Kamionos feleségnek lenni

Sok könyvet és FB bejegyzést, megosztást láttam már arról, hogy a kamionosoknak milyen rossz. Milyen nehéz az élet, milyenek a munkakörülmények. De arról még nem írt senki, hogy milyen a családnak, azoknak, akik itthon maradnak. A nemzetköziben dolgozó kamionosok kiket hagynak otthon. Barátnők, feleségek, gyerekek, szülők, akik mindennap várnak. Vagy arra, hogy a párjuk, szülőjük, gyerekük hazajön-e vagy ha fix hetekben dolgozik, akkor az idő múlására. A legrosszabbról nem is beszélve, amikor egy külföldi szám telefonál. Ilyenkor az ember gyomra összeszorul. Vajon ez az a hívás, ami végleg lezárja a várakozást? Eddig két telefonhívást kaptam. Mindkettő a páromtól jött szerencsére. Nem volt jó a telefonja, így fülkéből hívott. Az ország hívókódból láttam, hogy Franciaország, pont akkoriban volt a legtöbb híradás arról, hogy a migránsok miket művelnek a Csalagútnál. Párom akkoriban sokat járt arra. Az a 3 másodperc, amíg fel tudtam venni a telefont, egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor meghallottam a hangját, boldog voltam.

13 évvel ezelőtt, 2004-ben pár éves házasként, egy gyerekkel és jelzáloghitellel éltünk. A fizetéseink nem voltak rosszak, de ahhoz kevés volt, hogy tartalékot képezzünk belőle. Egy-egy váratlan esemény belefért (kisebb javítás az autón, mosógépcsere...), de biztonsági tartalékot nem tudtunk félretenni. Párom sokat vezetett, teherautókat is. Úgy döntött, hogy megpróbálja, hogy egy biztosabb jövőt teremtsünk. Kezdetben arról beszéltünk, hogy csak pár év lesz, a hitelt szerettük volna kifizetni. Aztán jött a nagy válság és mi örültünk, hogy nem kerültünk nehéz helyzetbe a törlesztők emelkedése miatt. Viszont félretenni ezután már esélytelen volt, elszállt a mi hitelünk is. Ez volt az első jele annak, hogy biztosan nem jön haza pár év eltelte után sem. Volt kamionos ismerőse, aki támogatta, neki köszönhette az első munkahelyét, ahova kezdőként örülhetett, hogy felvették. Az első időszakban 6 hét kint, 1 hét itthon volt a munkarend. Én akkoriban kezdtem dolgozni újra. Első gyermekünk 3 éves volt. Munkámból adódóan változó munkarendben dolgoztam, hétvégén és néha ünnepnapokon is.

Párom elindult a mobiltelefonjával, ami akkoriban az egyetlen kapcsolati lehetőség volt közte és köztünk. Most sincs olyan szolgáltató, aki ezt a helyzetet segítené. Akkor sem volt, így a 40-50 ezer forintos mobilszámla volt az átlag. Kicsit javult a helyzet, amikor a hétvégi hívásfogadás ingyenes volt (10perc/hívás), neki is, csak a kapcsolási díjat kellett kifizetni. Sokszor 10 percet beszéltünk sok hétvégén át. Közben persze időmérés, hogy nehogy túlcsússzunk az időkereten. És persze továbbra is a várakozás. Mikor telik el a 6 hét? Az elmúlt években többször váltott munkahelyet, így változott, hogy mikor van itthon és mikor nem. Jelenleg a 9 hét kint, 2 hét itthon a menet. De volt, amikor 8 hónapig nem tudott hazajönni.

Az első évben gyorsan telt az idő, hiszen itthon "egyedül" gyerekkel és munka mellett minden rám maradt. A ház körüli teendők, az összes ügyintézés. Mondhatják sokan, hogy alap, de a gyermek lelkének ápolása is rám hárult, ami anyaként nem lett volna gond. De 13 év eltelte után mondhatom, hogy a kamionosok gyerekei sosem az anyjuk után sírnak! Ez egy nagyon nehéz helyzet, mert itt vagyok én, aki ugyanúgy szenved a párja hiányától és akkor a gyerektől azt kell hallani, hogy "apa így, apa úgy; apa majd megengedi; bezzeg apa..." sorolhatnám még. Már 2 gyermekünk van, a második már abba született bele, hogy hol van apa, hol nincs. Fiam 16, lányom 10 éves. Sok kollégám viccelt vele, hogy mikor hoztuk össze a második gyereket. Nos, valóban csoda. :) Mostanra egyébként odáig jutottunk, hogy a lányom már el tud köszönni és csak akkor kezd sírni és roskad magába, amikor az apja már nem látja. Így kicsivel könnyebb elindulni. A suliban az eredményein is meglátszik, hogy mikor van itthon a párom.

A párkapcsolat sem egyszerű így. Mondhatom, hogy a 17 évből max. 6-ot éltünk eddig együtt, hiszen nincs is itthon! Régebben azzal próbáltam könnyebbnek látszatni a dolgot mikor erről kérdeztek, hogy azt mondtam olyan, mint egy szerető. De nem ilyen egyszerű. Az az idő, amikor itt van velünk... olyan, mint a filmekben. Napsütés, boldogság, csupa öröm. Aztán megint a szürke hétköznapok. Persze mindezek ellenére, itt is vannak hullámvölgyek, néha az ember ráébred, hogy csak vár és vár, múlnak az évek. Köztünk is sokszor volt vita abból, hogy telnek az évek és én nélküle öregszem meg. Nos. Ő pedig nélkülem. De ezeken a hullámvölgyeken túl lehet jutni. Nem minden kapcsolat bírja el. Én is kaptam többször ajánlatot. Valamiért a férfiak úgy gondolják, ha egy csinos fiatal nő egyedül van, mert a párja kamionozik, akkor biztos elmegy bárkivel. De ez nem így van. Miért lenne így? Biztos van, aki megteszi, de ez miért általános? A kamionosok között az a mondás járja, hogy "Kétféle kamionos létezik. Aki már elvált és aki még nem." Pedig rajtuk is múlik, hogy meddig várnak rájuk!

Szóval amikor legközelebb valaki szidja a kamionosokat, akár a külföldieket is, gondoljon arra, hogy ők szállítják az ételt, a gyógyszert, az üzemanyagot és sok mindet. Ők "feladták" a kényelmes életet a családdal, de a családjuk legalább ekkora áldozatot hoz. Gyerekek, akik mindig várnak, szinte apa nélkül nőnek fel. Mondhatja bárki, hogy egy erős családban nem így van. De az apa jelenléte minden gyereknek fontos! Nők, akik mindig erősnek mutatják magukat, akkor is, amikor legszívesebben sírva bújnának a párjukhoz, mert hiányzik. Akik a gyerekeik miatt többet cipelnek, mint amit elviselnek. Mi kamionos feleségek vagyunk azok, akik egyedül vannak a párkapcsolatban. És ne gondolja senki, hogy attól, hogy a fizetés hazaérkezik könnyebb. Mert nem az. Megszervezni egy pár napos pihenést kettesben... ilyenkor úgy érzem a gyerekeimtől veszem el az időt, mert azt a pár napot is tőlük veszem el. De tudom, hogy nekünk is szükségünk van erre a kis időre. Szerencsém van, mert ő nem unja még az utazást, így a kettesben töltött időt utazással tölthetjük. Minden évben tervezünk különleges utakat magunknak. Már felfedeztük Európát együtt, megmásztunk vulkánt és csavarogtunk rég eltemetett civilizációk feltárt romjai között. Hírességek "lábnyomát" kerestük, kipróbáltunk furcsa ételeket és kóstoltunk ritka italokat.

Amikor a házasságomra gondolok, akkor ezek az emlékek törnek elő. A telefonban történt viták, mintha meg sem történtek volna. Lehet inkább szerencsésnek kellene gondolni magam, hiszen nem nyomta el a szürke hétköznapok súlya a kapcsolatunkat. Titokban már vágyom rá, hogy befejezze, hogy itthon legyen. De neki nem mondom, mert nem szeretném nehezebbé tenni a tőlünk távol töltött időt!