Hogyan változtassak a rossz világnézetemen? (beszélgetés)
Valaki bajban van, neked az első reakciód belerúgni.
Nem először csinálod, hiába magyarázkodsz.
Természetesen, én sem mondom, és nem is mondtam, hogy ne menjen orvoshoz, hogy ne kérjen segítséget. Csupán azt a vádat nem érzem jogosnak, hogy amit írtam, az elbagatellizálása a dolognak, hogy demagóg szöveget nyomok, hogy fogalmam sincs, mit beszélek, és hasonló "körömaggatások" történtek már a bejegyzésemmel kapcsolatban. Csak egyszerűen félremagyarázzák mindazt, amit írtam. Szórakoznak! Egy ilyen komoly probléma kellős közepén, azzal szórakoznak, hogy az általam írottakat szőrözik.
Pedig igenis szükség van a saját erőre, a saját akaratra IS ahhoz, hogy valóban kilábaljon valaki a mélypontról. Kell az akarás! Kell a küzdés! Önmagában az orvos sem tud tenni semmit, ha a beteg nem működik együtt.
Akkor te nem tudod, milyen, amikor az ember bármi miatt is padlóra kerül, és onnét kell felállni és újra kezdeni, újra építeni mindent... Igen, fel kell állni, akármilyen nehéz is!
Ne magyarázd félre! Nem elbagatellizálás, hanem BUZDÍTÁS!!!
Ha még nem voltál ilyen helyzetben, ne szólj bele!
Senkinek nem fenékig, vagyis csak nagyon keveseknek.
Én ugyan még nem voltam ilyen helyzetben, de elég közelről ismerek kemény embert, akinek egy kivülről közel sem akkora probléma elég volt, hogy totál megrogyjon. Éppen ezért tudom, hogy ez nem buzdítás, hanem a probléma degradálása, és az összes szakembernél az első, hogy a környezete ne vegye félvállról és ne mondja neki, hogy gyerünk tovább, semmi baj, majd jobb lesz. Nem véletlen vannak erre szakemberek, rohadtul nincs meg mindenkiben az erő, hanem csak süllyed a posványba, és ebben nincs semmi félremagyarázás...
Igen! Ahogy valaki egy másik fórumon megjegyezte: öreg vagyok már!
Nekem sem volt fenékig tejfel az élet, de tapasztalatból mondom, egyetlen módja bármilyen nehéz helyzetből való kilábalásnak: összeszorítani a fogunkat, összegyűjteni az összes belső erőnket, akaratunkat, és attól kezdve nem foglalkozni a múlttal, hiszen ami megtörtént, azt visszacsinálni nem lehet!
Csak új terveket, célokat kitűzni, felállni és menni tovább.
Távol áll tőlem, hogy bárkit is utasítsak arra, hogy "áll fel és lépj tovább!". Ez buzdítás, segítség, hogy igenis, minden emberben meg van az erő. Sajnálom, ha valaki ezt akarva!-akaratlan félre magyarázza! És az szégyellje magát, aki azzal foglalkozik egy ilyen fórumon, hogy a másik mit és hogyan válaszol, és gerjeszti a feszültséget, ahelyett, hogy a fórum indító problémájának megoldásában segítene!
Igen, menjen szakemberhez, de ahhoz is fel kell állni és lépni!!!!
Köszönöm a tanácsokat! Úgy gondolom, hogy mindenkinek mindig a saját baja a legnagyobb, így nyilván nekem az enyém.
Mindenképpen szakemberhez fordulok, csak jó volt kicsit leírni a gondolataimat és olvasni pár támogató sort esetleg olyanoktól, akik hasonló helyzetet élhettek át.
Nem szülés utáni depresszióm van!!! Mióta megszületett a kislányom, kimondottan jobban érzem magam, de még így is lenne bőven hova fejlődnöm. Nem szeretném megkeseríteni az ő pici életét. Tudom, hogy szoptatás révén találkozik a hormonjaimmal, így pontosan érzi a bennem lévő stresszt is...
Képzelt betegséged van, ezt te pontosan felismerted.
A pszichéd "játszik" veled.
Igazi tanácsot nem tudok adni, egyrészt mert nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter. Másrészt pszichoterápiáról, viselkedésterápiáról sincs ismeretem.
Nem tudom beleélni magam a helyzetedbe, de abban biztos vagyok, hogy nagyon rossz lehet neked ez az állapot.
Csak tudod az a baj, hogy ilyen problémákkal nem nagyon tudnak mit kezdeni a fórumozók sem. Ha valaki kicsit elbagatellizálja a problémádat, és talán kissé nyersebben fogalmaz, akkor azt te azt nagy valószínűséggel bántónak fogod érezni. Ha meg együttérzést mutat valaki, az sem feltétlenül segít rajtad.
Nyilván a családod is együtt érez veled, és szeretne kibillenteni ebből a helyzetből, de ha partner lenne ebben az áldatlan helyzetben, akkor azt érnék el vele, hogy még jobban belesüllyedsz a szorongásba, hiszen pont megerősítik benned a félelmet, a szorongást az együttérzésükkel. Próbáld ne úgy felfogni, hogy a családod nem veszi komolyan a problémáidat! Komolyan veszik ők, csak nem tudják kezelni. Saját bevallásod szerint is folyamatosan veszekszel a családtagjaiddal. Gondolj bele, hogy ez hosszú távon mennyire fárasztó, megterhelő, idegesítő a családodnak.
Ott van a kislányod, szüksége van rád. Valahogy próbálj rá fókuszálni, mert egy kisbabának fontos, hogy az anyukája örülni tudjon neki.
Semmiképp ne törődj bele a mostani állapotodba! Kívánom, hogy találd meg a kivezető utat! De szakember segítségére van szükséged, nem az itteni véleményekre - mert érdemi segítséget itt senki nem fog tudni adni neked.
A gyerekkori molesztálásról a fórum indításakor (hajnal 3-kor) egy szót sem ejtett, mint a pszichés okok kiváltója. Pedig valóban komoly probléma!
Ez miért csak 8 órával későbbi bejegyzéséből derül ki!! Miért nem ezzel kezdte?
Akkor talán én is, más is másként áll a kérdéshez. Így ez már lehet akár igaz, akár nem! Szóval nem kell(ene) ennyire vehemensen támadni sem engem, sem másokat, akik első nekifutásban túlzottnak érzik a FI problémáját. Gondolkozz el ezen is, mielőtt másokat lesöpörsz a porondról, pedig nem is te vagy a porondmester. Vegyél egy kicsit visszább, neked sincs több jogod itt, mint akárki másnak.
Te miről beszélsz? Életemben először írtam ezen a fórumon, de kár volt.
1 napja regisztráltam…
Éppen a minap mesélte anyukám, hogy egy barátnője panaszkodik a vejére, hogy valami nem úgy sült el mostanában ahogyan ő gondolta és ott tart a dolog, hogy pszichológushoz jár.
A nő pedig anyukámmal megbeszélte, hogy hát mindenük megvan, jól élnek, mi oka van panaszkodni, pláne pszichológushoz járni?
Én meg mondtam, hogy persze sokkal jobb lenne ha inna és titokban az asszonyt verné otthon, aztán mikor nem bírja már esetleg felkötné magát a padláson.
Senki sem hobbiból jár pszichológushoz, de azt értékelni kéne, hogy segítséget kér és a frusztrációit nem a családon tölti ki. Persze lehet hogy olyan dolgon akadt ki ami másnak semmiség lenne, hiszen nem súlyos beteg vagy ilyesmi, de neki valamiért betett az elmúlt időszak. Olyan könnyű pálcát törni valaki felett, miközben nem tudjuk mi járhat valóban a fejében.
Hát ennyi erővel ők is minek siránkoztak, mennyivel rosszabb volt a háború, és azt is túlélték rengetegen. De ez nem jelenti azt, hogy az adott embernek az adott problémája nem lehet az ő szemében nagyobb, mint aminek te hiszed.
A legjobban utálom az ilyen hozzászólásokat, amiben szerintük a megoldás az "állj fel és járj!"....
A rendszerváltás után emberek százai, ezrei kapták az élettől a pofonokat: megszűnt a munkahely, nem tudták fizetni a lakás-törlesztőt, elvitte a bank a fejük fölül a házat, utcára kerültek, jobb esetben albérletre még futotta nekik, de hallottam olyanról is, hogy a gyámügy elvette tőlük a gyerekeket, mondván nem képesek gondoskodni róluk...
Ezeknek az embereknek volt okuk a negatív gondolkodásra, a jövőtől való félelemre, a kilátástalan helyzetre... de a legtöbbje addig küzdött, addig harcolt, hogy valami módon talpra álljon, valami kis biztonságot teremtsen magának és családjának.
A hitük, az akaraterejük, ami átsegítette őket a nehézségeken. Nem panaszkodtak, hanem fogukat összeszorítva küzdöttek!
Te se panaszkodj, mert egyáltalán nincs rá okod! Nézz körbe, hol és hogyan tudnád hasznossá tenni magad nem csak a családod számára, hanem esetleg mások számára is. Szomszédok, vagy esetleg a játszótéren megismert más kisgyermekesek részére. Keresd a lehetőséget, és hidd, hogy erős vagy! Mert az vagy! Csak egyelőre nem volt szükség arra, hogy kibányászd az erőt magadból, ezért nem vagy tudatában saját nagyszerűségednek. Hagy abba a panaszkodást, és keresd a lehetőséget megmutatni önmagad jó oldalát.