Játék, a szenvedély
Az olaszok szeretnek kockáztatni -- derült ki egy friss felmérésből. Vagy talán csak álmodozóbbak esetleg szenvedélyesebbek az átlag európainál? Mindenesetre egyre nő országukban a szerencsejátékosok száma.
Az ember általában szórakozásból játszik: motiválja persze a remény is, hogy pénzhez juthat.
És mégis játszunk. Néha a „kockáztatási láz“ valódi betegséggé alakul, és akár a drog: függőséget okoz és tönkretesz. Merthogy az adósságok törlesztése közben elveszíthetünk mindent. Csak egy a legbotrányosabb olaszországi esetek közül: egy vállalkozót a felesége jelentett fel, miután sorozatosan banki utalványok aláírására kényszerítette, hogy adósságait törleszteni tudja. Nagy vihart kavart az üzletember esete aki, hogy a csődöt elkerülje, felkeresett egy római professzort, hogy eladja neki az egyik veséjét 2OO millió líráért. Egy másik kereskedő a családi sírt adta el, szerettei holttestét pedig egy másik temetőbe rejtette. A szenvedély családokat tesz tönkre, az öngyilkosságba kerget. Természetesen léteznek olyank klinikák, ahol tudnak segíteni. Egy ilyen gyógyintézet orvosa szerint általában a szenvedélybetegek családja kéri a segítséget, hiszen a probléma az összes családtagot érinti.
Tudni kell, hogy a sikeres terápiához legalább három év szükségeltetik, és a klinika személyzete sem tud csodákat ígérni. A kezelésben részesülől 90%-a viszont tényleg nem játszik többé.
(Érdekes adat, hogy a játékosok 83%-a egyedül él, özvegy vagy elvált.) Egy harmincnégy éves építész meséli: kisfiú korom óta játszom. Édesapám tanított meg pókerezni. Nálunn otthon voltak a pókerpartik. A különleges légkör ragadott magával: csupa férfiak, cigaaretták, sör…Édesanyám még csak be sem lépett a helyiségbe. Így hát nagynak érezhettem magam. Később, a gimibem, az osztálytársaimmal végeérhetetlen kártyapartikat rendeztem. Az egyetemen pár líra plusszpénzért folytattam, viszont észrevettem, hogy a helyzet kezd komollyá válni. Hiszen rajtam kívül az összes fiúnak volt barátnője, buliba jártak szombaton, én pedig -- folytattam a játékot. Nem volt a világon senki és semmi, ami felért volna azzal a bizsergető érzéssel, mikor a kezemben voltak a lapok, de még nem tudtam, milyen a lapjárás.
Nyertem, majd veszítettem -- nem érdekelt semmi más. A pillanat szépsége, mikor még nem tudom mi lesz a játék vége, az valami csodás érzés. Szinte őrjöngtem: mindenhatónak éreztem magam, de úgy tűnt kézben tartom a dolgokat. Miközben nappal dolgoztam, éjjel kettőig-háromig pedig játszottam. Nem voltak se barátok, se mozi, se nők. Csak én és a mókuskerék, meg a remény: nyerni fogok! De veszítettem és ez így folytatódott a végtelenségig. Én egyre csúnyább és soványabb lettem, a zsebeim meg egyre üresebbek.
Édesanyám volt az első, aki észrevette, hogy nagy a baj! Próbált beszélni velem, de a pokolba küldtem. Egy este azonban megismerkedtem egy férfival. Két játék közt, magam sem tudom miért, elmesélte, hogy épp válik a feleségétől, az asszony már nem bírja tovább mellette. Olyan nyugodtan mondta ezt, mint egy elkerülhetetlen tényt, mely ellen semmit sem lehet tenni. Ekkor ijedtem meg. Láttam magam az ő korában, kiábrándultan, egyedül, egy elfecsérelt élettel a hátam mögött. Akkor értettem csak meg, mit művelek. Nem volt egyszerű, de befejeztem. Később újrakezdtem és megint befejeztem. Immár két éve, hogy nem játszom. Megismertem egy lányt, és őszintén nagyon szerelmes vagyok belé. Igyekszem nem gondolni a játékra, de néha mindent megadnék, csak még egyszer az asztalhoz ülhessek, s átélhessem azt a feledhetetlen érzést.
Egy harminckét éves háztartásbeli: -- Az egész véletlenül kezdődött. Reggelente, miután elkísértem a lányomat az iskolába, megálltam egy kávéra a közeli bárban. Egy cigaretta, egy is beszélgetés, mielőtt nekivágok a napnak. Egyszer láttam egy nőt, amint a játékautomatán játszott. Feltűnt, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki szórakozik, sőt kifejezetten dühösnek tűnt. Annyira nevetségesnek tartottam. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Ekkor odalépett hozzám a bár tulajdonosa: -- Szeretné kipróbálni? Azt sem tudtam, hogy kell játszani. Miután elmagyarázták, megpróbáltam, és rögtön veszítettem.
Kíváncsi lettem. Minden nap újra és újra megkíséreltem. Egy hét leforgása alatt pontosan százezer lírát veszítettem. Természetesen borzasztó dühös lettem én is, hogy ennyi pénzt kidobtam az ablakon. Következő napokon viszont megint a bárban mentem „hogy visszanyerjem“ a pénzemet. Akár fél órán át is játszottam, szégyenkeztem ugyan, de reménykedtem: most győzni fogok. Néha nyertem egy kevéske pénzt, s ez mindig meggyőzött, hogy érdemes újra és újra játszani. Már az első hónapban háromszázezer lírát veszítettem.
És ez így ment egy éven át, míg észre nem vette a férjem. Olyan jelenetet rendezett, amit soha az életben nem felejtek el: hülyének, felelőtlennek, naplopónak nevezett. Tényleg egy utolsó nőnek éreztem magam, és a bárba soha többé nem tettem be a lábam. (Lám-lám, milyen hatásos lehet néha egy családi perpatvar...:)
Egy huszonkilenc éves mesterember: -- Akkor kezdődött, mikor a barátaimmal benéztünk egy kaszinóba. A játékautomaták ördögi gépezetek: az első zseton után csak akkor kapsz észbe, mikor már eljátszottad mindenedet. Egy darabig mindig veszítettem, húsz-harmincezret. Aztán egyszer nyertem hárommillió lírát, és akkor szabadult el bennem a pokol! Állandóan csak a győzelemre gondoltam, éjjelente felébredtem, s muszáj volt a kaszinóba mennem. Eljátszottam az autómat, de semmi sem tudott visszatartani. Jöttem, láttam, és esténként három-négymilliót veszítettem. Egy év alatt háromszáz milliót költöttem el a szüleim pénzéből, és erről ők mit sem sejtettek
Veszítettem és veszítettem, de a szenvedély sokkal erősebb volt nálam. Ha játszottam, úgy éreztem magam akár egy krízisben lévő drogfüggő: fájt a fejem, izzadtam, remegtem és dühöngtem, mindig és mindenkivel. Eladtam az autómat, hogy törlesszem az adósságaimat. Kölcsönöket vettem fel a bankból, otthon pedig azt meséltem, milyen rosszul megy az üzlet. Miközben én emésztettem fel a napi bevételt, sőt még annál is többet. Aki még nem próbálta, nem értheti meg: ilyenkor már szó sincs nyereményvágyról -- a szenvedély kényszerít. Az ember agya nem működik: tudod, hogy veszítesz, de játszanod kell. Egyébként nyertes nincs: nyerhetsz akár egy milliárdot, hat hónapon belül a kaszinó az egész összeget visszaveszi tőled. Sokat foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával.
Végül elkezdtam kezeltetni magamat. Láttam ugyanis anyukámat, aki szorgalmasan járt az üzletembe, hogy segítsen rendbehozni a céget, ami egy ideje már nem működött. Apukámat, aki mindig készen állt, hogy segítsen rajtam a nehéz pillanatokban. Én szerencsés vagyok, mert fantasztikus emberek vesznek körül, akik szeretnek. Azt, hogy becsületesen eljártam a terápiákra, csak a barátaimnak köszönhetem.
Történetemet azért meséltem el, mert úgy gondolom, talán ezzel segítek egy kicsit azoknak, akik hasonló helyzetbe jutottak, mint én annak idején. Szeretném elmondani nekik: kiszállni nem lehetetlen! A családjuknak pedig azt üzenem, hogy nekik kell megtenniük az első lépést! Ha ők nem avatkoznak be, egy játékos soha nem lesz képes abbahagyni!
Szerző: Tóth Zsuzsi
Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával.
Írta: Hoxa, 2007. április 5. 20:14
Fórumozz a témáról: Játék, a szenvedély fórum (eddig 2 hozzászólás)