Kötődő nevelés! Már a csapból is ez folyik..... (beszélgetés)

...és főleg nem hogy azelőtt kielégítsük az igényeit, hogy jelezte volna.

A kötődő nevelés nem arról szól, hogy együtt alszik-e vki a babával, hordozza-e, vagy szoptatja-e. Hanem hogy a pici igényeire reagál, azokat a lehető legjobban és leggyorsabban kielégíti.

Aki egy kötődő neveléssel kapcsolatos könyvet sem olvasott el, csak félinformációkra alapozza azt amit tud róla, az sajnos félreérti a módszer lényegét...

Az elveszett boldogság nyomában pont nem azt írja, hogy ugráljuk körbe a gyereket és minden figyelmünket csak neki szenteljük...

Az a baj, hogy jó csapat ide vagy oda, két gyerek mellett már több hetes kieséssel is számolni kell. Ott az elején ugyanis nagyon sokat számít, hogy egymástól is elkapják a bacikat. Hiába van nagymama, meg valaki, aki vigyázzon rájuk, amikor megy a 40fokos láz, meg a hányás nemigen vállalnak el kettőt egyszerre szívesen mások. Nálam is vigyáz apám, ha már jobban van, meg ha csak egy van..

Arról nem beszélve, hogy ezeket sokszor mi felnőttek is elkapjuk, és betegebbek vagyunk, mint a gyerekek.

A melóhelyen meg ilyenkor - akárhol is vagy - előbb-utóbb megy a duma, hogy bezzeg, már megint nem vagy, amikor számítottak rád..

Én egy olyan családi vállalkozásban vagyok, ahol direkt miattam kezdtük el a projectet 3 hónappal korábban, hogy legyen idő.. Eddig menegetett is a dolog. Most a kicsim benyalt egy skarlátot, ami alsó hangon 3 hét... Plusz még ha netán a többiek is elkapják, vagy én.. Hát idén még nem jutottam be dolgozni. Ha hétfőtől nem tudom megoldani, bizony én fogom kérni a főnököt, hogy vegyen fel valakit helyettem, vagy legalábbis egy időre, mert a terveket meg le kell adni 2 hét múlva, akármi is van..

Nem könnyű a visszatérés, de azért nem szabad hagyni magunkat, mert aztán meg pár év alatt megnőnek, és utána meg már a kutyának se kellenénk..

Nálunk az első is akkor jött, amikor a legjobb volt, bízom benne, hogy a tesó is jól időzít majd :) Én most kicsit visszakóstolok a munkába, heti egyszer benézek a gyes mellett, meg ez az összetartás megvan nálunk, végig tartottam a kapcsolatot a főnökökkel, munkatársakkal (igaz pont azok is babáznak, akikkel a legjobban voltam), évente legalább 2-3szor találkoztunk, karácsonyi bulin meg csapatépítő kerti partikon, meg a munka jellege miatt lehet jobb lenne, ha egyben lenne egy nagyobb szünet, s utána építeném fel újra magam.

Viszont a gyerek miatt nekem is kétségeim vannak, nem szeretnék én is olyan lenni, mint akiket írsz, hogy az első három év tuti, utána meg minden az ellenkezője...

Ne bánjad, ha egyenlőre nem jön össze a kistesó. Én ha még egyszer csinálhatnám, több regenerálódást, több egyedüllétet hagytam volna az első kettő között. Pont a nagyobb érdekében. Pont a nyugalom érdekében. Meg a saját érdekemben azért, hogy ne kelljen annyit kihagyni egyszerre a munkában..

Persze, ha jön, az is jó, de egyenlőre ne görcsölj rá, élvezd annak előnyeit, ami van.

Tapasztalatom nincs e téren, mert én még csak 2 évnél tartok, de hallottam már más anyukáktól, hogy kb az iskolaérettséggel együtt jön egy nagy változás is a gyerek személyiségében, és akkor derül ki, hogy mi az, amit át tudtál neki adni az elmúlt 7 évben. Tetszik nagyon a gondolat, amit írsz, hogy otthon lazuljon el a gyerek, és közösségben "viselkedjen".

A munkakezdésben is teljesen egyetértek, mi már most nagyban agyalunk azon, hogy oldjuk meg jövő novembertől (akkor lesz 3 a gyermek) az életünk, ha nem jön össze a tesó. Próbálok részmunkaidőt kialkudni, de sajnos a mi szakmánkban ez nem túl gyakori. Viszont a teljes munkaidőm az utazással együtt kora reggeltől este 7-8-ig tart, háromhetente hétvégi munka is, na ez tipikusan nem kisgyerekes meló. Persze a gyessel, de még a gyeddel is, sőt a részmunkaidővel is elég rosszul járunk anyagilag, mivel egész jó kis pénzem volt (mondjuk ennyi munkáért...), de amíg ki tudjuk fizetni a számláinkat és van kaja az asztalon, addig így csináljuk.

Pedig szerintem ennek van igazán. Meggyőződésem, hogy - persze fontosak a kezdeti évek - egy 1-2 éves gyerek viselkedése inkább "idomítás" még, mint nevelés. Az igazi, hosszútávra szóló nevelés hatása olyan 5-6-7 éves korban kezd látszani. Amikor már kiderül, hogy amit átadtunk, az mennyire mélyült el, mennyire ment át. Mert az egy dolog, hogy kisgyerekként megcsinálja - ha megcsinálja - amit kérünk, de az a kérdés, hogy majd egyedül az iskolában is megcsinálja-e. Én ilyen szempontból egyenlőre nyugodt vagyok, mert itthon szófogadatlan a lányom, szemtelen, lusta, meg minden ilyen. Amikor a suliba ezt mondtam, nem hitték el, mert ő a minta ott. Sőt ugyanezt mesélte egy szintén vallásos jótanuló kislány anyukája is. Azt montdák a pedagógusok, hogy akkor jól csináltuk, ez a normális eltolódás, akkor egészséges egy gyerek, ha otthon mer laza lenni, de tud önkontrolt gyakorolni és viselkedni..

Ilyenkor megnyugodtam, hogy az rengeteg beszélgetés, papolás, meg egyéb módszerek - amik látszólag hatástalanok voltak - mégis megtették a magukét..

Úgy jön ez a kötődő neveléshez, hogy sajnos azt látom, hogy a gyerekek 90%-a már az ovikban iszonyat dilis. Az enyémeknél sokkal jobban, és másként is. Pedig 1-2 éves korban biztosan sokan figyeltek ezekre kötődős dolgokra - ez egy olyan környék. Csak közben valahogy az ovikezdés-melókezdésnél ezek a szépen kialakult dolgok hirtelen elsikkadnak, és majdhogynem a visszájukra fordulnak. Ez a baj.

Én ezért vagyok a korai, de csak pár órás munkakezdés híve, ahol eleve egy olyan rendszert lehet kialakítani, amit aztán a gyerek akár 6 éves koráig is tartani lehet... Persze, tudom, hogy ez nagyon nehéz, sokaknak lehetetlen, és első ránézésre rosszabb, de a 3 év hawainak sajna aztán sokszor meglesz a böjtje később, azt tapasztalom...

Ó, ezen a templomos sztorin jót nevettem :) Egyébként én nem szoktam vinni a sajátom (aki ugyebár nem sokkal idősebb az emlegetett pár legkisebbjénél), ő egyszer volt, akkor is kb 5 perc után vetkőzni akart, majd hazamenni - úgy is tettünk.

Én is csak csodálom ezt a szintű lazaságot, bár a lelki alkatomhoz közelebb áll, mint hozzád :) De ennek már tényleg nem sok köze a kötődő neveléshez.

Az ilyet én is csodálom. De csak csodálom. Tudomásul veszem, hogy én nem vagyok ilyen. Nem ilyenek a génjeim. Férjemet 18 éves kora óta ismerem. Mindig csinált valamit, dolgozott suli mellett, pedig nem volt rászorulva, még este megcsinált ezt-azt, hogy holnap ne kelljen. (Persze kamaszként nem mindig a valóban fontossal foglalkozott, de ez felnőttkorra jelentősen javult.) Én is hasonló vagyok. Kicsi gyerekként is olyan voltam, hogy szerettem megfelelni, és jól megcsinálni a dolgokat, hajtós voltam. Mentek is a dolgok jól, csak az ment nehezen, hogy megértsem, a világon mindent nem lehet 100%-osan csinálni. Még nekem sem. :-))

Próbáltam én olyan lenni, mint a fent említett pár. Ennek az lett a vége, hogy egy idő után annyira felgyűlt bennem a ki nem adott feszültség, hogy utána meg nagyot "robbantam". Ekkor jöttem rá, hogy én nem vagyok olyan, más vagyok. Másban vagyok jó. Persze kezelni, csökkenteni lehet a vibrálásunkat, a felpörgöttségünket, de mivel ez nem egy külső kényszer, hanem belső tulajdonság, ezért nem tudom megváltoztatni.

Mivel mi ilyenek vagyunk, így a gyerekeink se alkalmasak erre a nyugis nevelésre. Ők ugyanis tényleg galibát okoznak, és tényleg zavarnak mondjuk egy misét.

(Tudom, mi is járunk templomba, teszteltem. Egyszer én is kiengedtem a középső fiamat, hogy most akkor talán úgy lesz, mint írtad. Aha. Egyszercsak a pap félbeszakította a misét, és közölte, hogy egy aranyszőke kisfiú most viharzott ki szélsebességgel a templomajtón, és kérte az ottállókat, hogy kapják el.. Én meg persze vert hadakként rohantam ki magára hagyva a másik kettőt.. Mostmár jót nevetünk ezen, de azért akkor én nagyon rosszul éreztem magam, még akkor is, ha nem haragudott igazán senki.)

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ezek a dolgok nem úgy működnek, hogy látok egy - valamiben - jó példát, és akkor holnaptól én is olyan leszek.. Ez nem így megy. És ezek a dolgok nem mindenkinek egyformán könnyűek, vagy nehezek. Persze jó irányba befolyásolhat ez a példa, de mindenkinek a maga útját kell megtalálni, és a maga jó tulajdonságait kihasználni. Lehet, hogy az én gyerekeim, és én sem vagyunk ilyen nyugisak, viszont a lányom sziporkázó előadásokat tart a suliban, ő képviseli az iskolát a matek és műveltségi versenyeken, a fiam a közlekedési múzeumban a vonatok előtt szokta kápráztatni a nagyérdeműt.. Nekünk ez jutott. Meg az, hogy csodáljam a nyugisakat. (Talán ők meg minket egy kicsit.)

És nyilvánosan megalázza. A másik dolog, amivel komoly károkat lehet tenni egy gyerek lelkében. Ha valaki nem elég talpraesett, hogy kezelje a helyzeteket, vagy nem elég laza, hogy tegyen magasról mindenre, akkor maradjon otthon :)

A templomba, ahova járunk, van egy 4 vagy 5 gyerekes család, harminc-negyvenesek, a gyerkőcök kb 1,5 évenként jöttek. A legkisebb érkezésekor figyeltem fel rájuk, anyuka már 1-2 héttel a szülés után jött misére, papucsban, gyerek kendőben. Nézegettem őket, látszólag nagyon kiegyensúlyozottnak, nyugisnak tűnnek. Pár hete kicsit megvilágosodott előttem, miért. A baba már olyan 1-1,5 lehet, totyog. Elszabadult a misén, és járkált körbe-körbe. Nem zajongott meg minden, csak sétált. Anyuka tök nyugisan maradt a helyén, nem rohangált utána, csak amikor már átlépett egy távolságot, hagyta, hadd fedezze fel a világot. Gyakorlatilag végig sétálgatták az egészet, és ez így volt rendjén. A mise után aztán a baba felmászott az oltárhoz, megtalálta azt a kalapácsot, amivel a harangot szokták kongatni, anyuka meg csak szelíden elkérte, és visszatette, nem szidta össze meg ilyenek, inkább elterelte, pedig ugye katolikusék közt elég sok a merev ember, bárki "megszólhatta" volna őket. Kifele menet még láttam, hogy apuka nyugodtan, mosolyogva várja őket a háttérben, ő sem presszionálta az asszonyt, hogy siessenek már, mert éhes (déli mise :D), vagy mit szól ehhez a rendbontáshoz a többi hívő. Végtelenül nyugisak és lazák voltak mind a ketten. Szép jelenet volt. És megértettem, hogy bírnak ki ép ésszel ennyi gyereket...

(bocs, ha off voltam, kikívánkozott)

A cikk eléggé kisarkítja a kötődő nevelést....

Aki pedig a gyerekét percekig sírni hagyja, igen, szar anya. Mert vagy nem képes ölbe venni, vagy nem hajlandó, vagy szarik rá- és inkább porszívózik. (kivétel a hiszti)

Aki pedig meg is üti a gyerekét- nos az ilyen nem való anyának, de még embernek sem!

És ki "pöccent föl"? :o

Nekem egyedül az "ő baja" kijelentésed nem volt szimpatikus. Mert ezzel elkönyvelted, hogy mindenkinek nyűg, aki együtt alszik a gyerekével. :) Pedig ha így gondolod, tévedsz. :) Más - én személy szerint- nem bajnak élem meg. Hanem ugyanúgy jó dolognak, ahogy te a külön alvást. :)

Bocs, nem voltam a klubban. Bocs, nincs véleményem sem, és vedd úgy, hogy nem is írtam semmit. És én sem sminkelem magamat, néha kihúzom a szememet. De pl. tökre nem érdekel, hogy más igen. Mondjuk a báli smink az érdekes az utcára. :D

Nahát, akkor úgy vettem le, hogy abba a klubba kötődő nevelő anyukák járnak, és mindenki egyforma. :D Hm... Én simán felvállalom, ha különbözök másoktól, és attól, hogy sok közös dolguk van más, nem tudom, hogy mitől egyformák. De persze én nem jártam abban a klubban...

Nem bántásból, de nem az a lényeg, hogy mit gondolsz, hanem hogy hogyan öntöd formába. És bizony ahogy megfogalmaztad, úgy bírálásnak hatott.

Millió és egy érvet tudnék felhozni a közös alvás mellett, bármilyen fura neked, én azt nem tudom elképzelni, hogy a pici babám, akivel 9 hónapig egy volt a szívdobbanásunk, a lélegzetünk, egyik pillanatról a másikra, tőlem távol, másik ágyban, szobában, egyedül aludjon, csak azért, hogy "el ne kapassam". Főleg, ha ő maga is sír éjjel, úgy hív engem. Tudnám még fokozni, de nem teszem, és nem tartom sem rossz embernek, sem szar anyának azokat, akik külön altatják a gyereküket. Sőt, megtéríteni sem akarom őket, tőlük viszont nem egyszer kaptam már alapos fejmosást az együtt alvás miatt... (igaz, nem nagyon hatott meg)

A térítésről annyit, hogy én max a kendőt vagy a hordozót szoktam ajánlgatni, leginkább azoknak, akiken látom a hajlandóságot, vagy legalábbis látom rajtuk, hogy tetszik nekik az enyém. És azt is csak azért, mert a kenguru bizonyítottan ártalmas a gyereknek, és árban ugyanott van, mint egy alap kendő, vagy egy egyszerűbb mei tai.

hehe gondoltam hogy valaki felpöccen:))))

1.az miért bírálás, hogy ráhagyom?

az hogy én mit gondolok, az én dolgom...mivel én nem tudok így aludni, el sem tudom azt képzelni hogy milyen lehet az ha valaki meg így szereti:)

2. mondd csak, Te voltál ott abban a klubban amiről írtam?

Igazad van, és nem csak a a klub hanem az egész élet arról szól, hogy mind különbözőek vagyunk. Én nem azért mentem oda, hogy azon filózzak, ki mit gondol rólam, mert általában magasról teszek rá...Csak válaszoltam a kérdésekre, és csak én voltam az, aki nem aludt együtt a kölkével és ripsz-ropsz egyből az is baj lett hogy sminkelem magam:) szóval ott mindenki egyforma volt csak én voltam különböző, sajnos, így történt. De túlélem, azóta suliba járok egy héten 3szor, ahol van bölcsi is helyben, és az ottani anyukák végre másról is hajlandóak beszélgetni mint az etetés-altatás:)

Nyilván nem kizárólag a kor számít, de azért a 8-10 és a 14 nagyon messze vannak egymástól.

Mindegy is, már túlragoztuk. :)

Pont ez a vita trágya, hogy sok esetben szubjektív, hogy ki mire érett meg-nyilván nem szélsőségekről beszélek, hanem az eddig felsorolt példákról.

Egyébként én tartom, hogy nemcsak a kor, hanem a gyerek személyisége is lényeges.

Sziasztok! Mindenkinek nagyon Boldog Új Évet kívánok!

A gyerekfelügyeletről meg: nekem és a húgomnak is egy úttesten kellett átmennünk a suliba, mégis egészen felső tagozatig mind a kettőnket hoztak-vittek, Bp egyik külső kerületében lakunk. Én nem érzem, hogy ettől nyámnyilák vagy döntésképtelenek lettünk volna. Még csak az önállóságunkban, vagy a tájékozódókpességünkben se tett kárt. Gimibe mind a ketten a belvárosba mentünk, kb 3/4 óra BKV, több átszállás, és gond nélkül ment mind a kettőnknek az átállás.

A férjem meg kulcsos gyerek volt, szintén külső kerületben, és utálta.

A történethez egyébként hozzátartozik, hogy a szüleink megengedhették maguknak, mert anyu is tanított egy közeli suliban. Remélem mi is meg tudjuk majd oldani valahogy, mert hát az én munkám nem ér véget kettőkor, és gondolom sokan így vannak ezzel. Szóval teljesen meg tudom érteni azt is, hogy a kényszer nagy úr, állásra szükség van, nincs más megoldás. Illetve lennének a nagyszülők, már ahol vannak és bevethetők...

Számomra a túlféltés az olyasmi, amikor valakit visszatartasz dolgoktól, amire már megérett.

Kisiskolások nem érettek a döntéshozatalra, amivel a felügyelet nélküli lét jár. Ezért azt rájuk kényszeríteni súlyos dolog olyannyira, hogy még a jog is tárgyalja minden civilizált országban.

Ne is tedd, ha neked ez nem fér bele-én remélem, hogy mindenki megtalálja ebben a már említett egészséges egyensúlyt, és ami a legjobb a gyerekeinek.

Boldog új évet.

:)

Ez igaz, de nem kell kriminálpszichológusnak lenni, hogy tudja az ember, hogy a kicsiket sokkal könnyebb megtéveszteni.

Pont nem az szokott lenni velük a "probléma", hogy bepisilnek, ha egy idegen szól hozzájuk, éppen az ellenkezője. Kíváncsiak, ugynanakkor könnyen adnak ki információt gyanakvás nélkül. Ezt a bűnözők ki is használják rendre, benne van a zsigereikben.

Nem félek és nem féltem túl a gyerekemet, de a saját testi-lelki épsége érdekében nem szeretném magára hagyni órákra kisiskolás korában sem.

A testvér ellátása nekem sem férne bele, az indulás-készülődésnél ilyen korú gyerekek egyébként is egyedül szoktak.

A 8 éves gyereket már ritkán kell öltöztetni, vagy megmosni a fogát.

Persze az ideális az, ha együtt indul a család-de kényszer esetében szerintem belefér.

Igen, bárkit érhet támadás-mégsem agonizál az emberek többsége ezen napi szinten-én egy egészséges óvatossággal rendelkezem, úgy gondolom, ennyit és nem az arctalan valamitől való állandó rettegést szeretném átadni a gyerekeimnek.

A 14 és a 8-10 között óriási különbség van. Egyébként nem az iskolába járás, hanem a készülődés, saját maguk, testvér ellátása, ház bezárása stb. Ezek szerintem túl nagy felelősség egy 8-10 éves gyerek számára, még akkor is, ha sikerül neki.

Támadás utcán bárkit érhet, ha erre akarsz kilyukadni, de azért a könnyűnek tűnű prédával próbálkoznak általában.

Suhancoknak még sötét se kell, de nem ragozom tovább.

Az egyensúly megtalálása fontos, ennek része a kiskorúak felügyelete.

Ha nektek ez belefér, legyen!