Rettentően köszönöm – suttogta két ásítás között Szörnyeteg Lajos. – Nagyon de nagyon.

És zimzum-zumzim, bukfencezett huszonkilencet.

Azaz csak az első tíz bukfenc volt zimzum-zumzim. A második tíz már csak olyanforma, hogy ziim-zuum, lassabbacska, csendesebbke, kurtábbacska. Az utolsó kilenc meg, ajaj, csak ilyen, hogy zikk, jajdenehezenkelekföl, zökk, talánfölsekelek, potty… Akkorát ásított Szörnyeteg Lajos, hogy szél kerekedett tőle.

– Ne haragudj, Dömdödöm – motyogta –, de ettől a huszonkilenc bukfenctől huszonkilencszer álmosabb lettem.

Nekiállt volna újra ténferegni, lődörögni, szédelegni, támolyogni, de szerencsére arra jött éppen Vacskamati.

– Ó, álmosság ellen ezer módot tudok – hadarta, és nagyon igyekezett, hogy abból az ezerből legalább egy eszébe jusson. – A legeslegjobb a hideg-forró módszer – jelentette ki boldogan.

– Igen – bólogatott Szörnyeteg Lajos –, hideg-forró… Bár – tette hozzá kis gondolkozás után – nem egészen értem. Hideg-forró? Mi az?

– Ugyanaz, mint a forró-hideg – mondta Vacskamati. – Na, gyere csak a zuhany alá. A módszer lényege az, hogy hol forró, hol hideg vizet engedünk rád gyors egymásutánban.

– És aztán? – érdeklődött Szörnyeteg Lajos.

– Aztán meg hol hideget, hol forrót.

– De én az álmosságomat kérdezem.

– Az, mint a pinty, úgy elmúlik – mondta Vacskamati, és már tuszkolta is Lajost a zuhany alá.

Zitty! hideg, zutty! forró, aztán zitty! forró, zutty! hideg.

– Jaj de hideg! – ordított Szörnyeteg Lajos. Aztán meg: – Jaj de forró! – de egyre halkult a hangja, már-már alig volt sóhajnyi, ilyesféleképpen, hogy: jahaj dehe fohorohohohó, holott már réges-rég a hihideheg folyt rá.

Még szerencse, hogy a nagy locsikolásra odajött Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl.

– Nicsak, ez meg elalszik a zuhany alatt – mondta. mire Vacskamati vasvillaszemeket meresztett rá.

– Éppen erről van szó – mondta szemrehányóan. – Az álmossága ellen küzdünk.

– Zuhannyal, hehehe! – hahotázott Aromo.

– Igenis – toppantott Vacskamati –, hideg-forró módszerrel.

– Halottnak a csók – legyintett nagyképűen Aromo. – Na, gyere ki onnan!

Kiráncigálta Szörnyeteg Lajost a zuhany alól, adott neki két szelíd kis pofont, hogy magához térjen.

– Szó sem fér hozzá – mondta neki –, hogy itt csak egyetlen dolog segít. A kutyabengekéreg. Rágicsáljál kutyabengekérget, és egyszeriben elmúlik az álmosságod.

Ezt az utolsó mondatot már hallotta Ló Szerafin, a kék paripa, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán is. Merthogy a nagy zajongásra előkászálódtak a hűvösből.

– Még hogy kutyabengekérget álmosság ellen! – szólt közbe rögtön méltatlankodva Ló Szerafin. – Tudod te, Aromo, hogy mire való a kutyabengekéreg?

– Hogyne tudnám – mondta hetykén Aromo –, mire való lenne?! Hashajtó.

– És te hashajtóval akarod elmulasztani az álmosságát?! – háborogtak a többiek.

– Persze – mondta Aromo –, amíg megy a hasa, úgysem tud elaludni. Világos, nem?

A többiek topogtak; dobogtak, hurrogtak.

– Tartsanak ébren téged hashajtóval! – mondta neki Vacskamati. – Ki tud valami jó módszert?

– Ki tudna? – mosolygott fölényesen Bruckner Szigfrid. – Hát ki itt az ész, az agy, a főzseni?

Ló Szerafin gyanakodva nézte az oroszlánt.

– Fogadjunk, magadra gondolsz.

– A fogadást megnyerted. Magamra. – Szörnyeteg Lajoshoz fordult. - Egyféleképpen múlik el az álmosságod – mondta neki –, koplalnod kell.

– Ez az – mondták a többiek –, persze, mégiscsak van esze ennek a Bruckner Szigfridnek. A koplalás az biztosan jó álmosság ellen. Koplalnod kell! – kiáltották kórusban.

– Mikor? – kérdezte Szörnyeteg Lajos.

– Hogyhogy mikor? Most azonnal.

– Már egy órája koplalok, és egyáltalán nem használ – kesergett Szörnyeteg Lajos.

Egy órája ugyanis megevett egy sült kappant, két rittyentett hőzönbőzönt, három nyárson pirított úritököt, négy almás pitét, öt bőralmát, hat ringlit és hét habos tortát.

– Ilyen körülmények között elég könnyű a koplalás – vélte Ló Szerafin. És gondoljuk meg, igaza is volt. Egy jó kiadós ebéd után szívesen koplal az ember – uzsonnáig.

Így hát kútba esett a koplalás is.

– A munka, az segítene – mondta ekkor Ló Szerafin.

A kérdő tekintetekre már magyarázta is.

– Mondjuk, ha fát vágna. Emelné a fejszét, lecsapna, megint emelné, megint lecsapna. Az álmosság meg, sitty-sutty, már ott se lenne. Igaz?

– Ez az! Legalább összevágja télire a tüzelőt – helyeseltek mind. Szörnyeteg Lajos meg nekilátott fát vágni. Na, mondhatom, szép favágás volt!

– Már emeli a fejszét – közvetítette Aromo, majd rettentő hosszasan elmesélte, hogy úszta át annak idején a Dunát. Mire odaért, hogy „és akkor én kimásztam a túlsó parton”, Szörnyeteg Lajos már teljesen fölemelte a fejszét.

– Most lecsap – közvetítette Aromo, majd ugyanolyan körülményesen elmesélte, hogy annak idején hogyan úszta vissza a Dunát. Mire odaért, hogy „és akkor kimásztam az innenső parton”, Szörnyeteg Lajos lecsapott a fejszével. Jaj de lassan csapott le, jaj de erőtlenül, jaj de gyengén, alig-alig.

– Rögtön elalszik – riadt meg Vacskamati.

Odarohantak hozzá.

– Hé, Lajos, hé! – kiabálták neki.

Majd Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa így szólt:

– Én most adok neked két fenyőtűt, ezekkel feltámasztod a szemhéjadat, hogy be ne csukódjon a szemed. És közben mondogatod: azért sem alszom el, azért sem alszom el…

Szörnyeteg Lajos alig tudott bólintani az álmosságtól.

– Jó – mondta, és ebben a pillanatban kilépett a tisztásra Mikkamakka.

– Mi ez a nagy ramazuri? – kérdezte.

– Képzeld, Mikkamakka – újságolta Vacskamati –, Szörnyeteg Lajost gyötri az álmosság. Már mindenfélét kitaláltunk álmosság ellen. Bukfencezett, forró-hidegben fürdött, majdnem kutyabengét evett, koplalt, fát vágott, most meg majd mondókát mond…

– Dehogy mond, dehogy – mosolygott Mikkamakka.

– De mit csináljak – siránkozott Szörnyeteg Lajos –, amikor úgy szenvedek az álmosságtól?!

– Hát aludj – mondta Mikkamakka –, feküdj le és aludj!

Valamennyiük szája tátva maradt.

– Jé, hogy erre nem gondoltam – suttogta elámulva Szörnyeteg Lajos, s azon nyomban le is feküdt, azon nyomban el is aludt, hirki-horki-horkolászott.

A többiek meg lábujjhegyen, csöndeskén, óvatosan.

Nagyon büszkék voltak. Megmentették Szörnyeteg Lajost.

Lám, nem gyötri már az álmosság szegényt.

Dömdö-dömdö-dömdödöm

Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati.

– Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! – üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.

Mikkamakka először is befogta a fülét.

– Miféle döntőbíró? – kérdezte akkor.

De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.

Most már öten üvöltöztek.

– Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban – mondta Mikkamakka –, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.

Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.

– Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő – kezdte Aromo –, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg…

– Még hogy én hencegek! Igenis… Mikkamakka újra befogta a fülét.

Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.

– Hadd mondja végig Aromo.

Az oroszlán elhallgatott.

– Elhatároztuk hát – folytatta Aromo –, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.

– Természetesen az én versem – mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.

– Jól van – mondta Mikkamakka –, ezen ne múljon.

Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.

– Ki akar versenyezni? – kérdezte.

Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.

A múltkor Mikkamakkával

Fát vágni mentünk az erdőre,

De olyan szerencsétlenül dőlt

A fa, hogy Dömdödöm alászorult.

Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.

– Ez nem vers, kikérem magamnak! – dühöngött Bruckner Szigfrid.

– Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! – méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.

Mikkamakka ráncolta a homlokát.

– Hát bizony – mondta aztán –, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.

– Miért – lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos –, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?

Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:

– Csak!

És lássuk be, igaza volt.

Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend

a szobában lakik itt bent?

– Állj – mondta Mikkamakka –, ezt nem te írtad!

– Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!

– Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka –, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.

– Úgy van! – helyeseltek a többiek.

– Ki az a Petőfi Sándor?! – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét.

– Elég szégyen – mondta Maminti –, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.

– Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. Ide süssetek!

Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:

Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,

itt bent lakik a szobában?

– Hohó – hadonászott Aromo –, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.

– Rímnek kell benne lenni? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.

– Hát nem árt – mondta az –, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.

– Na jó – mondta újra Bruckner Szigfrid –, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.

– Elkezdte:

– Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

Ej, tyúkapó, mi a kő,

itt bent lakik a szobában kend?

– Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! - dühöngtek a többiek.

– Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid.

– Bizony nem – mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!

Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.

Legszebb állat az anakonda,

de nem tudja ezt ama konda,

ha ráterelnék ama kondát,

széttiporná az anakondát.

– Ugyan, miféle vers ez! – mondta szemrehányóan Aromo. – Ilyen erővel azt is mondhattad volna:

Legszebb állat az anaménes,

de nem tudja ezt ama ménes,

ha ráterelnék ama ménest,

széttiporná az anaménest.

A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:

– Vagy azt is mondhattad volna:

Legszebb állat az anacsorda,

de nem tudja ezt ama csorda,

ha ráterelnék ama csordát,

széttiporná az anacsordát.

Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.

– És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes?

– Ugyanazt, amit az anakonda – kiabált közbe Vacskamati –, azaz semmit!

– Az anakonda igenis egy állat – bizonygatta Nagy Zoárd.

– Ki ismeri? – tette föl a kérdést Mikkamakka.

– Senki – zúgták a többiek.

– Nem ér! – hadonászott Nagy Zoárd. – Tessék megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.

– Kinek van Természettudományi kislexikonja? – kérdezte Mikkamakka.

– Senkinek – felelték kórusban.

– Ezen ne múljon – szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. – Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!

És már ott is volt a lába előtt.

Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.

– Hányadik betű az ábécében az a? – kérdezte Vacskamati.

– Hátulról vagy elölről számítva? – érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:

– Itt van, az ötvenkilencedik oldalon! – És olvasta:

– „Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja.”

– Hát legyen neked ez a legszebb állat – mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, íme kiderült, van anakonda nevű állat.

– Jöhet a következő – intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:

Ha elpusztul a tulok,

szarvából lesz a tülök,

de ha én elpüsztülök,

belőlem nem lesz tulok

– Hát az biztos – kiabálták a többiek –, mert már most egy nagy tulok vagy!

– Még hogy elpüsztülök – vihogott Bruckner Szigfrid. – Elpüsztülök a rühügéstől.

– Csend legyen! – kiáltott Mikkamakka. – Ki következik?

– Én – mondta Vacskamati. – Egy egészen rövid verset írtam.

– Halljuk!

Szerda ablakában

csütörtök ül,

és ordít

csütörtökül.

Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:

– Miért csütörtökül ordít?

– Mert csütörtök – mondta Vacskamati –, ha péntek, péntekül ordítana.

– Idegen nyelveket nem tud? – akadékoskodott Bruckner Szigfrid.

– Nem – mondta Vacskamati –, ez egy műveletlen csütörtök.

Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.

– Elég – mondta. – Halljuk Aromót!

Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:

bálomböki bag u fan

bálomböki big a fún

– Nem ér – ordított közbe Bruckner Szigfrid –, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.

– Eszed tokját hottentotta – háborgott Aromo –, ez igenis magyarul van!

– Akkor én megeszem a fülem – mondta Bruckner Szigfrid.

– Már meg is sózhatod – felelte Aromo.

– Hadd mondja végig – próbált rendet teremteni Mikkamakka.

Aromo újra belefogott:

bálömböki bag u fan

bálombökö big a fún

búlámbákö bög i fan

balúmbaká bög ö fin

bilambúka bág ö fön

bölimbakú bag á fön

bölömbika búg a fán

– Ez semmi – mondta Ló Szerafin –, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.

– Igenis vers! – jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. – S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!

– Nem is kell leírnom – mondta Ló Szerafin –, kapásból is elmondhatom.

– És már mondta is:

kómirelű kőtyual

kamórile kütyőul

kumaróli ketyüől

kőmuraló kityeül

kőmürula kótyiel

kemürőlú katyóil

kimerülő kutyaól

– Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? – szólt Aromo. – Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!

– Esetleg elfárad – vetette közbe Vacskamati. – Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?

– Vagy a kutya nagyon nyomja belülről – kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.

– Rendben – mondta Aromo –, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.

– Ez igaz – hagyták helyben a többiek.

– Találmánynak nem rossz – epéskedett Nagy Zoárd –, csak versnek.

Mikkamakka megint csengetett.

– Halljuk az utolsó versenyzőt!

Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.

Így szavalt:

Dömdödöm, dömdödöm,

dömdö-dömdö-dömdödöm

– Nem ér! – rikoltozott Bruckner Szigfrid. – Akkor én meg azt mondom, hogy:

Prampapam, prampapam,

prampa-prampa-prampapam

– Nono – mondta Mikkamakka –, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.

– Miért, mit jelent?

– Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.

– Engem is? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.

– Persze, téged név szerint is megemlített – mondta Mikkamakka.

– Éljen Dömdödöm – kiáltott Bruckner Szigfrid –, adjuk neki az első díjat!

– Adjuk! – kiabálták a többiek.

Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.

– Te győztél – mondták neki.

– Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe – veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.

Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.

Dömdödöm, dömdödöm,

dömdö-dömdö-dömdödöm

Mire való a mese?

A mese csak a XIX. századtól tekinthető gyerekműfajnak. Addig a felnőttek számára nyújtott lehetőséget önmaguk és a világ mélyebb megismerésére, megértésére. A történetmondásnak komplex szerepe volt: segítette az egyén szocializációját, közvetve kialakított a hallgatóban egyfajta értékrendet, hagyományőrző szerepe volt, s mindemellett gyógyító hatással (ma: meseterápia) is bírt.

Napjainkban egyre több statisztikai adat igazolja, hogy a szomatikus megbetegedések pszichés alapra épülnek. Ilyenek: a szív és érrendszeri betegségek, a keringési rendellenességek, a daganatos betegségek. A megküzdési stratégiákat nélkülöző fiatalok feszültségcsökkentésért gyakran nyúlnak olyan szerekhez (cigaretta, alkohol, drog), melyek destruktívan hatnak rájuk.

A betegség gyógyítása – a lelki teher mellett – anyagi nehézséget is jelent, úgy az adott személynek, mint a társadalomnak.

Jó volna ha a mai gyerekek olyan védelmi rendszert alakítanának ki, amely mellett biztonságban felnőhetnek.

A társadalom birtokában van egy protektív faktor, mely alkalmazása ingyenes, bárki által használható és csodákra képes. Ez a MESE.

A pedagógusok, egészségtan tanárok, mentálhigiénikusok, pszichológusok sokat tehetnek azért, hogy a gyakorló és leendő szülők megismerkedjenek a mesékkel, a mesélés jelentőségével. Mind több gyermekekkel foglalkozó szakember fogalmazza meg, hogy a gyerekirodalom az egészségfejlesztés eszköze lehet.

Ahhoz azonban, hogy a mesélés napi rutinná váljon, meg kell ismertetni a gyerekeket a mesékkel.

A felnőtté válás sokszor együtt jár az emberben élő gyermek elvesztésével, örökre lekerül a varázsszemüveg, amelyen keresztül egy gyermek szemléli a világot. Amikor a szülők és a pedagógusok arra „kényszerülnek”, hogy a gyerekirodalom apró gyöngyszemeit, meséket és verseket olvassanak a csemetéknek, akkor újra a kezükbe veszik azt a kulcsot, amely a világot és a lehetőségeket végtelenné teszi.

Miért fontos a mese?

A gyermek ezeken keresztül észrevétlenül válik alkalmassá a későbbi életének kiteljesítésére:

- Segíti a családi szocializációt (anya-gyermek kapcsolat, szerepek különválasztása, a jó-rossz fogalmának meghatározása és éles elkülönítése, értékrend kialakítása)

- Mélyíti az önismeretet.

- Az mesehelyzet átéléssel, azonosulással, csökkenti a stresszt.

- Motivál, kimozdít a holtpontról, s ezek által személyiségfejlesztő hatással bír.

- Növeli a csoportba tartozás élményét, ezáltal biztonságérzetet ad.

- Relaxációs módszer, ellazít.

- Indirekt módon közöl, finoman bírál.

- Az olvasóvá nevelés egyik eszköze.

- A mesélést követő és a mesélés közbeni beszélgetés sokféle látásmódot, probléma megközelítéshez elvezet, ezáltal növeli a gyermek kreativitását.

- Az egyén éppen aktuális befogadási szintjén fogalmaz.

- Szimbolikus formában jelenít meg hétköznapi élethelyzeteket. Már maga a felismerés is megtisztulást hoz

- A meseterápia alkalmazásával felhívja a figyelmet az egyénben és környezetében rejlő szépre.

- Feleleveníti a halványodó népszokásokat (hagyományőrzés a népmeséken keresztül)

- Gazdagítja a szókincset, fejleszti az kifejezésmódot.

Hol, milyen közegben alkalmazható a mese?

Családban

Óvodában (délutáni elalvás előtti lazítás, értékrendformálás)

Iskolában (meseklub, drámajáték, osztályfőnöki óra, egészségtan óra, óraközi szünetek, délutáni szabadfoglalkozások /pl. a napköziotthonos oktatásban/)

Gyógyításban (Meseterápia - A pszichoterápia és meseterápia közti alapvető különbség: Az előbbi az emberben rejlő sötét, elfojtott vágyak után kutat, hogy annak feloldásával elérje a megkönnyebbülést, a meseterápia az egyénben rejlő elfojtott fényt keresi, hogy felszabadítsa és hagyja, hogy elárassza őt. A mese segítségével beindulnak a pszichés folyamatok, s a problémák kezdenek megoldódni.)

A mese a legnagyobb ajándék, amit adhatunk és kaphatunk. Tanuljuk meg használni!

(Csabai Dorina Eszter)

Gyereknek mese, szülőnek bölcsesség

A bűvös mese nem csak a gyerekeké, a felnőttnek is joga és lehetősége van megtalálni benne a saját sorsának tükörképét, a gyermeke lelkének számára láthatatlan oldalát. Titkokat tudhat meg önmagáról és arról, akinek mesél.

Vajon naponta öt percet adni a gyermekünknek, amely CSAK az övé túl sok? Vajon tényleg annyira elfoglaltak, fáradtak, idegesek vagyunk, hogy nincs öt percünk a huszonnégy órából, amit nekik adhatnánk? Rájuk figyelni, kinyitni a lelkünket feléjük, hogy megnyílhassanak nekünk. Nekünk, akik életre hívtuk őket anélkül, hogy megkérdezhettük volna, akarnak-e ebben a zord világban élni. Döntöttük akkor, és most kötelességünk az eligazodáshoz segítőeszközt adnunk a kezükbe. Ez pedig az a mese, amit mi mesélünk nekik.

Öt perc kell egy cigaretta elszívásához, a napi sminkeléshez, a pletykalapok címszavainak átolvasásához a trafikban, az autó lemosatásához, a tévécsatornák esti váltogatásához, egy fogmosáshoz, a cipőpucoláshoz és hasonló dolgokhoz… Mindnek pillanatnyi haszna van. A gyermek azonban ezek alatt a különleges együttlétek alatt épül, erősödik, fogódzót kap azokhoz a problémákhoz, amiktől ma nekünk is fáj a fejünk, fáradtak, stresszesek vagyunk.

Egy szülő is megengedhet magának esténként annyit, hogy elmerüljön a mesék világában, ahol a jó elnyeri jutalmát, a problémák megoldódnak és végül minden jóra fordul. Egy szülőnek is jár ennyi a szép álmokból.

(Csabai Dorina Eszter)

Miért jó a szülőnek és a gyereknek a közös meseolvasás?

Sipirc az ágyba! Tévé kikapcs, hangulatlámpa és olvasólámpa bekapcs... Jöhet a személyre szabott utazás a mese szárnyán!

Van tíz perced a gyermekedre naponta?

Ha igen, akkor MESÉLJ neki!

Borzasztóan elfoglalt vagy? LOPJ időt mesélésre!

Honnan is tudnál elcsenni napi 10 percet,

amelyet a mesélésre fordíthatsz?

*

Mesélj a buszmegállóban és a buszon, amíg utaztok!

*

Mesélj az autóban, amíg suliba és edzésre fuvarozod a gyerkőceidet!

*

Mesélj a pénztárnál, a postán sorban állás közben!

*

Mesélj az orvosi váróban!

*

Vedd fel a tévéműsorokat… az áttekert reklámokkal rengeteg időt nyersz.

*

Ébredjetek reggel 5 perccel korábban, este pedig legyen 5 perccel később a villanyoltás. Éppen 10 perc jut a mesélésre!

*

Amíg a mosogatógép mosogat, mesélj a gyereknek! Amíg Te mosogatsz, mesélj a gyereknek!

Vigyázz… nagy a rászokás veszélye!

"A mese lényegében saját kalandja annak, aki átéli:

aki költötte, aki elmondja, aki hallgatja."

(Horváth Gabriella)

A mindenség kulcsa a MESE PDF Nyomtatás E-mail

*

* 1

* 2

* 3

* 4

* 5

(3 Szavazatok)

Gyermekek - Gyermeklélek

2005. május 07. szombat, 23:45

Mesélj este gyermekednek

Volt gyermekkorodban kedvenc meséd? És mesehõsöd?

Talán nincs olyan ember e világon, aki ne tudna legalább egy kedvenc mesét vagy választott mesehõst megnevezni. Ugye neked is van ilyen? Nem vagy kíváncsi, hogy vajon milyen életre szóló közvetlen és közvetett hatások érnek bennünket a mese, a kedvenc mesehõs által?

A téma rengeteg megközelítési, bemutatási, elemzési lehetõséget rejt nem beszélve a szubjektivitásról. Ez alól mi sem vagyunk kivételek, megközelítésünk során csak felvillantunk olyan kevéssé ismert mindennapos és szakmai ismereteket, amelyek mindenki számára érdekességet, esetleg újdonságot és tanulságot is jelenthetnek.

Az ember egyéni, az emberiség történelmi, társadalmi fejlõdése és a mesék világa összefügg. A mesék, mítoszok, legendák a kezdetektõl végigkísérik az emberiséget.

Mesék, mítoszok, legendák

A mesék az idõk mélységes kútjába vezetnek vissza.

Ki ne ismerné?

Talmud, Biblia, Korán. Az ezeregy éjszaka meséi, Káma-Szútra, Iliász, Odüsszeia, Az aranyszamár, A csodaszarvas legendája, Száz fabula, Robin Hood, Mesék az igazságos Mátyás királyról, A róka meg a holló, A rendíthetetlen ólomkatona, Piroska és a farkas, Hetvenhét magyar népmese, Óz a nagy varázsló, Micimackó, A kis herceg és így tovább a végtelenségig...

Sokak számára feltûnhet, hogy a felsorolásban többféle epikai mûfaj és csoportosítás szerepel nagyjából idõrendben felsorolva (Kr. e. 2000- napjainkig) és egybevonva. Kezdjük hát el segítségükkel a témánk felbontását.

Jelentõs kultúrtörténeti emlékekben és a mindennapos vallásgyakorlatban megjelennek a mesék. Tartalmukban ötvözik a kollektív bölcsességet és az egyéni tanítómeséket. Ez alól egy vallás sem kivétel, eredjen bármely világrészrõl, történelmi korszakból, kultúrából.

A mesék léteznek a legrégebben, visszavezethetõk az emberiség írásbeliségének elõtti történelmi idõszakába. Az írásbeliség megjelenésével, a tartalom és forma részleges változásával válik el a mese a mítoszoktól és legendáktól.

Mi a mese?

Két meghatározás és kiegészítésük:

· A kollektív tudattalan tartalmai az archetípusok. Archetípus: a platóni eidosz magyarázó leírása szerint az õsidõk óta meglevõ általános képek. Jól ismert kifejezõdésük a mítosz és a mese. (Carl C. Jung. 1875-1961)

· Minden mesék kezdete a népmese. Egy olyan csodálatos történet, amely egy közösség alkotása, szerzõje nem ismert. Célja, hogy értékekben gazdag élet megélésére bíztassa hallgatóját. Ezt a célját a szórakoztatáson keresztül éri el. Fajtái: varázsmese, fabula (tanító mese, állatmese), csalimese stb.

Mielõtt tovább mennénk, jeleznünk kell egy bizonytalanságot. Nem minden mese, mítosz, legenda valóság nélküli.

Erre a legszebb példák:

A bibliai Noé és családja, az özönvíz története. Mai kutatások szerint a történet alapját képezõ esemény megtörtént. (Legrégebbi írásos emléke Mezopotámiába, Kr. e. 1300-1500 környékére tehetõ. Kutatók szerint még régebben történt.)

Széljárta Ilion vára. Trója, mai nevén Truva a Hiszarlik dombon. (Alapítva Kr. e. 3000. A trójai háborúban elpusztult kb. Kr. e. 1200 vagy 1300-ban.) Heinrich Schliemann (1822-1890) 1871/73-ban megtalálta Priamosz kincseit Homérosz Iliásza alapján.

Lehet, hogy Atlantisz sem csak egy mese?

Kis kitérõnk után kanyarodjunk vissza fõ témánkhoz, a mesékhez.

Hazánkban az óvodákban népszerû Csiszta mókus figurája és meséje, amely tanmese a dohányzás ártalmasságáról.

Közoktatásunkban az alapfokú oktatásban, az ötödik osztályban (10-11 éves korosztály) tananyag a mese.

A mesék legõsibb fajtája a népmese. Ezen belül idõrendben közel azonos idõszakban jelennek meg a varázsmesék és a tanítómesék.

Tanításakor sokan használják Kalocsai-Kiss-Szabóné (1980) által kidolgozott módszertant:

· Az elsõ mese tárgyalásakor a mese vagy annak részlete elmesélhetõ bemutatva, hogy a mesének meghatározott kommunikációs célja van

· Jellemzõje, hogy jó és rossz szereplõi vannak

· Általában a mesehõsnek a legkidolgozottabb a jelleme

· Mesehõsnek célja, küldetése van, amely elérésében a többi mesehõs, szereplõ segítheti vagy gátolhatja

· A népmese szereplõi jellegzetes nyelven beszélnek

· A varázsmese állandó cselekménysort tartalmaz, egyéni felhasználása változó. (Állandó cselekmények: kiindulás, próbatételek, esküvõ; állandó szerepkörök: hõs, ellenfél, királykisasszony, adományozó stb.)

· A szereplõk szerepköre állandó, de egyéni vonásaik mindig mások

Varázsmese

A mesehõs, a szereplõk emberfeletti és csodálatos – a világot, a szereplõket megváltoztatni képes – hatalommal rendelkeznek. Gyakoriak bennük a nem "evilági" szereplõk. Egyéni tulajdonságaik és jellemzõik szinte minden ilyen mesetípusban azonosak. (Öreg banya, jóságos anyóka, táltos, tûzokádó sárkány, démon, kobold, manó, óriás, tündér stb.)

Talán ide vezethetõ vissza a világon elterjedt, részleges szabályokon, egyéni mesefûzésen, a szabad fantázia világán alapuló, cselekménnyel rendelkezõ, több szereplõs, eljátszható "Fantasy" szerepjátékok sikere.

Fabulák

(Mesék, tanítómesék, állatmesék)

Eredetüket tekintve lehetnek népi bölcsességen, kollektív tudáson és tapasztalaton alapuló mesék, illetve konkrét szerzõhöz is köthetõk. Kiemelkedõ szerzõk és mûvek:

· Aesopus (Kr. e. VI. sz.): A róka meg az oroszlán

· Apuleius (Kr. u. 158): Az aranyszamár

· Heltai Gáspár (1510-1574): Száz fabula

· Jean La Fontaine (1621-1695): A róka meg a holló

A fabulák szerkezete

Szinte kivétel nélkül azonos.

Jellemzi:

· Helyzetrajz

· A szereplõk párbeszéde

· A párbeszéd erkölcsi tartalmát szemléltetõ cselekmény

· Az erkölcsi vagy gyakorlati tanulság

· Az afroázsiai és európai népek, indiánok és eszkimók népköltészetének tanítómeséire jellemzõ, hogy kevés bennük a részletezõ leírás, epikus rész/részlet, a tanulság felé siettetik a párbeszédet

· Egyéb európai és esópusi eredetûek, amelyek tudatosan szerkesztettek, a helyzeteket és szereplõket utalásszerûen említik meg, a párbeszéd jelentõsen csökkentett, a tanulság levonását a hallgatóra bízzák.

Mûmese

Szerzõje ismert, önálló írói alkotás, illetve eredeti népmesék átirata. Ide sorolhatók a legnagyobb meseírók és gyûjtõk, mint:

· Regõsök, dalnokok, bárdok, druidák (az élõ népi emlékezet)*

· Grimm testvérek: Wilhelm (1786-1859) és Jakob Grimm (1785-1863)

· Hans Christian Andersen (1805-1875)

· Benedek Elek (1859-1929)

· Gárdonyi Géza (1863-1922)

· Illyés Gyula (1902-1983)

* Nevükrõl és életükrõl nem tudunk semmit. Szerepük miatt soroltuk ide õket .

A mese pszichológiája

Itt is a bõség zavarával küszködhetünk. Hiszünk abban, hogy az evolúció mindenre magyarázatot ad, ezért ezt itt sem hagyhatjuk ki.

Evolúció és születés

Az emberi egyéni fejlõdés, születéskori fejlettségi fok és jellemzõi meghatározóak.

A felegyenesedés, az idegrendszer és az agy fejlõdése, a beszéd és az érzelmek, a gondolkodás kialakulása és fejlõdése érdekesen kapcsolódik össze a mesékkel.

A felegyenesedésbõl eredõ szülõcsatorna szûkülése, az evolúciós fejlõdés eredményeként kialakuló fejlett agyi szerkezet, az agyféltekék, a hatalmas elülsõ (frontális) lebeny a születés pillanatában még éretlen, csak részben funkcionál.

Születéskor az õsi agyi szerkezetek, a központi idegrendszerben, a fehérállományban elhelyezkedõ idegi pályák és szervek biztosítják a fennmaradáshoz szükséges olyan õsi reflexeket, mint a szopás, nyelés, hányás stb. Funkcionálisan kiemelt és már ekkor jól mûködõ agyi szervek pl.: a talamusz, az amygdala. Az agyféltekék funkcionális mûködése, felosztása kialakulatlan. Ez igaz a szürkeállományra is. Születéskor a csecsemõ még "ösztönlény". *

* A legújabb kutatások szerint a csecsemõ ennél sokkal többre képes.

Õsbizalom

A gyermek születéskor és életének a kezdeti szakaszában biológiailag kiszolgáltatott minden fajta értelemben. Léte a környezetétõl függ.

A közvetlen biztonságot, védelmet, táplálékot, gondozást, a tapintási, nyomási és egyéb taktilis, a hõ, a hang, a szívhang stb. ingereket, kellemes élményeket ebben a korban az anya jelenti gyermekének. Az anya által nyújtott ingerek a már jól mûködõ agyi szerveket ingerlik (agytörzs, talamusz, amygdala). Erik H. Erikson (1963) ezt a szakaszt oralszenzoros (szájérzékelési) szakasznak nevezte el. Az anya a megbízható és elvárt külsõ jelenségbõl belsõ bizonyossággá válik. A gyermek ezen a szinten a fájdalmat a külvilágba, az örömöt a belsõ világba szeretné helyezni. Erikson az anya belsõ biztonságérzetét, meggyõzõdését tartja elsõdlegesnek a gyermek egészséges személyiségfejlõdéséhez. (Pszichológiai Kislexikon, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., 248. lap)

Az elsõ életévben kívánatos harmonikus anya-gyermek kapcsolat alapozza meg a gyermek késõbbi bizalmát a világgal, a környezetével szemben, optimizmusát a dolgok kimenetelével kapcsolatban. A bizalom megtartása a gyermek késõbbi életében kamatozik, pl.: partnerkapcsolatában, szocializációs folyamataiban, érzelmi életében, szakszóval élve a gyermek egészséges pszicho-szociális fejlõdésében.

Más kutatók vizsgálatai és feltevései szerint a csecsemõkorban az agykéreg jobb oldala szorosabb kapcsolatban van az amygdalával, s emiatt is válik az érzelmi élet mûködtetõjévé. A bal félteke a verbalitásért (szóbeli képességek, beszéd) felelõs.

Több kutató feltételezése teszi izgalmassá a kérdést, amelyekbõl néhányat bemutatunk.

A két félteke eltérõ fejlõdését egyes kutatások is bizonyítják. Ezek szerint a 13 hónaposan beszélni kezdõ kisbabáknál a szóbeli (verbális) reakciók nem jelennek meg együtt az érzelmi reakciókkal. Ez kb. csak a 19. hónap után történik meg.

Egyéb feltevések szerint, amelyek elvezetnek a mesék és a mesélés közvetlen/közvetett hatásainak az értékeléséhez a következõk:

1. Az amygdala a látó- és halló kéregbõl érkezõ bemeneten kívül a talamuszon keresztül is kap vizuális és hallási ingert

2. Az amygdala az embernél a kéregbõl is kaphat szóbeli (verbális) jelentéseken alapuló információt

Ezzel eljutottunk ahhoz a késõbbi életkori szakaszhoz, ahol a közvetlen vegetatív (zsigeri) és egyéb testi inger részben/egészében leválik hordozójáról, az anyáról vagy más családtagról és helyébe lépnek: a szimbolikus rendszer (beszéd) és a magasabb szintû idegrendszeri pályák.

Az esti mese és körülményei

A kisgyermekkor lényeges történése volt régen a szülõk valamelyikével történõ esti mesehallgatás. Jellemzõi:

· Testi jóléti állapot (tisztálkodás és étkezés utáni, jóllakottsági állapot)

· Nyugalom és csend a környezetben

· Elalvás közeli, ellazult, "módosult" tudatállapot

· Gyakori testkontaktus, bõringer, pl.: simogatás stb.

· Meghitt együttlét a szülõvel, megerõsítve az "õsbizalmat"

· Esetenként a történet közös megbeszélése vagy mesélése a kisgyermek kérése alapján: " Meséld onnan, hogy..." vagy "Azt a részt meséld, ahol..."

A helyzet, a testi állapot jelzései, a dolgok, az események történésének idõ- és sorrendje mind felidézik és emlékeztetnek a korai, az elsõ életévek tapasztalataira.

Mindez együtt elõhívja az õsi, vegetatív (belsõ szervi és testi, idegi) reflexpályákban már kialakult és rögzítõdött testi érzeteket, folyamatokat, állapotot.

Emiatt késõbb a beszéd, a mese hallgatása, a szóbeli ingerek is kivált(hat)ják az õsi, érzelmek, érzések, az érzelmek alapjául szolgáló idegi pályák reakcióit!

Ugye, ezután mindig mesélsz majd este gyermekednek?

Mese és a gyermeki gondolkodás

Jean Piaget (1896-1980) szerint a gyermeki gondolkodás egyik sajátossága óvodáskorban (2-7 év) a mûvelet elõtti szakaszban a tárgyak megszemélyesítése, az animizmus. A gyermek ennek során az élettelen tárgyakat olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyekkel csak élõlények bírnak . Ebben a korban gyakori még, hogy a gyermek valamely dolgot, tárgyat, természeti jelenséget emberi alakban jelenít meg (antropomorfizmus), a szándéktulajdonítás, a mágikus gondolkodás, a cél-oksági elv (finalizmus), az emberi alkotás eredménye minden (artificializmus).

Késõbbi életkorban is jellemzõ lehet a fantázia-hazugság, amely nem valós hazugság, hanem a valóság és képzelet világának összemosása, szétválasztására való képtelenség.

Ebbe a gondolkodási világba a mesék tökéletesen beleillenek. A gyermek fantáziájában õ bármely általa kiválasztott mesehõs lehet, annak ruháját, tulajdonságait és céljait magára öltve.

A szülõi esti mese a gyermek fantáziáját, képzelõerejét is fejleszti! Nem látja el sablonokkal, elõre gyártott képi, vizuális élménnyel, mint a tömegkommunikációs eszközök közül a tévé, videó, mozi stb.

A mese szociálpszichológiája

A mese és hallgatása elõsegíti a kisgyermek szocializációs (társadalmi szabályok és elvárások megtanulása) folyamatát.

A mesehallgatás körülményei már önmagukban is meghatározóak ebben a folyamatban. Az alapjául szolgáló ismereteket, történéseket az elõzõekben már részben bemutattuk. Bölcsõdében és óvodában a mesehallgatáshoz meg kell tanulnia alkalmazkodni társaihoz, a pedagógushoz, magához a helyzethez tartozó szabályokhoz, vágyait tudatosan jeleznie és ellenõriznie kell.

A mesék szereplõinek a tulajdonságai, céljaik, összecsapásuk eredménye, a mese tartalma, erkölcsi tanulságainak levonása mind segítik és felgyorsítják a társadalmi beilleszkedést, a szocializáció folyamatát. A helyes értékrend, magatartás, viselkedés szabályainak elsajátításában a mese nélkülözhetetlen eszköz. Minden mesében megtalálható a büntetés és jutalmazás valamilyen eszközrendszere. (Jutalom pl.: elnyeri fele királyságát, a királylány kezét, boldogan élnek, amíg meg nem halnak stb.; büntetés lehet az elbujdokolás, a szülõi házból és az országból történõ kitiltás, a kiközösítés élménye és ténye, maga a jól kiszámíthatóan bekövetkezõ vereség, a mechanikai sérülés pl.: fejlevágás, kõvé változás. Gyakori a feloldozás és a megbocsátás motívuma.) A mesékben megjelennek a társadalom újratermeléséhez szükséges motívumok, pl.: a munka. (Ez sok esetben a próba eszköze is.) A teljesítményigény, a teljesítmény elvárása. (Pl.: a mesehõs nem alhat megadott ideig, valahány napja van a teljesítéshez stb.) A segítség és elnyert jutalma stb. Sokat segít a mesék megbeszélése is.

Mese és a nemi szerep

Szinte minden mesében megjelenik mindkét biológiai nemet képviselõ szereplõ, akár eltérõ korosztályból. Ruházatuk, viselkedésük, magatartásuk, társadalmi szerepük és helyük a cselekményben egyértelmûen meghatározott. A végeredmény, a mesehõsök házassága, a családjukban születõ gyermekek lehetõvé teszik a korosztálynak megfelelõ szintû szexuális felvilágosítást.

Reméljük, hogy sikerült olvasóink érdeklõdését felkeltenünk e téma iránt, valamint hangsúlyoznunk az esti együttes mesélés és mesehallgatás élményének a fontosságát. A mesék pszichológiai elemzése, alkalmazása további kutatásokat igényel. Már csak egy témakör maradt.

Gyógyító mesék

A mese a gyógyítás és gyógyulás eszköze is lehet. A folyamat lényege a projekció (bennünk levõ gondolatok, érzések, tudattartalmak kivetítése a világról.) Ezek feltárásában segíthet a mese, a mesehõsök jelleme stb. Pl.: Kivel, melyik mesehõssel azonosul a gyermek? Mit jelent a tündér, az óriás? Milyen értékrendek a fontosak számára? A motívumok gyakran megjelennek más életkori helyzetekben és más tesztvizsgálatokban. Elég, ha csak a Rorshach-teszt egyes felelettípusaira utalunk a tartalom elemzése során. A mesék pszichoanalítikus megközelítésével és felhasználásával megismerkedhetsz az Interneten is megtalálható: Csabai Márta–Csörsz Ilona– Szõnyi Magda: Gereznebarka (Tündérmesék, együttes élmény, önismeret) címû cikkébõl és az általunk most bemutatásra kerülõ tesztbõl.

Egy szép őszi napon Süni Soma elégedetten tekintett végig éléskamrájának polcain.

- Remek nyarunk és őszünk volt. Ennyi tartalékot még soha nem sikerült eltennem- állapította meg vidáman, mivel a kicsi kamra zsúfolásig volt piros almával, zamatos körtével és illatos szőlővel.

- Talán meg se bírok ennyi gyümölcsöt enni- gondolta magában, és tovább szorgoskodott. Éppen még egy láda almát szuszakolt be a már meglévők mellé, amikor Ugri nyuszi érkezett látogatóba.

- Úgy látom, neked is nagyszerű termésed volt. Én is most pakoltam tele a kamrámat, és mondhatom, alig érek el a rengeteg sárgarépától és káposztától, nem is beszélve az óriási zellereimtől. Talán rá is fogok unni erre a finomságra.

- Nahát, én is pont ezen gondolkodtam az előbb!- mondta a süni.

- Mondd csak, mi lenne, ha cserélnénk? Én adnék neked gyümölcsöket, te pedig adnál nekem zöldséget. Így mind a ketten jól járnánk, és nem unnánk rá hamar a téli tartalékainkra.

- Ez aztán a pompás ötlet!- lelkesedett a nyúl, s már épp haza akart rohanni pár zellerért, amikor az egyik fa tetejéről Rágcsa, a mókus ugrott eléjük.

-Hallottam, hogy miről beszélgettetek. Az a helyzet, hogy én is jó termést takarítottam be. Alig férek a sok diós-, mogyorós- és makkos zsáktól.

Nem csereberélhetnék veletek én is?

- Miért is ne?- mondta a sün.- Bár nekem még jobb gondolatom támadt! Mivel az összes erdőlakó több gyümölcsöt és zöldséget szüretelt, mint amennyit meg bír enni, ezért talán legjobb lenne, ha mindenki mindenkivel cserélgetne. Talán mások is örülnének ennek a lehetőségnek- folytatta, majd papírt vett elő, amelyre hatalmas betűkkel felírta;

”Minden erdőlakónak! Holnap az erdei tisztáson csereberét rendezünk. Akinek fölösleges gyümölcse, zöldsége van, hozza el, és cserélje olyan termésre, amilyenre szüksége van!”

- Lett is nagy izgalom a felhívásra, s másnap reggel a tisztás csak úgy nyüzsgött a sok erdőlakótól, akik ládából, zsákokból, szekerekről kínálták bőséges terméseiket. Soma almát és körtét vitt, Ugri rengeteg káposztát, a mókus pedig természetesen mogyorót. A vaddisznó egy zsák gesztenyét, a hörcsög búzaszemet, a rigó áfonyát hozott, de akadt ott napraforgómag, sütőtök, sőt még ízletes eperlekvár is. Mire dél lett, mindenki elégedetten pakolta össze a terméseiért elcserélt portékákat.

- Ezt jól kigondoltad!- fordult Ugri Somához, miközben a szekerére pakolászott.- Van most már gesztenyém, gombám, makkom, és almát is kaptam.

- Nekem pedig sikerült szert tennem sütőtökre és áfonyára- örvendezett a sün.- Így aztán nem kell aggódnunk amiatt, hogy ráununk a csemegékre.

- Úgy bizony- helyeselt a nyuszi- S mivel mindenki elégedett, talán jövőre is megismételhetnénk az erdei csereberét.

Így is lett. Ezentúl az erdő lakói minden ősszel kicserélték fölösleges élelmüket egymás között, s valamennyien változatos termésekkel teli kamrával várták a hosszú téli napokat.

Tündérvilág

A gyermekeknek „meg­adatik” a hit. Az e­gész gyermeki világ így van felépítve: mágikus (Piaget), amiben minden mozdulatnak, min­den gesztusnak, minden gondolatnak, kívánságnak, vágynak valóságos vágy­beteljesítő ereje van.

Ez egy olyan világ, amiben mindennek lelke van, minden él. A tárgyak mozognak, beszélnek, ugyanúgy éreznek, mint mi. Az állatok kimondják mindazt, amit mi nem merünk, a fák védenek és óvnak bennünket, a növények utat mutatnak. A félelmetes erdők, a sötét helyek, épp­úgy mint a sötét álmok, benépesülnek fény-tün­dé­rek­kel.

Az álom és az éber mágikus világ nagyon könnyen át­járható, olykor nehezen meg­különböztethető. Eb­ben a világban minden megtörténhet, ami a képzelet­- ben megjelenik. Nincsenek ok-okozati, a felnőtt logikával megmagyarázható összefüggések. Ez a világ az un. álom-logikával működik. Jól összeférnek egymással az ellentmondások, a logikai „bak­ugrások”, egyszerre lát­­­tatják magukat az ese­mé­­­nyek. És ennek a nagyhatalmú világnak a létrehozói a felnőttek, akik Isten képmásai, nagyságukban pedig megközelítik magát az Istent – a gyermeki gondolkodás és hit szerint.

A gyermeki világ szélső­séges, és igazságos. Aki rossz, gonosz, annak pusztulnia kell, aki jó, az még ha nehézségek árán is, de elnyeri méltó jutalmát. Nin­- cse­nek árnyalatok, csak fehér és fekete, nincs szür­kü­let, csak nappal és éjszaka.

A gyermek belső világában is. Érzi, tudja, hogy van ben­ne jó és van benne rossz. Hogy melyik oldalt erősíti meg a szülői világ, a Mások, azt nagymértékben meg­­- hatá­rozza az önmagáról való gondolkodást, az önmaga iránt érzett érzéseit. Ha a rossz az erősebb, akkor elvesztettnek érzi ma­gát. Nem találja magában a JÓT. Egészséges eset­- ben minden gyermek tudja, hi­szi, hogy a jó benne van, ezt vissza is tükrözik számára a felnőttek. És azt is tudja, hogy tud rossz is lenni. Ami azt jelenti, hogy olykor nagyobb teret nyit magában a rossznak. De nem válik a „rossz, vagy a gonosz martalékává”. Azt a na­gyok visszajelzéseiből hiszi csak. Ha többszörö­- sen ezt erősítik a felnőttek, annak már nem tud ellen­állni, tény­leg elhiszi ma­gáról, hogy „menthetetlen”. Ilyenkor szin­­te minden erejét ennek az elvárásnak be­- töltésére szenteli. De ez az erő ter­­mészetesen a „másik irányba” is felhasz- nálható lenne. Ennek, a JÓNAK a megerősítésére születnek a tündérek. A gyermeki világ segítői, jóságos angyalai, akik na­- gyon hasonlítanak a jó­sá­gos édesanyákra, a bennük lévő jóra.

Karácsonykor különlege­sen közel érzik magukhoz a gye­rekek az angyalokat. Ott vannak a jézusi jászol körül. Óvják, vigyázzák a Kisdedet. Ezt sziklaszilárd hittel tudják a gyerekek, akik Jézus gyermeki tö­ré­keny­ségében megláthatják önmagukat is. Azonosulhatnak a Tökéletes Jóval. Közösséget vállalhatnak Vele. Az azonosulás lehetősége élővé teszi a kapcsolatot, élő hitet formálhat. Ez az élő hit, ha „felnő a gyermek­kel”, érett hitté alakul, ha nem növekszik, akkor alvó hitté merevedik. A hittől való megfosztottság (gyermekkorban pl. „nincs is Mikulás”, „jaj, de dedós vagy, te még hiszel a Jézuskában?”, „nem is a Jézuska hozza az ajándékot”….) ürességet teremt, amiben a „tárgyi­a­sult hit” jelenik meg az aján­dékok formájában. Csak az lesz fontos. Az a­ján­dé­kok azonban elronthatók, összetörhetők, kidob­ha­tók..., és akkor még az sem marad. Nincs kapaszkodó, nincs belső, megélt, élő hit. Marad a hitetlenség, az önmagától elidegenedő Lélek.

Nekünk szülőknek nagy ajándék, ha ezt a hitet láthatjuk a gyermekeinkben, remélve, hogy ez biztos se­gítség lesz a legnehezebb időkben is számukra.

Szent Miklós eredeti legendája !

Krisztus után 245-ben Kis-Ázsiában, Patara városában született, egy gazdag család gyermekeként. Már gyermekkorában is történtek vele csodák. Alig kezdte el iskoláit, mikor Patara városában nagy járvány tört ki, és mint kisgyermek, árvaságra jutott. Ezért a szüleitol örökölt hatalmas vagyonával érsek Nagybátyjához, Patara város kolostorába költözött. Az Ő felügyelete mellett nevelkedett, s gyermekévei alatt megszerette a kolostori életet, majd iskoláinak befejeztével a papi hivatást választotta. Életét az emberiségnek és a gyerekek tanítására szentelte. Bárki kérte, mindig segített. Ember szeretete, segítokészségének híre messze földre eljutott. Az emberek kezdték imáikba foglalni a nevét. 270-ben Jeruzsálembe tartó zarándokuton történtek miatt a tengerészek védőszentjévé vált ! Zarándok utról visszafelé, betért imádkozni Anatólia fovárosába, Myra városába, ahol legendás körülmények között püspökké választották.

52 évig volt püspök. Évek alatt a szeretete, a gyerekekkel, emberekkel való törodése miatt annyira megszerették, hogy nem csak püspökük, de még vezetojüknek is tartottak. Vagyonát a gyerekek és az emberek megsegítésére fordította. Egyszeru emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hírdetett. Éhínség idején a teljes Egyházi vagyont a nép étkeztetésére fordította, amiért szembe került az Egyházzal, halála után, ezért az engedetlenségért egy idore ki is tagadták az Egyházból!

Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így történt a legendáját alkotó eset is :

A kolostor szomszédságában él egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betévo falatra is alig jutott. Három férjhez menés elött álló lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök , és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, és egy marék aranyat kötött keszkenőbe, és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték csoda történt. Majd egy év múlva ugyanebben az időben még egy keszkenő aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és zárva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandalló szerű tűzhelybe száradni, és az pont bele esett. Az ismeretlen jótevőről kezdték azt hinni, a hóborította Taurus hegyről, mivel mindig ilyenkor télen történtek ezek a csodák, hogy maga a Tél-Apó jön el ezekkel az ajándékokkal. Az idő folyamán mégis kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adományozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követően. Ezt felismerve, már mindenki tudta, hogy ki a titokzatos segítő! De kiderült ez abból is, hogy december 5-én a névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel. Ezért az adakozásaiért a nép elnevezte " Noel Baba" -nak, ami azt jelenti " Ajándékozó Apa". A keresztényüldözések alatt őt is elfogták, éheztették, kínozták, de kivégezni nem merték. Fogságából végül kiszabadult, hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét ( 326-ban) angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt. Ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi legendája a mai gyerekekhez utódát, a Mikulást.

Miért fontos a mese?

Érzelmek, biztonság, lelki fejlődés

Írta: Bán Annamari

2006. május 11. csütörtök, 02:00

Miért fontos a mese a gyermeki lélek egészséges fejlődésébenTöbb okból is: az elsődleges szempont az, hogy ha mesélünk gyermekünknek, együtt vagyunk vele! Ebből is érzi, hogy fontos nekünk. Másodsorban, a mese hallgatása olyan lelki folyamatokat indít be, melyekre szükség van az egészséges fejlődéshez.

2-3 éves korban a gyerekek még nem tudnak éles különbséget tenni a valóság és a vágyak, a fantázia között. A mesék a gyerekek gondolkodását jelenítik meg, és érthetővé teszik számukra a világ működését. A jó mese tartalmazza azokat a konfliktusokat, melyekkel a gyermeknek meg kell küzdenie. (A jó mesék, pl. népmesék, szimbolikus formában az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak, súlyos problémákat járnak körbe.) A gyermek, azonosulva a mesefigurákkal, saját problémáit éli meg a mesével, és - a legfontosabb - a mesehős diadalával ezeknek a problémáknak, és szorongásainak oldására is talál. Felmerülhet bennünk a kétely, hogy a mesék erőszakos cselekedetei (pl. Grimm mesék) vajon ilyen jó hatással lehetnek-e gyermekünkre. Nem ugyanezt látja a tévében? A legfontosabb különbség az, hogy a mesét a szülő mondja a gyermeknek, az ágy szélén ülve. A nap folyamán felgyűlt agresszió, félelmek, indulatok a mesehős kalandjaihoz kapcsolódnak, és fel is oldódnak a mese pozitív kimenetele végett, no meg a szülő biztonságot árasztó közelében. A szülő a mesemondással jelzi gyermekének, hogy ismeri a problémáit, és segít a mesék által megoldani azokat. Fontos, hogy minél több mesét ismerjen meg a gyermek, hogy rátalálhasson arra, amely leginkább az ő problémájához illik. Viszont ezt a mesét hadd hallja annyiszor, amennyiszer csak akarja.

Fontos az is, hogy a mese csonkítatlanul jusson el a gyerekhez. Minden elem lényeges szereppel bír a szorongások oldásában, így ne változtassunk a "brutális" részeken. A mese azt tanítja, hogy kellő erőfeszítéssel le tudjuk győzni a gonoszt, fontos tehát, hogy meghagyjuk a gonoszt teljes valójában. A mese akkor léphet leginkább kapcsolatba a gyermek lelkével, ha a gyermek által megjelenített képekben rajzolódik ki. Nem érünk el tehát ugyanolyan hatást, ha a tévében nézzük ugyanazt a mesét. A belső képek a kulcsai a szorongások, problémák oldásának. A gonosz részeket a gyermek épp csak annyira jeleníti meg magának, amennyire még képes feldolgozni. Ezzel ellentétben, a televízió képernyőjén a gyermek számára feldolgozhatatlan sebességgel következnek egymás után a képek, és nem megy végbe a belső képalkotás. A gyermek még ingerültebb lesz.

Már akkor mesélhetünk a gyermekünknek, amikor még nem is beszél. Elmondhatjuk este, hogyan telt a napja, később mondhatunk neki állatmeséket, melyekben ő is az állatcsalád tagja (Geoffrey Hayes Patrick mackós könyvei - sajnos egyelőre csak angolul) vagy olyan történeteket is mesélhetünk, amelyek a gyerekek mindennapjairól szólnak (ilyenek például Bartos Erika Anna és Peti könyvei), majd 3-4 éves korban következhetnek a népmesék, tündérmesék.

A mese fontosságával kapcsolatban nem utolsó szempont az sem, hogy így megszerettetjük gyermekünkkel a könyveket, az olvasást.

"A mese gyerekeink mindennapi lelki tápláléka. Azok a gyerekek, akik mindennap hallanak mesét, az iskolába lépés idejére egy-másfél évvel előzhetik meg anyanyelvi fejlettségben azokat, akiknek ez nem jutott osztályrészül. De rosszul mondom. Nem ezért kell mesélni.

Azért kell mesélni, mert a kisgyerek lelki és testi egészsége követeli ezt meg. [...] És nem csak a kisgyereké. Klinikai tapasztalatok szerint a kisgyerekkorban hallott mesék olyan mintákat adnak, melyek a kamaszkoron túl is elkísérik a gyerekeket, és segítenek a válságos élethelyzetek meg- és feloldásában." (Vekerdy, 148-49)

Mi a meseterápia?

Az emberiség első meseterapeutája minden bizonnyal Sahrazád (leánykori nevén Seherezádé) lehetett, aki addig mesélt egy megcsalt és bosszúra éhes férjnek, míg annak lelkében le nem csillapodott a düh, a féltékenység, a zűrzavar és a bosszúvágy. Sahrazádnak nem volt könnyű dolga, hiszen ezeregy éjszakán keresztül kellett mondania a meséket, s e különös mesemondás tétje nemcsak az volt, hogy a felesége hűtlensége miatt városa leányait sorra legyilkoló uralkodó dühét megfékezze, hanem az is, hogy ő - húgával együtt - életben maradjon.

Mesét mondani és mesét hallgatni az életben maradásért - ez a meseterápia egyik legfontosabb célja ma is. A mesét azért lehet olyan jól alkalmazni az élet minden területén - kiváltképp a gyógyításban és a felnőtté válás, valamint a felnőttkor útvesztőiben -, mert a történetek mindig valami olyan dologról szólnak, ami az élet működését, folyamatát veszélyezteti. Mondhatni: az egyensúly megbomlása alaphelyzetnek számít a mesékben, s a mese hősei nem csinálnak mást, minthogy megmutatják azokat az utakat, amelyek kivezetnek az adott vészhelyzetből vagy problémából. Persze a kivezető utak a valóságban mindig veszélyeket és kudarcokat rejtenek magukban, s nincs ez másképp a mesékben sem. A lényeg az, hogy a hős elinduljon, ne ijedjen meg a változás lehetőségétől, hiszen épp erre építheti további életét, méghozzá egy újabb, vélhetőleg magasabb fejlődési fokon. A mesék egyik áldásos hatása a terápiában épp az, hogy erőt adnak az első lépések megtételéhez, azaz kimozdítják a pácienst a holtpontról.

De aki sok mesét ismer, az tudhatja, hogy tulajdonképpen az első lépések után következnek az „igazi” megpróbáltatások. Az útnak indulás pusztán annyit jelent, hogy felvállaljuk a sorsunkat, s ha kell, szembenézünk a sárkányainkkal is. Ez többféleképpen valósulhat meg. A mesék segítségével ránézhetünk az életünkre kívülállóként, külső szemlélőként, s kezelhetjük akár analizálandó személyként is a mese hősét. Ez a befogadói magatartás azonban nem vezet tartós eredményre saját életünkre vonatkozóan, hiszen az, hogy kívülről megértünk valamit, még nem feltétlenül jár együtt belső változással. Mély belátások és sorsfordító döntések csak akkor születhetnek bennünk a mesék segítségével, ha a történeteket lelki dokumentumokként, azonosulási mintákként kezeljük, azaz valóban saját létünkre és lehetőségeinkre vonatkozó üzeneteket látunk bennük, s megértjük: más utak is léteznek, mint amilyeneket megszokásból választunk. Meggyőződésem szerint a mesék hősei azért (is) oly sikeresek, mert nincsenek koncepcióik a világról, azaz határtalannak látják azt, ami természete szerint valóban határtalan. Ugyan mi okuk lenne azt feltételezni, hogy amit nem tudnak adott pillanatban, arra nem is képesek néhány pillanattal később?

A népmesék valójában csak a XIX. század végétől kezdve tekinthetők „gyerekműfajnak”, a mesélés mindazidáig a felnőttek számára nyújtott lehetőséget önmaguk és a világ mélyebb megismerésére és megértésére. Elmondható, hogy egészen addig a mesék a bölcsőtől a koporsóig végigkísérték egy ember életét. A különféle történetek a valóság más-más aspektusát tárták fel, így a különböző életkorú mesehallgatók olyan eseményekkel is megismerkedhettek, amelyeket közvetlenül nem éltek át. A népmesék (és az élet) gazdagságát jelzi egyébként a népmesei műfajcsoportok sokfélesége is: egyes események, élettapasztalatok állatmesékben élnek tovább, mások tündérmesék vagy novellamesék formáját veszik magukra, megint mások legendamesékben, tréfás mesékben, falucsúfolókban vagy hazugságmesékben jutnak kifejeződésre. Ez azt jelenti, hogy a mesék segítségével szinte az élet minden lényeges mozzanatára rátekinthetünk akár külső szemlélőként (állatmesék), akár szenvedő alanyként (tündérmesék), vagy éppen a józan ész megfontolásaival (novellamesék), netán egy isteni rend tagjaként (legendamesék), sőt jót mulatva magunk és mások gyarlóságain (falucsúfolók, tréfás mesék, hazugságmesék). Ezt a sokféle nézőpontot a gyógyításban is nagyszerűen lehet alkalmazni, ha elfogadtatjuk a „betegekkel”, hogy a népmeséket ne dajkameséknek, hanem olyan segítségnek tekintsék, amelyen keresztül megérthetővé válik a világ, és benne az ember a maga örömeivel, konfliktusaival, kétségeivel és a boldogság iránti vágyával. További lehetőséget jelent, ha a különböző népek meséit összevetjük egymással, ugyanis minden nép egy kicsit másképp néz ugyanarra a problémára. Előfordulhat, hogy egy magyar népmesében felbukkanó életproblémára valamely skandináv mesében találunk megoldást, és fordítva. A mesék gazdagságát a változatokban való továbbélésük is jelzi, tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy a mesemotívumok száma végtelen. Ez a tény már önmagában is nagy horderejű a meseterápiában.

Amellett, hogy a befogadó eldöntheti, számára a mese kitalált történet lesz-e, melynek a valósághoz semmi köze, vagy igazság, amelyhez több szálon is kapcsolódhat, annak is el kell dőlnie, hogy kivel azonosítja magát a szereplők vagy éppen a tárgyak, természeti alakzatok közül. Ebben az azonosulásban nem az a fontos, hogy a kiválasztott személy jó vagy rossz, hanem az: bajban van-e vagy sem. És ha bajban van, vajon arra vár-e, hogy megszabadítsa valaki ettől a bajtól, vagy érez magában annyi erőt, hogy végigjárja az önfelszabadítás útját? Az is sokat elárul a páciensről, ha azzal a hőssel azonosul, aki a segítő, megmentő funkciókat látja el a mesében, sőt az is árulkodó, ha valaki az egymást morzsoló kősziklákban, a láthatatlanná tévő köpönyegben, netán az égig érő fában, egy nádszálban vagy tölgyfaágban ismer magára.

A mese hőse tudja, hogy a boldogság csak személyes erőfeszítés révén érhető el, s azt is, hogy senki nem fogja helyette megoldani a problémákat. Segítőre akadhat - s rendszerint akad is -, de ezek a segítők általában csak útba igazítják vagy megerősítik őt abban, hogy jó úton jár, esetleg varázseszközzel ajándékozzák meg. A mesékben egyetlen univerzális segítő akad: a táltos paripa. Ez a mesemotívum már önmagában is rendkívül fontos, hiszen életünkben döntő jelentősége van annak, hogy miként választunk lovat magunknak. A ló az, akire fel lehet ülni, aki távolságokat tud megtenni velünk, s akivel el lehet jutni egyik pontról a másikra. Épp ezért nem mindegy, hogy saját istállónkba bekukkantva, melyik lovat választjuk ki, s a kiválasztott lényt mivel etetjük meg. Nem véletlen, hogy az a két idősebb testvér, akik az arany-, illetve az ezüstszőrű paripára pattannak rá, már az első akadálynál elbuknak, s lógó orral, dolguk végezetlenül kullognak vissza atyjukhoz. (Természetesen a két idősebb királyfi is mi magunk vagyunk, méghozzá egy korábbi fejlődési fokon, amikor még rosszul választottunk.) Ellenben a legkisebb királyfi, aki az istállóban nem talál megfelelő lovat, a szemétdombon néz körül, s meg is találja azt a gebét, aki a trágyában félig elmerülve alig él. A királyfi nem átallja kiásni onnan, mi több, a határig a saját hátán cipeli. Amikor ez a bizonyos határ átlépetik, a gebe megrázza magát, és hatlábú táltossá változva égő parazsat kér eledül. Nos, ez a komlex mesemotívum egyrészt arról szól, amit Jung egyszerűen így fogalmaz meg: „Az ember bizony csak abban képes kiteljesedést és megelégedést találni, amije még nincsen, mint ahogyan nem lehet jóllakatni azzal, amiből szükségén felül birtokol”. Másrészt egyértelmű mesei üzenetnek látszik az, hogy az előttünk lévő akadályok legyőzéséhez nem a jól ismert, fényesre csiszolt, egyszer már jól bevált és üdvözítő technikák (arany- és ezüstszőrű paripák) vezetnek, hanem az ismeretlen, elhanyagolt képességeink felélesztése, annak a tudásnak az aktivizálása, mely nem feltétlenül a racionalitás mentén ragadható meg. A mesék általában a nem-intellektuális utakat erősítik bennünk, s a mai kor emberének erre az erősítésre egyre nagyobb szüksége van, hogy ne veszítse el végképp ember voltának utolsó morzsáit is.

A csodás motívumok is azért vannak a mesékben, hogy ezeket az utakat erősítsék. A mese mágikus elemei a szabadság szellemi dimenziói felé tárják szélesre kapukat. Az, hogy valaki a mesében mágikus képességekkel rendelkezik, nem azt jelenti, hogy a fekete vagy a fehér mágia bavatottja, hanem azt, hogy képes felszabadulni az anyagi világ kötöttségei alól, és olyan szellemi áttörést végrehajtani, amelyben minden megtörténhet. Akár még az is, hogy alakot vált, vagy varázslatra bír egy vesszőt. Ne feledjük: a tökéletesen végrehajtott tetteknek valóban mágikus erejük van!

A meseterápia egyébként akkor a leghatásosabb, ha a mesék szimbólumait nem tesszük a páciens számára nyilvánvalóvá, hiszen már pusztán a szimbólumok megértéséből rengeteg érzelmi energia fakad. Gyerekek számára különösen veszélyes a racionalizálás, a meseelemzés. Velük akkor lehet a leghatásosabban együttműködni, ha abból az egyszerű kérdésből indulunk ki, hogy „te ki vagy a mesében?” vagy „te kire akarsz hasonlítani a mesében?” Bámulatosan pontosan megnevezik azt a szereplőt, akinek mesebeli helyzete az ő valós élethelyzetükkel rokon, vagy akinek a szerepe erősen vonzza őket. A kisgyermek még nem képes megfogalmazni a benne keletkező feszültségeket, szorongásokat és félelmeket, viszont a meséken keresztül közölni tudja ezeket. Akár úgy, hogy erősen ragaszkodik egy adott meséhez, és többször is kéri ennek elmesélését, akár úgy, hogy ő maga kezd el történeteket kitalálni. Mindkét esetben intenzív fantáziamunkát végez, s a belső képek már önmagukban is gyógyító (szorongáscsökkentő) hatásúak. A gyerekek kitalált történeteit nagyon komolyan kell venni, mégpedig sok más ok mellett leginkább azért, mert ezekben ölt testet az legféltettebb titka, ezeken keresztül lehet közelebb kerülni személyiségének mélyebb rétegeihez.

A nehezen kommunikáló gyereket is szóra lehet bírni a mesék segítségével. Ennek egyik módszere talán még valóban Sahrazádtól származik, aki mindig a legizgalmasabb résznél hagyta abba a mesélést, felcsigázva így a király kíváncsiságát, ugyanakkor újabb esélyt adva magának az életben maradásra. A gyerekek sem szeretik a befejezetlen meséket, s inkább maguk találják ki a mese végét, mintsem befejezés nélkül hagyják. A saját befejezés is sok mindent elárul róluk, s ez is éppúgy támpont lehet a további munkához, mint a rajzoltatás, bábozás, dramatikus játék. Másik módszer a szóra bírásra az, ha segítséget nyújtunk egy mese kitalálásához: megbeszéljük vele, hogy kik szerepeljenek a mesében, hol játszódjon a történet, milyenek legyenek a szereplők, és ki kivel legyen kapcsolatban. Néhány segítő mondat után csodálatos történeteket képesek kitalálni, amelyek már a kimondás által is feszültségcsökkentő hatásúak.

Mert a meseterápiában a belső képek mellett a szavaknak is nagy jelentőségük van. A meseterápia sikere tulajdonképpen három tényezőtől függ: a megfelelő mese kiválasztásától, a befogadói attitűdtől és a mesemondó személyétől. A mesét mondó személynek rendelkeznie kell a mesemondók bölcsességével és tudásával, emlékeznie arra a kellően megbízható bölcseleti anyagra, amely az évszázadok alatt összegyűlt, és hosszú időn keresztül szóban hagyományozódott tovább generációról generációra. A mesemondónak azokat a tapasztalatokat kell közvetítenie, melyek valaha, mítoszokban élve, egy törzs szellemi kincsestárát képezték, következésképpen folyamatos ellenőrzés és „jóváhagyás” alatt álltak, majd amikor a mítoszok a darabjaikra hulltak, az egyes motívumok a mesékben őrződtek tovább. A mese segítő ereje épp abban áll, hogy a létünkre vonatkoztatható ismeretek, üzenetek sűrített formában jelennek meg benne, s a mesehallgató ezt a sűrített formát tölti meg saját élete eseményeivel.

Ebből következően a meseterapeuta nem a pszichoterapeuta munkáját végzi, hanem a mesemondókét. A mesemondók mindig szoros kapcsolatban álltak a mesehallgatókkal, azonnali válaszokat adtak a mesehallgatás közbeni reakciókra, s úgy igazították a hallgatóság igényeihez, kedélyállapotához, szellemi színvonalához a meséket, hogy közben nem csorbítottak rajtuk. A mesemondó rengeteg energiát fejt ki annak érdekében, hogy elődeihez méltó módon adja tovább a rábízott történetet. Ez a hallatlan koncentráció és emlékezetmunka a meseterápiában szintén gyógyító erővel ruházza fel az elmondott (nem felolvasott) meséket.

Van még egy lényeges különbség a meseterápia és a pszichoterápia között. Nevezetesen az, hogy míg a pszichoterápia az elfojtás alatt álló sötét tartalmak vagy árnyoldalak után kutat, a meseterápiában az ember fénytermészete válik érdekessé. Ilyen értelemben a meseterápia nem is akar senkit meggyógyítani (mert nem is feltételezi senkiről, hogy beteg), hanem beavat a sors rejtelmeibe, mégpedig úgy, hogy e beavatás során igyekszik felszínre segíteni mindama a világosságot, ami a tudatban és a lélekben egyaránt adott minden ember számára, legfeljebb éppúgy tartós elfojtás alatt áll, mint az a bizonyos „szennyes”.

Sahrazádnak három fiúgyermeke született a királytól az ezeregy éjszakán át tartó mesemondás során. Amikor ajkairól elfogyott a szó, azt kérte Sahrijár királytól, hogy mentse fel őt a halál alól a gyermekek kedvéért. A király bevallotta, hogy ezt már rég megtette, hiszen a mesék hallgatása közben egyre több „öröm borította be a király lakát”, s az uralkodó reggelente „boldogan kelt, áldással eltelten”.

Micsoda gyönyörűség is ez az emberiség számára: a mesék gyógyító ereje által boldogan ébredni, áldással eltelten...

Dr. Boldizsár Ildikó

Milyen a jó mese?

Mesekutatás

Közel 2500 szülő vett részt múlt heti mesekutatásunkban, ahol arra kerestük a választ, hogy mit várnak a mesétől, mit tartanak jó mesének.

Érdekes, olykor meglepő eredményeket kaptunk.

Nem fontos, hogy vicces legyen

Ha előzetesen kellett volna a jó mese jellemzői között sorrendet felállítanom, valahol a lista első felében írtam volna fel, hogy a jó mese vicces. Ezzel szemben csupán a válaszadók 5%-a tartotta fontosnak ezt a szempontot.

A jó és a rossz harca

A szülők szerint a jó mese legfontosabb jellemzője az, hogy értékrendet tanít a gyermeknek. A jó mese a jó és a rossz, az igaz és a hamis harcáról szól, melyben a pozitív hős mindig győz. A jó mese fejleszti a gyermeke ítélőképességét, igazságérzékét.

Élményeket! Közösen!

A második legfontosabb szempont a választásnál, hogy a mese közös élményt nyújtson gyermeknek és felnőttnek egyaránt. A szülők vágynak rá, hogy együtt lehessenek gyermekükkel. Régen a család sokkal inkább együtt töltötte az idejét, közösen dolgoztak, közösen pihentek. Ma a család minden tagja másfelé indul reggelente, a felnőttek munkába, a gyerekek óvodába, iskolába. Talán csak a gyermek életének első évei azok, ahol az anyák átélhetik a szoros összetartozás élményét.

Elérheted a céljaid!

Majdnem ennyire fontos, hogy a mese kitartásra tanítsa a gyermeket. A jó mesében nem hullik a főhős kezébe azonnal a nyeremény, azért előbb meg kell dolgozni, küzdeni kell: ki kell állni a három próbát, le kell vágni a sárkányt, vagy le kell győzni önmagunkat. A jó mese megtanít rá, hogy céljaink eléréséért tennünk kell.

Szintén fontos, hogy a mese fejlessze a gyermek képességeit, ezek közül legtöbben a szókincs és a fantázia erősítését említették meg.

Egyszer volt, hol nem volt…

… volt egyszer a mese. És ez egyre inkább igaz. Ahogy életünk átalakul, a mese egyre inkább eltűnik.

A több kevesebb?

Valójában ez a kijelentés egy kis pontosításra szorul. Egyre több a rajzfilm, egyre több a meséket sugárzó adó, ha jól számoltam, már hat különböző csatorna ontja a gyerekek felé a mesét. De ez már valami más, nem az a régi típusú mese, ahol a jó megküzd a gonosszal, ahol az igaz legyőzi a hamisságot, ahol a becsületes elnyeri méltó jutalmát, a bűnös pedig a neki járó büntetését. Ez már nem az az idő, amikor a mesemondás élményt jelentett, ahol öröm volt leülni anya, vagy a nagyapa lábához, és figyelni csendben a történetet. Igen, ez az a fajta mese, ami egyre inkább eltűnik.

Mese habbal? Kifogyhatatlan élmények...

Pedig a mese jó! Jó mesét mondani, és jó mesét hallgatni is. Jó összebújni a mese közben, jó megszorítani izgatott gyermekünk kis kezét, jó figyelni, ahogy a történetre reagál.

Ilyenkor végre együtt vagyunk. Nincs iskola, nincs lecke, nincs házimunka, nincs tévé, csak mi vagyunk, együtt.

A mese fejleszti a képességeket

A mese fejleszt. Fejlődik gyermeke szókincse, fejlődik emlékezete, fantáziája. Megtanul különbséget tenni jó és rossz között.

Mesehallgatás közben – ellentétben a mesenézéssel – dolgozik gyermeke fantáziája, felépíti a saját világát, a saját hőseit, a saját királykisasszonyait és szörnyeit, a fejében létrehozza a mese képi világát. Talán ennek köszönhető az is, hogy a mesét hallgató gyerekek rajzai kidolgozottabbak, részletesebbek, mint azoké, akik mesét csak tévében néznek.

Kreatívabb gyerekek

Gyermeke mesehallgatás közben kreatívabbá válik, hiszen új dolgokkal ismerkedik meg, tapasztaltabbá, okosabbá válik, új válaszokat, megoldásokat talál a problémákra.

Emlékezz!

Fejlődik gyermeke emlékezete is, egyre többet tud megjegyezni a szövegből. Egyre kevesebbet kell a korábbi eseményekre visszakérdeznie, kérdései egyre inkább a történet finomságainak, részleteinek tisztázására irányulnak: egy-egy szó jelentésére, az események okaira, a szereplők tetteinek indokaira. A mesehallgatás következménye, hogy gyermeke egyre inkább felismeri az ok-okozati kapcsolatokat.

A mesehallgatás beszédmintát ad. Gyermeke megszokja és átveszi a szép beszéd ritmusát, a hangsúlyokat, a kiejtést. Olyan szókapcsolatokat, kifejezéseket tanul meg, melyek segítik gondolkodását, beszédét, melyeket ő is használhat.

Hát nem félelmetes?

A mesék világa gyakran félelmetes, sőt, horrorisztikus. A farkas megeszi Piroskát, a a boszorkány kevés híján megsüti Jancsit és Juliskát, a sárkány szűzeket fogyaszt. Ezek a jelenetek átmenetileg válthatnak ki félelmet, szorongás a gyermekből, de még ez is fejlesztő hatású. A gyermek felfedezi, hogy a mese világa és a valódi világ különbözik egymástól, alakul, formálódik valóságérzete. Tudja, hogy a hetvenhétfejű sárkány nem létezik a valóságban, ezért felesleges tőle tartani, nem fogja őt bántani.

De mindezeken túl a mesében az a legjobb, hogy alkalmat ad a beszélgetésre. Gyermeke szeretné egyre jobban, mélyebben megérteni az eseményeket, kérdései lesznek, és az Ön válaszai valószínűleg új kérdéseket ébresztenek benne. Gyermeke kitárul Önnek, elmondja érzéseit, gondolatait, és közelebb kerülhetnek egymáshoz.

Beszélgessünk!

Beszélgessünk! Kérem, segítsen nekem megfogalmazni, mitől jó a jó mese!

Puha takaró, fantáziavilág, anya mesél. Küzdelem a boszorkánnyal, vagy a hétfejű sárkánnyal? A varázspálca mindent megold! De nem csak a gyerekkorban! Készítsd fel csemetédet mesékkel, hogy felnőttkori önmaga minden akadályon könnyedén túljuthasson!

A mesék valójában rólunk szólnak kicsit színezett, idealizált módon. A rémséges boszorkány, akár a főnök is lehetne, akivel nap, mint nap meg kell vívnunk harcunkat a való életben. A személyek, a helyszínek ugyan mások, de a tanulság, a jóság győzedelmeskedése a rossz fölött mind-mind emberi sorsokon alapszik.

A mesék valamikor réges-rég, még a XIX. században elsősorban felnőtteknek szóltak. A történetek akkoriban még nem írás formájában terjedtek, hiszen nagyon sokan olvasni sem tudtak, de a meséket mindannyian jól ismerték. Erőt merítettek belőle és azonosulhattak a hősökkel. Emellett a mindennapos gondok és a tv hiánya megteremtette az elvágyódást egy olyan világba, ahol a fantázia által minden megoldható.

Tanulni a mesékből

A televízió, a videójátékok egyre inkább háttérbe szorították a mesélés jelentőségét. Pedig a fantázia, a problémamegoldó készség ekkor fejlődik csak igazán. Persze napjainkban is megtalálhatóan a modern hősök, akik lehetnek akár viccesek, mint Spongya Bob, vagy erős és bátor, mint Superman.. Szerencsére nem tűntek le a klasszikus mesehősök, így Hamupipőke és Micimackó képes ugyanolyan erővel lekötni a gyerekek figyelmét, mint a táncoló pingvinek.

A mai mesékre is szükség van, hiszen a technika fejlődésével lépést kell tartani, és ezt nem lehet elég korán elkezdeni. A nehézséget talán az jelenti, hogy a klasszikus mesélési módokat egyensúlyba hozzuk a modern kori lehetőségekkel. A tévében látottak is hathatnak kedvezően gyermekünk lelkivilágára, mint ahogy kedvezőtlenül is. Fontos, hogy jól szelektáljunk a műsorok, rajzfilmek között.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Az én kistestvérem ugyan rávágta, hogy hentes, de ő már akkor is azokat a meséket szerette a legjobban, amiben főztek, vagy jóízűen ettek.. Mire felnőtt, szakács lett belőle. Persze nem minden esetben lesz valakiből királynő, vagy éppenséggel Pokémon, nagy korára, de a minta elég meghatározó lehet jövőnket illetően.

Ha valakinek Hamupipőke volt a kedvence, megeshet, hogy felnőtt korára szolíd, házias, társfüggő ember válik belőle. Elképzelhető, hogy könnyen kihasználják majd, míg meg nem tanulja, hogy ki kell állnia magáért, mert nem biztos, hogy a herceg segít majd rajta.

Aki Hófehérkéért rajongott, bizonyára szereti a rendet, a tisztaságot és ő az igazság bajnoka. Felnőtt korára talán kerülni fogja a konfliktusokat és kissé visszahúzódó, önbizalomhiányos lehet.

Aki inkább a Szépség és a Szörnyeteg című mese hősnőjével azonosulna, kalandvágyó, romantikus, álmodozó természetű lehet.

Érdemes megfigyelni csemetéink kedvenceinek magatartását, mert ezek a képzeletbeli figurák tudat alatt végigkísérik életünket és befolyásolhatják személyiségfejlődésünket.

Minél több lehetőséget kap a gyerek, minél többféle mesével ismertetjük meg, annál nagyobb élettapasztalatra tehet szert akár gyermekfejjel is.

A szituációs játékok, pl. a Barbie-zás, a papás-mamás mind-mind felkészülés a felnőttkori életre, valamint elvárást és igényt formál életünk minőségére.

Volt egyszer... a gyógyító mese

Boldizsár Ildikó az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 1986-ban esztétika-magyar-népművelés szakon. 1998 óta a néprajztudomány kandidátusa. Három gyermek édesanyja. Két mesekönyvet írt, tizennégy mesekötetet rendezett sajtó alá. Mesékkel kapcsolatos munkái: Varázslás és fogyókúra (1997, 2003), Mesepoétika (2004). Ennyit tőmondatokban egy lényéből szemén és hangján keresztül is bejárt mélységeket és varázserőt sugárzó hölgyről, aki nemcsak mesekutató, hanem meseterapeuta is. Sokszor hallottam már mesélni a mesékről, most azért kerestem meg, hogy a mesék és a gyógyítás kapcsolatáról beszélgessünk.

Hogyan találtál rá a mesékre?

Nem kellett őket különösen keresnem, hiszen mindig velem voltak, hol így, hol úgy. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy miként jutottam el a mesékkel való gyógyításig, azt mondhatom, hogy a mesékben rejlő univerzalitás első perctől kezdve nagyon izgalmas volt számomra. Azt ugyanis rögtön éreztem, hogy minden történetbe olyan üzenetek vannak kódolva a világról, az emberről és a bennük lévő lehetőségekről, amelyek elképesztő energiákat képesek megmozgatni a mesehallgatókban.

Milyen mesehallgatókban? Kiknek meséltél először?

A mese gyógyító erejéről először egy gyerekkórházban szereztem tapasztalatokat, ahová az én - akkor ötéves - fiam is került. Nemcsak neki, hanem az ott fekvő többi gyereknek is sokat is meséltem, és láttam, hogy a mesék milyen elementáris erővel hatnak a kis betegekre. A fiam gyógyulása után is visszajártam a kórházba, és sok-sok mese elmondása után értettem meg, hogy nemcsak minden élethelyzetnek, hanem minden betegségnek is megvan a maga meséje, és akkor tudok a legtöbbet segíteni, ha a mesét és az embert egymásra ismertetem. A többi már az ő dolguk.

Ez lenne a meseterápia lényege?

Tulajdonképpen igen, de a helyzet azért nem ilyen egyszerű. Az „egymásra ismerés” ugyan könnyen megtörténhet, de az, hogy mit kezd az ember saját meséjével - vagyis végső soron saját sorsával - már bonyolultabb folyamat, és ilyenkor bizony előfordul, hogy segítségre van szükség. Meseterapeutaként én ezt a segítséget igyekszem megadni. Mivel minden mese az egyensúly elvesztéséről és újramegtalálásáról szól, nekem az a dolgom, hogy ebben, vagyis az egyensúly helyreállításában segítsek, legyen szó akár szervi, akár mentális kibillentségről. Feladatomnak tekintem, hogy a mesék közvetítésével megtaláljam a páciens számára az elvesztett vagy éppen még meg nem talált utat, amely kivezeti őt a bajból, és kulcsokat adjak a kezébe ahhoz, hogy az út során elé tornyosuló kapukat, ajtókat, sziklatömböket ki tudja nyitni. A lényeg az, hogy előbb-utóbb mindenkit elérjen a fény.

Ilyen egyszerű lenne?

Említettem az előbb, hogy ez csak látszólag ilyen egyszerű. Van úgy, hogy egy kapu hónapokig is zárva marad, vagy a sötét erdőből nem találjuk a kivezető utat. Ilyenkor segíthet egy másik meseváltozat (nagyon sok nép meséjéből merítek, és gyakran előfordul, hogy egy magyar népmesében felvázolt problémára egy norvég vagy japán meseváltozatban találok válaszokat, és fordítva), de az is kiderülhet, hogy rossz irányban indultunk el a mese elején, és ezért „változunk kővé”, azaz ezért nem tudtuk folytatni az utunkat. Ebben az esetben pedig csak egyetlen dolgot lehet tenni, s ezt teszi a mese hőse is: visszamenni a kiindulópontra, és kezdeni elölről az egészet.

Voltak-e elődeid a meseterápiában? Kikre lehet támaszkodni?

Igazi elődeimnek az archaikus kultúra mesemondóit tartom, azokat a férfiakat és nőket, akik minden nap meséltek valamit a törzs tagjainak. Ez csodálatos hatással volt rájuk! Mindenki tudta a dolgát, és ha elakadt, a következő napi mese továbblendítette az úton. Nagyon fontos egyébként számomra, hogy a legtöbb mesemondó férfi volt! Aztán a hindu orvoslásban is megszokott volt a mesékkel való gyógyítás. A lelki vezető adott egy mesét a betegnek kontempláció céljára, és a beteg addig foglalkozott ezzel a történettel, amíg meg nem értette, merre kell mennie. A pszichológia is alkalmazza a meséket, de sajnos nem olyan mértékben, amennyire ez kívánatos lenne. Egyébként Jung és tanítványai - elsősorban Marie-Louise von Franz - is alkalmaztak meséket terápiában.

Te hol alkalmazod a meseterápiát?

A meseterápia a bölcsőtől a koporsóig alkalmazható, és ezt szó szerint kell érteni. A legfiatalabb „betegem” egy 24 hétre született magzat volt, akinek az inkubátorában folyamatosan szóltak a kizárólag az ő számára kiválasztott és az ő élethelyzetének - élet és halál határa - megfelelő mesék, amelyek meggyőzték őt arról, hogy maradjon közöttünk. A meseterápia hasznos kisgyerekeknek, kis- és nagykamaszoknak, fiatal felnőtteknek, az életük közepén járóknak és azoknak is, akik már búcsúznak az élettől. A titka ennek csupán annyi, hogy mindig az adott élethelyzetnek megfelelő és az adott személyre szabott mesével kell dolgozni, és akkor megtörténik a csoda.

Milyen alapon választod ki a meséket? Lehet valamiféle útmutatót adni azzal kapcsolatban, hogy milyen mesét kell különböző betegségekhez alkalmazni?

Ha lehetne valamiféle kiskátét összeütni erről a terápiáról, fabatkát sem érne az egész. Még két mandulagyulladás sem egyforma, hát még az a két ember, aki éppen ebben a betegségben szenved! Mint minden segítségnyújtás esetén, itt is nagyon körültekintően kell eljárni. Mindig alaposan fel kell térképezni, hogy ki az a beteg, aki velem szemben ül, honnan jött (és itt most nemcsak evilági élettörténetét kell elgondolni vagy azt, hogy hol született, mit csinált eddig ebben az életben). Nincs két egyforma betegség, még ha a tünetek egyformák is. Ami beválik az egyik betegnél, lehet, hogy kártékony a másiknak. Még annak is jelentősége van, hogy milyen nemű az illető. Egy nőnek nem mondhatom ugyanazt a mesét, mint egy férfinak!

Miért nem?

Azért, mert a mesék nagyon pontosan elhatárolják a női és a férfi életfeladatokat, és ha ezek például a valóságban összekeverednek, abból aztán származhat néhány mentális vagy szervi zavar... Arra is szoktam figyelni, hogy egy betegség melyik fázisban van éppen, most kezdődik, vagy már lefutóban van-e. Mindazonáltal leghatékonyabban ott tudok mesékkel segíteni, ahol jól kitapintható mentális oka van a betegségnek. Jó, tudom, hogy szinte minden betegségnek ez áll a hátterében, de nem mindig könnyű előásni a valódi okot. A mesék ebben az „ásásban” is sokat segítenek..

Felnőtteket - a felnőtté válás, valamint a felnőttkor útvesztőiben - hogyan lehet mesével gyógyítani?

Felnőtté válni nem könnyű, már csak ha azt nézem is, hogy milyen nehéz a saját, számunkra kijelölt utat megtalálni a számtalan lehetőség között. És akkor még nem beszéltünk a párválasztás nehézségeiről, a minduntalan felbukkanó ellenségekről, a ránk leselkedő veszélyekről, amelyek ezer különféle arccal mutatkoznak előttünk... De - mondhatnám viccesen - nincs mese, végig kell csinálni, felnőtté kell válni: döntéseket kell hozni, felelősséget kell válallni magunk és mások életéért és boldogságáért... a saját boldogságunkért... Legalábbis én valahogy ezt tanultam a mesékből, és így is adom tovább...

Ezoterikus és spirituális tanítások is rejlenek a mesékben? Hogyan lehet ezeket kibontani?

Nagyon messzire vezetne, ha erről kezdenénk most beszélgetni. Az azonban elmondható, hogy a meseterápia egy magasabb szinten valóban a szellemi utakra vonatkozó tanításokkal látja el az embert, és segít abban, hogy megtisztítsa a szellemi továbbhaladás előtti akadályokat. Ebben az esetben a mese már nem a pszichikus rendet erősíti, hanem a spirituális rendet. A mese képes felemelni az embert a szenthez, a szellemihez, megnyitni az elmét a magasabb tudatállapotok felé. A mesemotívumok megmutatják, hogy létezik egy, a profán létmódtól különböző létezési mód, és azt is, hogy szellemi értelemben bármikor többek lehetünk annál, mint amik éppen vagyunk. De mivel szellemi felemelkedést végrehajtani addig úgysem lehet, amíg feldolgozatlan problémahalmazok vannak előttünk, első lépésként elégedjünk meg a meseterápia azon áldásos hatásával, ahogyan ezeket a problémahalmazokat segít eltüntetni belőlünk. Ez mindenképpen kikerülhetetlen ahhoz, hogy ez a bizonyos spirituális rend legalább alakot kezdjen ölteni bennünk.

Az interjút Csörgő Zoltán készítette

Boldizsár Ildikóról

és a mesék gyógyító erejéről

Boldizsár Ildikóval először egy konferencián találkoztam. Igazából nem is akartam ott maradni az előadásán, de mire felálltam volna, hogy kislisszoljak a sor közepéről, az előadó máris az emelvényen termett és megkezdte előadását a mesék gyógyító hatásáról, így hát ülve maradtam. „Kényszerhallgatásom” azonban nem tartott sokáig, a téma ugyanis rettentően izgalmasnak bizonyult. S ha egy érdekfeszítő téma önmagában nem lenne elég, hát Boldizsár Ildikó mindezt olyan kedvességet árasztó hangon és teret betöltő kisugárzással adta elő, hogy talán mindenki szívébe zárta, aki csak hallgatta őt. Utólag megértem, miért írták róla, hogy „olyan, mint egy jótündér”.

Később aztán, amikor a mesékről olvastam, egyre többször találkoztam Boldizsári Ildikó nevével, s rá kellett jönnöm, hogy ez a „jótündér” napjaink egyik jelentős mesekutatója, s olyan kincs van a birtokában, amelyről vétek lenne nem tudnunk. Amikor eljutottam hozzá, hogy riportot készítsek vele, személyében tényleg egy különleges embert ismerhettem meg.

Kérem, nézzék el nekem, hogy ezennel rendhagyó portréval szolgálok Önöknek. Annyira izgalmas ugyanis a mesék - felnőttekhez is szóló - világa, hogy nemcsak az Ildikóval folytatott beszélgetést szeretném megosztani Önökkel, hanem azt megelőzően olyan értékes gondolatokat is, amelyekkel egyrészt a Mesepoétika című könyvében, másrészt az interneten találkoztam. Remélem, Önöket is megérinti a mesék világa!

- Hogyan történt találkozásod a mesével

- Amikor az ember keresi azt a formát, amelyben meg tudna szólalni, vagy a kérdéseire vár választ az élettől, akkor mindenfélével próbálkozik, főleg egyetemista korában. Az én egzisztenciális, azaz létkérdéseimre azonban nem jöttek megnyugtató válaszok - minden olyan bonyolultnak tűnt. És akkor valahogy rájöttem arra, hogy a mese olyan egyszerűen tud válaszolni ezekre a kérdésekre, ahogyan más műfaj nem.

Esztétika szakos voltam, Balassa Péter tanítványa, amikor dolgozatot kellett írni hozzá. Teljesen szabadon választott volt a téma, csak az volt a lényeg, hogy az ember arról írjon, amit szeret és amit fontosnak tart. Nyilvánvalóan nagy a felelősség, hiszen írott formában és pár oldalban kell megmutatni, hogy ki vagy, és mindezt egy olyan embernek, akit nagyra becsülsz.

Néztem a többieket, hogy ki miről ír: Kafkáról, Dosztojevszkijről, Pilinszkyről meg Bergmanról, de én csak azt éreztem, hogy nem ezek a személyek azok, akiken keresztül én meg tudom mutatni magam. A leadás előtti napon már annyira el voltam keseredve, hogy nem találom a témámat, hogy úgy döntöttem, vigasztalásul - mint mindig - most is mesét fogok olvasni. Találomra a Micimackót sikerült levennem a polcról, és olyan találó helyen nyílt ki - annál a résznél, amikor Malackát kiönti az árvíz -, hogy rádöbbentem, ez a mese rólam szól. Rájöttem, hogy ez vagyok én. Erről a meséről írtam tehát elemzést, be is adtam, és nagyon fantasztikus dolog történt: a következő órán Balassa Péter kiemelte a dolgozatomat, mondván, hogy ez volt az egyik legérdekesebb dolgozat. Ha ő nem bátorít, én esztétika-magyar-népművelés szakos egyetemistaként nem mertem volna mások előtt vállalni, hogy felnőttként népmeséket olvasok. Balassa Péter győzött meg, hogy a meséről is lehet ugyanolyan komolyan beszélni, mint bármely más irodalmi műről: megvannak a maga műfaji törvényszerűségei és jellemzői.

- Minek tulajdonítható, hogy az irodalomtudomány nem foglalkozik kellő komolysággal a mesével, ami a 19. század végéig egy elsősorban felnőtteknek szóló műfaj volt?

Ez a kérdés nagyon-nagyon fontos és jelentőségteli, de a választ nem biztos, hogy tudom rá. Talán az lehet a legnagyobb probléma, hogy a mese mint műfaj határterület. Mivel a folklorisztika - ha sokáig nem is nagyon foglalkozott a népmesék szövegével - rengeteg adatot tudott a népmeséről, ezért az irodalomtudomány azt hihette, hogy a mese műfaját a folklorisztika körébe kell utalni. A folklorisztika viszont nem tud érdemben nyilatkozni a műmeséről. Szerintem ez lehet az oka, hogy végül egyik tudomány sem foglalkozott a műfajjal kielégítően.

De ez a hozzáállás elsősorban a hazai irodalomtudományra jellemző: még a leghíresebb meseíróinkat sem tudják hová besorolni, inkább csak a felnőtteknek szóló műveik alapján ítélik meg őket. Mintha nem is létezne mese az életművükben. A mese igazából akkor került az érdeklődés középpontjába, amikor a pszichológia kezdett vele foglalkozni és merített belőle.

- Most mi jellemzi a szakmát?

- A folklorisztika kétségkívül nagyot nyitott az utóbbi időben a szövegek értelmezése felé. Lesz is most májusban egy konferencia e témában, amit Voigh Vilmos és az ELTE Folklore Tanszéke szervez.

Fontos, és igenis édemes beszélni róla, hogy miről szól egy szöveg, mi a jelentése, miért maradt fenn évszázadokon keresztül. Engem csak ez érdekel: hogy miért tudott továbbhagyományozódni egy szöveg évszázadokon át. Nyilván az rá a válasz, hogy azért, mert érvényes és fontos dolgokat állít a világról, a világ működéséről. De akkor azt is meg kell néznünk, hogy mik ezek a fontos és érvényes állítások. - Ezt már a folklorisztika is elkezdte vizsgálni, az irodalomtudományban azonban sajnos még nem történt meg a nyitás efelé. Habár az egy elég fontos dolog, hogy végre van már egy habilitált gyermekirodalom-kutató a szakmában Komáromi Gabriella személyében, akiről merem azt állítani, hogy a hazai gyermekirodalom-kutatás nagyassszonya. Tehát azt, hogy nálunk mégiscsak történik valami e téren, neki köszönhetjük.

- Ha jól tudom, Te is ilyen témából írtad a kandidátusi szakdolgozatodat.

- Igen, a tündérmesék és a műmesék összehasonlító elemzését végzetem el, de nem az irodalomtudományon belül, hanem a folklór területén. Szakmán belül mindenesetre nagyon megosztotta az embereket, hogy egyáltalán elfogadják-e a témát, elfogadják-e azt a látásmódot, ahogy én szemlélem ezt a műfajt. Ma már nagy megnyugvást jelent számomra, hogy sok folklorista hivatkozik erre a munkára.

- Pedig ha belegondolunk, a mese, a mítosz és a Biblia között nincs olyan nagy különbség, hiszen mindegyik át akar hagyományozni valamit az egységes világképből.

- Így van, de ez mintha süket fülekre és vak szemekre talált volna... Vagy nem is tudom, hogy múlt időben mondjam-e ezt.

Nagyon fontosna tartom ezeket a műveket - nem műfajuk miatt, hanem a világ értelmezésére tett kísérleteik alapján. A mesék, a mítoszok és a Biblia szövegei rendkívül fontos üzeneteket és kódokat tartalmaznak abból a szempontból is, hogy hogyan építse fel magát az ember szellemi síkon.

- De azt írod a könyvedben, hogy ma már közvetítőre van szükségünk, hogy megértsük a mese mondanivalóját.

- Valóban. A mesék arra valók - és arra voltak valók évszázadokon keresztül -, hogy az emberek hallgassák őket, közben pedig ki-ki magára ismerhetett a történetből, és segítséget kaphatott problémái megoldásához. Mára azonban széttöredeztek a mítoszok, a mítoszok alapjául szolgáló rítusok is elvesztették jelentésüket, s minden olyan dolog, amelynek eddig univerzális jelentése volt, a ma emberének már szinte semmit sem mond.

Érdekes azonban, hogy a gyerekek értik a mesét. A rajzaikat nézve, vagy abból, ahogyan a történetet visszamesélik, pontosan lehet tudni, hogy valami egészen hihetetlen módon értik, mi zajlik a mesében. Ezért nem szabad megmondani nekik, hogy miről szól a mese, miről mit gondoljanak, és hogy hogyan kell értelmezni az egyes jeleneteket - ezt ők ösztönösen tudják.

Egy felnőtt ember erre már nem igazán képes: ő már nem érti meg a lehetséges fejlődési út motívumait, szimbólumait. Lehet, hogy fel tudja sorolni a kulcsfontosságú elemeket, de a maga számára már nem tudja értelmezni azokat.

Talán nincs veszve minden: sokat járok ugyanis felnőttekhez mesélni vagy mesékről előadni, és azt vettem észre, hogy nem kell sok ahhoz, hogy megnyíljon a szívük a mesék előtt. Csak meg kell várni, hogy megtörténjen az első „aha”-élmény, hogy „Tényleg, hiszen az én életemben is pontosan ez történt!”, s onnantól nyitott könyvvé válik számukra a mese.

- Ezek szerint, ahol szükség van rád, ott Te játszod a közvetítő szerepet?

- Igen, de ez nem olyan ördöngösség. Ismerek több ezer mesét, és nagyjából ismerem az embereket is. S nincs más dolgom, mint hogy a velem szemben ülő embert és a róla szóló mesét egymásra ismertessem. És ez a találkozás általában létre szokott jönni. Rengeteg ilyen katartikus pillanatot éltem már meg: amikor egy anya ráébredt arra, miként rontotta el a gyermekével való kapcsolatát; vagy szintén egy anya, aki rádöbbent arra, hogy ő tulajdonképpen féltékeny a saját lányára; vagy egy másik szülő, aki nem bírja elengedni a gyermekét. Nagyon sok anya-gyermek konfliktust sikerült feloldani mesék segítségével. A saját gyerekeimnél testvérféltékenység volt, hogy a másik miért kap vagy miért nem kap valamit - ilyenkor a mesék segítettek őket rávezetni arra, hogy ahelyett, hogy ilyeneken gondolkodnának, inkább az egymással való szolidaritást erősítenék magukban, és egymásnak segítsenek élni, fejlődni.

Aztán nagyon sok az olyan párkapcsolati probléma is, ahol mindig valamilyen zavar áll fenn a férfi-női szerepekben. Ilyenkor meg lehet nézni, hogy kinek mi dolga van a világban, ki hol rontott el egy kapcsolatot, helyre lehet-e azt hozni, miért kell egy férfinak az „üveghegyre” felmászni egy nőért, fel kell-e egyáltalán - tehát végtelen lehetőséget nyújt a problémamegoldásban ez a módszer.

- Tehát Te olyan vagy, mint a régi mesemondók, csak nem közösségben működsz, hanem négyszemközti kapcsolatban?

- Jó lenne, ha ezt közösségben lehetne véghezvinni, de ma már nincsenek közösségek, a közösségi lét is megszűnt, ezért a meseterápia is inkább az egyéni terápiákhoz kapcsolódik.

- Jól sejtem, hogy a lehetőségekhez képest nincs kihasználva ez a fajta terápiás módszer?

- Igen, sajnos így van. Pedig minden életkorban és minden élethelyzetben tud segítséget nyújtani a mese. Legutóbb például egy koraszülött csecsemőn segítettünk. 24 hétre és 650 grammal született a kislány, és az intenzív osztályon azt mondták a szülőknek, hogy ők ráteszik lélegeztetőgépre, de az életben maradása nem az orvostudományon fog múlni. Bármilyen furcsán hangzik, szó szerint azt mondták, hogy csak a mese segíthet a kislányon. Ekkor fordultak hozzám a szülők, és én egy anyagot állítottam össze nekik. A kislányt betették az inkubátorba, és amint elkezdték neki mesélni a meséket, az összes műszer azt jelezte ki, hogy jól van a gyerek, minden rendben van. 4 hónap múlva a kislány elérte a másfél kilót, és ma is él és egészséges.

- Ez egy gyönyörű történet. A felnőtteknél alkalmazott meseterápia olyasféle lehet, mint a pszichoterápia?

- Igen, de mégis más. A pszichoterápia azt próbálja felkutatni, hogy hol vannak az emberben a fájdalomgócok, és azt próbálja feloldani - míg a meseterápia az emberben lévő világosságra koncentrál, arra, hogy hogyan lehet az embert a benne levő fényhez vezetni. Természetesen fény és árnyék csak együtt létezhet, hiszen csak az vet árnyékot, amire fény hull, és fény is csak úgy van, hogy ott van mellette az árnyék. Szóval a módszer a két terápia esetén más és más, de a lényeg ugyanaz: egy boldogabb és harmonikusabb személyiség kimunkálása, megélése.

- Szerinted vannak olyan mesék, amelyek kifejezetten a mai értékvesztett fiataloknak szólnak, vagy személyre szabott minden mese?

- Én nem szeretek általánosságokban beszélni, mert az nem vezet segítségre. Az, hogy ki miért lett értékvesztett, milyen külső vagy belső okból kifolyólag, azt egyénenként kell megnézni, és akkor olyan mesét fogok neki találni, amelyből vissza tud találni az értékeihez. Ez ugyanolyan, mint amikor két mandulaműtétet vagy két szerelmi háromszöget vizsgálunk: a szituáció ugyanaz, mégis teljesen máshogy valósul meg az egyik illetve a másik személy életében.

- Ezek szerint az értékvesztettséget mint jelenséget nem foghatjuk rá teljes egészében a minket körülvevő, modern világra, hanem mi magunk is tehetünk róla?

- Igen. Az, hogy értékvesztett fiatalok vannak körülöttünk, az valóban nem csak külső okokra vezethető vissza. Gondoljunk csak bele: az értéket mindig minden egyes korban meg lehetett találni, ha volt belső indíttatása az embernek, hogy megkeresse azokat. Ha belső indíttatás nincs, akkor nem kívül van a hiba, hanem belül.

- Azt olvastam egy cikkben, hogy Koszecz Sándor, miután felismerte, hogy erre a tudásra égetően szükség lenne a jelenlegi oktatásban és pedagógusképzésben, kidolgozott egy 60 órás továbbképzési anyagot Népmesék és népköltészet címmel. Erről mit tudsz?

- Sándor egy kitűnő pedagógus, Békéscsabán él, és ha jól tudom, ő ezt az anyagot tanítja is a saját iskolájukban. Mivel ez egy kidolgozott anyag, bárki számára hozzáférhető lenne, ha lennének iránta érdeklődők, de nincsenek.

- Azt hittem, egy ilyen anyagra odafigyelnek a szakmabeliek, és azóta kinőtte magát országos szintűre...

- Nem. De hát az óvónőképzőkben meg a tanítóképzőkben sem foglalkoznak olyan mélységben a mesével, ahogyan arra szükség lenne. Nehéz tanítani a mesét, mert minden ember számára, így a leendő pedagógus számára is a meseértés egy belső folyamat eredménye kell, hogy legyen. Senki nem ér azzal semmit, ha tudja, hogy milyen színű volt a királykisasszony haja, vagy hogy hány pogácsát vitt magával a szegénylegény, vagy hogy hol és kikkel találkozott a főszereplő. A mesék értelmére a saját lelkünkben találunk rá.

A pedagógus éppúgy nem tud mit kezdeni a mesével, mint azzal, hogy ki az a gyerek, aki ott ül vele szemben. Amíg a pedagógia nem akarja hozzásegíteni a gyermeket önmaga megértéséhez - addig nem kell neki a mese.

- Ha mondjuk e riport kapcsán egy szülőt vagy egy pedagógust megérint ez a téma, és szeretnének többet megtudni a mesékről, akkor elég, ha elolvassák a könyvedet?

- Elég, ha valaki egy-két meseelemző tanulmányt elolvas, az szépen elkezd majd működni benne, és egy idő után rá fog érezni a mesék fontosságára és egyszerűségére. Aztán pedig el kell kezdeni meséket olvasni. Népmeséket.

- Miért csak népmeséket? Tulajdonképpen mi a fő különbség népmese és műmese között?

- A műmesék mások, máshogy működnek. Míg a népmeséket egy kollektív tudat kristályosította olyan tisztára, amilyen tiszta lett, addig a műmese mindig egyéni alkotási szituációban jön létre. Ugyanúgy, ahogy egy író esetében meg tudjuk mondani, hogy milyen körülmények között született egy verse vagy egy regénye, ugyanúgy meg tudjuk mondani, hogy milyen szituációban születtek a műmeséi: kikről mintázhatta a szereplőket, honnan vehette a problémamegoldási mintát, és így tovább. Tehát a műmesék mindig az írók egyéni tapasztalatait tükrözik.

Ezzel szemben a népmesékről elmondhatjuk, hogy csak azok a mesék hagyományozódhattak tovább nemzedékről nemzedékre, amelyeket a preventív cenzúra jóváhagyott, tehát amit a kollektív tapasztalat igazolt, hogy „igen, ez így van”. Ha a mesemondó olyan történetet próbált mesélni, amit nem igazolt vissza a közösség, a mese egyszerűen megbukott és feledésbe merült. Nyilvánvaló tehát, hogy a népmesékben egy nagyon erősen kikristályosodott, évszázados tudásról van szó. Ez ennyivel több, mint egy műmese.

- Mesélhet-e az ember magának? - Ezt azért kérdezem, mert egyszer, amikor nyomasztott egy probléma, és épp utaztam, tehát időm annyi volt, mint a tenger, elkezdtem magamnak mesélni. Hagytam magam sodortatni az irreális események által, még a lovak is repültek a rajta ülő gyerekekkel, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy az összekuszálódott szálak kezdenek átláthatóvá válni, s ha nem is értettem meg mindent a mese végére, a lelkem mindenesetre megnyugodott. Egy másik alkalommal viszont nem találtam kiutat a meséből, sőt, minden bonyolultabb lett, amitől megijedtem. - Szóval szabad-e magunkon kísérletezni?

- Persze. Nagyon jó, ha az ember mesél magának, hiszen - ahogy te is megtapasztaltad - olykor tényleg ki tudja saját magát húzni egy rossz lelkiállapotból. Viszont ez nem mindig sikerül. S hogy miért nem? Mert a saját magunk által szőtt történetekben csak olyan megoldási lehetőségek közül tudunk választani, amelyeket ismerünk. Ezért kell sok esetben egy külső szemlélő, mert ő más szögből látja ugyanazokat a dolgokat, mint mi, és talán egy olyan utat tud megvilágítani, amelyet mi észre sem vettünk.

- Gondolom, a mese nemcsak a szakmai életedben kapott szerepet, hanem a mindennapjaidban is meríteni tudtál belőle.

- Három gyerekem van, és az ő nevelésükre már kihatott az, amit a mesék által tanultam. Úgy neveltem őket, hogy amikor csak alkalom adódott, meséltem nekik: reggeli után, vacsora közben, közlekedési dugóban, betegrendelőben, vagy hosszú sorban, miközben várakozni kellett valahol. És úgy vettem észre, hogy egy nagyon szép világot sikerült felépíteniük magukban, ahol minden a helyén van. Tudják, hogy mindenért meg kell küzdeni az életben, de azzal is tisztában vannak, hogy nem szabad az esetleges kudarcokból azt a következtetést levonni, hogy fölösleges a küzdelem - csak épp más úton kell megközelíteni a dolgokat. - Szóval mindegyik jó kis gyerek, és szerintem a meséktől lettek azzá.

De nekem magamnak is sokat segített és segít még most is a mese. Igaz, néha nekem is jó lenne egy meseterapeuta, aki más szemszögből látja az én dolgaimat.

- Pedig azt gondolná az ember, hogy ha valaki annyi mesét ismer, mint Te, akkor az előbb-utóbb mindenre talál megoldást.

- Azért ez szerencsére nem ilyen mechanikus: mindig vannak olyan szituációk, amelyek nem tőlünk függenek. A mesék sem azt tanítják, hogy mindig mindent neked kell megoldanod - van egy csomó olyan mese, amelyben te vagy az áldozat, téged kell megmenteni, például úgy, hogy melléd szegődik valaki, aki segít.

- Milyen terveid vannak még a hivatásodban?

- Még nem mondhatom el magamról, hogy itt ülök az aranyhegy tetején, és én vagyok az aranyhegy királynéja... Úgyhogy sok minden van még hátra. A meseterápiát mindenképpen szeretném folytatni. Talán tovább is fejleszthető ez a módszer. Amire viszont még nem vagyok képes, mert korlátok vannak bennem, de egyszer szeretnék képessé válni, az a haldokló emberek mesével való elengedése. Talán kevesen hallottak róla, de a régi időkben a szülő nőknek és a haldoklóknak is meséltek - ebből is látszik, hogy a mesében rejlő segítő erő határtalan.

Az interjút Balatoni Kinga készítette

Névjegy

Boldizsár Ildikó mesekutató, író, etnográfus. Önálló kötetei: Amália álmai (1991, Az Év Könyve díj), A fekete világkerülő ember meséi (1997, Az Év Gyermekkönyve díj), Varázslás és fogyókúra - Mesék, mesemondók, motívumok (1997), Mesepoétika. Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről (Akadémiai Kiadó, 2004). Három irodalmi olvasókönyvet is írt az általános iskola 2., 3. és 4. osztályosai számára (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998-2000). Jelenleg a Magvető Kiadó főszerkesztője.

Transindex

Transindex: Van-e valamilyen kiemelhető sajátossága a magyar népmeséknek más népek meséihez képest?

B.I.: A mesék motívumai nagymértékben nemzetköziek. Érdekes, hogy a nemzetközi mesekatalógus alapján rendszerezett mesék minden nép mesekincsében megtalálhatók. Vagyis elmondhatjuk, hogy az anyukák és apukák a világon mindenütt ugyanazt mesélik a csemetéiknek, ha a népmesék közül választanak mesélnivalót.

Ennek ellenére mégis megfigyelhető, hogy a megoldási technikákban, a gondolkodásmódban van némi eltérés az egyes népek meséi között. A magyar mesékben például az élő dolgok - legyen az ember, állat, fa, virág, természetfölötti lény, vagy esetleg hegy, kő, szikla - tisztelete kiemelkedő fontosságú.

Milyen a magyar mesék "ellenségképe", kivel kell a főhősnek a leggyakrabban szembeszállnia?

Ez attól függ, hogy nő vagy férfi a mese hőse. Ugyanis más ellenséggel kell megküzdeni egy nőnek, és mással egy férfinak. Utóbbiak leggyakrabban a sárkányokkal viaskodnak, míg a nők ellenségei leginkább a rosszindulatú nőrokonok közül kerülnek ki: mostohaanyák, olykor anyák, nőtestvérek. De akár nőkkel, akár sárkányokkal kell viaskodnia egy hősnek, azt sose lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ember (és így a mesehős) legnagyobb ellenfele saját maga.

Az embernek meg kell haladnia saját korlátait, le kell győznie félelmét, késznek kell mutatkoznia a változásokra, meg kell értenie pl. egy párkapcsolatban elkövetett hibáit, időben kell felébrednie, és fel kell ismernie a megnyíló kapukat, a felkínálkozó lehetőségeket.

Mitől lesz egy mese női, illetve férfi mese, hogyan jelentkeznek, és mennyiben tükrözik a bemutatott nemi szerepek a hagyományos felfogást?

Az, hogy egy mese „férfi” vagy „női” mese, attól függ, hogy melyiküknek kell a mese során megtanulnia valami - a másik fél segítségével. Egyedül ugyanis még a mesékben sem lehet boldogulni. A legmegrázóbb tündérmesékben egyébként ez a kérdés nem a hagyományos nemi szerepek szerint fogalmazódik meg, hanem aszerint, hogy az embernek melyik felével van éppen dolga: a benne élő „nőivel”, vagy a benne élő „férfival”. Ez élethelyzetenként és problémánként is nagyon változó.

Például a Csipkerózsika mese nemcsak arról szól, hogy egy nőnek mikor kell felébrednie, mikor kell kinyílnia, hanem arról is, hogy egy férfinak mikor kell időben érkeznie egy kapcsolatba, hogy az működőképes legyen. És természetesen élethelyzete válogatja, hogy mikor melyik felünk kényszerül az egyik vagy a másik szerepbe.

Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél

Velem voltál örömömben,

velem voltál bajban,

velem voltál, ha sírtam,

velem, ha kacagtam.

Meséltél és meséltél

igazakat, szépet,

kívántam, hogy a meséd

sose érjen véget.

Mit adtam én cserébe?

Te azt sose kérted,

de talán a két szemem

elárulta néked.

akkor ne lefekvéskor hanem próbálj meg mikor játszik akkor olvasni

igazából minél hamarabb

Walter Krumbach

AZ OTTFELEJTETT MACKÓ

Megvolt a málnauzsonna,

most hazamegy a Zsuzsanna.

A kocsiban a fáradt

sok bab szondikálgat

Az erdőben csak Brummi ül

egy fa tövében egyedül.

Amíg a málnát ette,

őt Zsuzska ottfeledte.

Egy pajkos lepke éppen ott

egy fűszál végén huntázott,

majd gondolt egyet, s most lám

ott illeg mackónk orrán.

Ez nem virág, jaj, tévedés!

Itt nem lesz máma mézevés.

Ugyan miféle jószág?

"Ne légy oly morc,

te szőrgombóc,

jőjj, játssz velem fogócskát!"

A zöld bozót most megzördűl,

és nyomban látszik két nagy fül.

Pont erre baktat Tapsi,

már vén és kissé vaksi.

A mackóhoz lép reszketve.

Ó jaj, mi ez? Csak nem medve?

S ijedten felszökött.

Hopp elszaladt a mamlasz nyúl,

eltűnt fülestül, farkastul

a vastag fák között.

A fű közt béka vág utat,

nyilván csigák után kutat,

most vígan erre ugrál,

és megáll mackó úrnál.

Ott illendően szólt: "Jó napot!"

és hozzá málybókot csapott,

de medvénk meg se mukkan.

A csúf brekusz

azt mondja, zsupsz,

és eltűnt egy nagy lyukban.

A fákon mókus fut fürgén,

és megpihent egy ág csücskén.

"Ni, ott egy sárga mackó!

Ugyan miféle fickó?"

"Mássz fel hozzám te kis mackó,

az út cseppet sem fárasztó!

Mondd, akarsz egy diót?

Soká nincs várni kedvem,

az erdésznél a kertben

kapsz minden földi jót."

Az éhes Pók Pál hálót sző.

Egy szálon alászállott ő,

s a fonalat megkötni

épp Brummi orrán köt ki.

Ez lesz a pompás pókhálló!

Szép munka és időt álló.

Sokat nőtt reggel óta!

Nem szúnyogot,

medvét fogott:

a Brumit körbefonta.

Szép rozsdaszín kabátban

az őz csörtet ki bátran.

"Ki vagy, te furcsa kis legény?

Ne félj, no, meg nem eszlek én."

Majd füvet tépeget,

és ahogy lépeget,

egy ág reccsent felette.

Megállt a szív az őzbakban,

s úgy elszaladt a rőt frekkban,

a cinke is nevette.

Hohó! ez ám a furcsa ács!

A fején van a kalapács!

Már régen itt kopácsol,

ugyan vajon mit ácsol?

Nem ajtót és nem ablakot!

A fában csúf féreg lakott,

azt lakoltatta ki.

Fejére forgács pottyan,

de még csak meg se moccan

a kis Mackó Muki.

Két fényes gombszem és egy orr,

ez senki más, mint Sün Tibor!

Egy álmát hurcol nyögve

a tüskéire bökve.

Egy csendes jó helyet keres,

hol szundikálni kellemes,

mert esteledik lassan,

és eldöcög

a fák között

a zörgő sárga gazban.

A fűre hűvös harmat hull,

és itt-ott halvány lámpás gyúl;

most indul ím útjára

a szentjánosbogárka.

Halk szellő száll az erdőn át,

Kis kócmackó, jó éjszakát!

De Brummi csak virraszt.

Eszébe jut kis ágya,

hol Jutka, Jancsi várja,

és nem talél vigaszt.

Az erdő ismét fényben áll.

A hold az égre felsétál.

Az alvó fákon nyargal,

s mindent behint arannyal.

Egy csintalan csillaggyerek

az égről lebukfencezett.

A sok tücsök vidáman

mind dalra kel

és énekel

a nyári éjszakában.

A vénfenyő egy ágán

a bagoly billeg árván.

Kuvik - kiálltja le.

A csőre jár, fecseg, locsog,

- hát aludni már sose fog ?!

Kuvik - kiált - gyere!

Most mackó mellé szállott,

és ott addig mesélt,

míg Brummi is az álmok

nagy erdejébe ért.

Az erdőn róka somfordál.

Megtorpan ő a mackónál,

s addig szaglász körötte,

mancsával mellbelökte.

A kis mackó hanyat esett,

"brumm-brumm" - mordult egy mérgeset.

Úgy megrémült a róka,

futott, futott,

ahogy tudott,

tán meg sem állt azóta.

Az éjnek vége régen,

s a nyári tiszta égen

már megjelent a nap,

csak Brummi alszik csendben

a sűrű rengetegben

a vén fenyők alatt.

Az erdőn át most Rex lohol.

A mackóhoz fut és csahol,

szájába kapja menten,

a eltűnnek mind a ketten.

Jutalmat adnak Rexinek.

A legszebb kolbászt kapja meg,

és tejecskét a tálba!

Ez minden daxli álma.

A kedves mackó megkerült!

A kis Zsuzsanna úgy örült,

és nyomban ágyba dugta,

hol várta Jancsi, Jutka.

igazán jó dolgok ezek

a nagyobbik fiam 1 és sokszor ö szokott olvasni de az esti mesélés az enyém

de van olyan mikor hangos meséket teszek be lekapcsolom a villanyt úgy halhatjuk

A királylány bölcs tanácsa

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egy nagy-nagy ország, Bergengócia. Benedek, az ország királya egy sûrû erdõ közepén élt lányával, Amáliával.

Benedek nagydarab, harsány ember volt, nevetése gyakran verte fel a kastély csendjét. Csak akkor változott komorrá, ha valaki nem teljesítette a kötelességét. Az efféle mulasztásokat szigorúan büntette.

Amilyen nagy volt a király, annyira aprócska a lánya. Amália törékeny, okos fiatal lány volt, bõre halovány, szava csendes. Arcán mindig mosoly ült.

Egy nap a királynak fokhagymás vaddisznósültet szolgáltak fel ebédre. Ez volt a kedvenc étele, ezért nagy örömmel látott neki. Nagyokat harapott a húsból, mikor fájdalmasan felkiáltott. Egy erõs indarab szorult a fogai közé. Rettenetesen feszítette Benedek fogsorát, egyre jobban fájt. Próbálta kipiszkálni késsel, villával, mosta a fogát egy órát is, hiába.

Egyetlen reménye maradt már csak, a három vasfa, mely a Bûvös Erdõ közepén nõtt.

Kihirdettette hát a király egész Bergengóciában, hogy annak adja lányát, és fele birodalmát, aki kivágja a három vasfát, és a fák szívébõl három fogpiszkálót farag neki.

Messze földrõl jöttek a legények, erõs, izmos fiatal emberek. Mind megpróbálkozott, egyiknek sem sikerült. A balták kicsorbultak, a kardok elpattantak, a fûrészek elkoptak.

Mire az ezredik is elbukott, Benedek király arca teljesen feldagadt. Senki sem tudott segíteni rajta.

Végül ezeregyediknek jelentkezett János, a favágó. Vállára vette hosszúnyelû, acélfejû fejszéjét, és a király elé állt.

Benedek eddigre elvesztette türelmét. A fogfájástól egy hete nem aludt, nem tudott enni. Nem értette, hogyan lehet, hogy ekkora országon uralkodik, de nem bír úrrá lenni egy egyszerû fogfájáson. Tehetetlen dühében rákiáltott Jánosra:

- Ha ma estére nem hozod el nekem a fogpiszkálókat, farkasverembe dobatlak.

János nyugodtan nézett vissza a királyra. Bízott karja erejében.

Nem volt ilyen nyugodt azonban Amália királylány. Apja háta mögül figyelte Jánost, délceg termetét, szilaj tekintetét. Az elsõ pillanatban belészeretett.

- Édesapám! - kiáltott fel ijedten. Apja szigorú pillantására elnémult. Csendesebben folytatta - Kérlek, adj mellém lovasokat, elkísérném ezt a jóembert, kíváncsi vagyok rá, hogyan dolgozik.

Benedek király csodálkozott, de végül beleegyezõen intett.

János délre a bûvös erdõ közepén állt, szemben az elsõ vasfával. Amália csendben figyelte, õ látta a korábbi próbálkozók szétmállott szerszámait. Remélte, János sikerrel jár.

János hosszan nézegette a vastag törzset, pár helyen megtapintotta, megsimította. Mintha valamit súgott is volna neki. Majd hátralépett, lábait szilárdan megvetette, meglengette fejszéjét, és lecsapott. A fény megcsillant a széles, ívelt pengén. Kétszer csattant a fém a fán, és a fa nagy recsegéssel dõlni kezdett. Óriási dördüléssel csapódott a földre.

Amália szívében növekvõ reménnyel nézte, ahogy János újabb két csapással hosszában kettéhasította a törzset, majd kisbicskájával kihasította a fa szívét, hogy kifaragja belõle az elsõ fogpiszkálót.

Amint kész lett, János a második vasfához lépett, és újra meglengette a nehéz fejszét. Lecsapott egyszer, lecsapott kétszer, lecsapott háromszor. A fa meg sem rezzent. János letörölte az izzadtságot homlokáról, és lecsapott negyedszer is. A fa recsegve-ropogva indult meg, és hatalmas robajjal zuhant földre.

Amint az elõbb, János megint kettéhasította a fát, és belébõl kifaragta a második fogpiszkálót is.

Amint óvatosan zsebébe süllyesztette, gyorsan a harmadik fához lépett. Nekigyürkõzött, és újra meglengette a pengét. Lecsapott egyszer, lecsapott kétszer, lecsapott háromszor. A fa meg sem rezzent. János megtörölte izzadt homlokát, összeszedte minden erejét, és lecsapott újra. És újra, és újra, és újra. A fa állt, kérgén egy karcolás sem mutatkozott.

János dühös lett, és teljes erejébõl elkezdte csépelni a törzset. A fa csak állt büszkén, nem mozdult.

János csak ütötte, verte a fát, és egyre inkább elveszítette a fejét. Titokban évek óta szerelmes volt Amália királylányba. Pár perce még úgy tûnt, valóra válhat az álma, és övé lehet a királykisasszony keze. De most hirtelen veszni látszott minden. Beleadott hát mindent, nem kímélte sem a fejszét, sem a fát, de még saját magát sem, csak küzdött, harcolt óriási ellenségével, a makacs vasfával.

Hirtelen hûvös érintés csillapította le.

Amália lépett mögé, és titokzatosan rámosolygott.

- János! - szólt csendesen. - Ne dühöngj, nyugodj meg! Nincs értelme ennek a csapkodásnak. Gondolkodj egy kicsit, és megtalálod a megoldást.

Amália János füléhez hajolt, és hosszan suttogott a fülébe. A fiú szeme lassan elkerekedett, csodálkozva, elismeréssel nézett rá, hálásan, szeretettel. Aztán úgy tett, ahogy a lány tanácsolta.

Kis idõ múltán ismét a fához lépett, megnyugodva, magabiztosan. Meglóbálta a nagydarab acélt, süvítve szelte a penge a levegõt. Lecsapott egyszer, és még egyszer. Akkor karját leengedve, nyugodtan hátralépett.

Egy pillanatig nem történt semmi. Majd a konok fa meghajtotta koronás fejét, és törzse ágyúlövésszerû pattanásával lefeküdt a földre.

Amália boldog sóhajjal borult a fiú széles mellkasára, boldogan ölelték, csókolták egymást.

Már csak egy kevés munka volt hátra, míg végre János kezébe szoríthatta a három fogpiszkálót.

Mire a nap nyugodni készült, a favágó a király elõtt állt, és átnyújtotta a fogpiszkálókat. Benedek király örömmel vette el a kis szilánkokat, és a fürdõszobába sietett. Kis idõ múltán boldogan tért vissza.

- Már nem is fáj - kiáltotta. Örömében megszorította János kezét, és hatalmas tenyerébe tette Amália apró kezét.

Ott helyben megesküdtek, János azóta is igazságos királya népének, aki mindig kikéri Amália királyné bölcs tanácsát.

nagyon fontos dolog a mese esti mese olvasás de nem csak az hanem olykor le kell kapcsolni a villanyt s az anyuka meséljen

ha nem tesszük meg egy idő gyerek se fogja kérni a mesét

hát meséljünk minél többet gyerek lelki fejlődésének nagyon fontos