Hogyan telnek a mindennapok idős, vak, süket kutyával? (beszélgetés)
Nem tudom. De bízom benne hogy boldog és tudja hogy szeretjük őt :)
Ha az érzelmeinket, hangulatainkat megérzik, akkor azt is tudják hogy imádjuk, szeretjük őt.
Szoktam ezeket csinálni. Csak nem látom rajta a "boldogságot". Mamám kutyája szinte mosolyog mindig, nagyon pörgős, élénk, pedig 1 évvel idősebb az enyémnél. Rajta lehet látni hogy boldog kutya. Az enyémen nem :(
Ő mindig is csendesebb, nyugodtabb természetű volt.
Ha hazaérek, csóválja a farkát, örül, hozza a játékait nekem, de csak ha kimegyek az udvarra, akkor is hozza nekem a labdát. Sokszor fekszik/ül le mellém, de van, hogy elvonul a kedvenc helyére. Ha abbahagyom a simut és még kérne, szokott szólni :)
De a másik kutyához képest nem tűnik olyan boldognak nekem.
De hát akkor ő azt tudja.
Nem kell sok idő erre. Ahogy elmész mellette, simítsd meg. Ha beszélsz vele, dicsérd, ha kell, ha nem. Néha beszélj csak őhozzá. Többet ért, mint sejtenéd. Kérdezd meg, milyen volt a napja. Meséld el, hogy gondoltál rá napközben.
Mint egy emberi családtagnak.
Félek hogy utólag fogok rájönni, hogy nem volt boldog élete velünk. :(
Kimondhatatlanul szeretem őt.
Soha de soha nem fogod tudni őt annyira szeretni, mint amennyire ő szeret téged.
Ezt nem én találtam ki! Konrad Lorenz könyvében olvastam.
Ha egészséges, ha örül neked, ha szeret a közeledben lenni, akkor jól csinálod.
Ha néha melléülsz, átöleled, és együtt nézitek a Nagy Sajtot odafönt, akkor mindketten boldogok vagytok. És ezek a pillanatok örökre megmaradnak!
Sziasztok. Lehet buta kérdés, de akkor is felteszem:
Honnan tudhatom hogy boldog-e a kutyám, szeret-e engem és tudja-e hogy szeretem őt nagyon nagyon?
Bízom benne hogy jó gazdija vagyok és boldog élete van/volt!
Értelek, megértelek.
És együtt érzek a veszteségedben.
Igen, a gyászt, mindenki a maga módján, éli meg.
Nincs olyan, hogy most csak gyászolok, és kizárok mindent,és nem csinálok semmit,és
persze, a napi teendőket is ellátom, mellette.
Mert a gyász egy folyamat, és nem lehet siettetni.
Én arról beszéltem, hogy én még most nem tudnék,egy másik állatra figyelni, bármennyire hiányzik, akit elvesztettem.Úgy érzem,hogy most arra van szükségem, hogy elsirassam, akit elvesztettem.
Szerintem az olyan lenne, mint amikor meghalt a párom, rohantam volna, egy másik kapcsolatba.
Nem azt mondom, hogy amit te tettél, az nem jó,mert csak te tudhatod, hogy neked mi a jó.
De én másként, gondolom.
Igen.
De mindennapok mennek tovább.
Volt itt régi tag, aki évek óta változatlan intenzitással gyászolta a kutyáját.
A gyász azért a mélyben zajlik tovább akkor is, ha éljük a mindennapjainkat. Tudom, mert már a férjemet is gyászolom a kedves állatok mellett. Mindegyik gyász -gyász. Nem mérhető külön állat és ember, és ez érdekes módon még a Bibliában is benne van.
A mindennapok megtörténnek akkor is, ha nem akarjuk őket elfogadni, de pl. az élőknek akkor is enni kell adni, ha látom magam előtt azt is a táljához futni, akit már csak én látok.
Nem látom akadályát, hogy másik kutyát fogadjak be, ha úgy érzem. Kell az a jelenlét, kell a másik egyéniség, akit megfigyelni és szeretni kell. Ettől sem emlék, sem fájdalom vagy az eltávozott iránti szeretet nem csorbul. Csak kicsit a reális élet felé terel, nem engedi, hogy túl mélyre süppedjek a szomorúságba. Az már azért is értelmetlen, mert engem gyengít, vissza senkit és semmit nem hozhat már.
Miért kell elterelni?
Szerintem, minden érzelmet, meg kellene élni, és utána magától, elmúlik.
Hisz elvesztettünk valakit, aki fontos volt, számunkra?
Az én kutyáim is bármikor bent lehetnek. Még most a komondor is tetszése szerint bejöhet.
Amikor kutya nélkül maradok, akkora az üresség, és annyi a befogadásra várü kis lélek, hogy rendszerint hamar kerül megint egy újabb társ.
Most ketten vannak, különböző korban, a komondor és a kis pumi-jellegű, de nagyobb testű keverék. Remélhetően nem egyszerre távozik majd mindkettő.
Köszönöm.
Nekem is azt mondta az állatorvos, hogy gyorsan hozzak egy másik kutyát.
De nekem, több idő kell, hogy feldolgozzam, a kutyám halálát.
Nagyon üres nélküle a lakás, pláne, hogy bent tartottam a konyhában, arra való tekintettel, hogy kint fázott.
Szerintem, időt kell adni magunknak, hogy gyászoljunk.
De sokan másként gondolják.
Első gazdiról semmit nem tudni. A másodikról annyit mondtak, hogy "tartási körülmények változása" miatt váltak meg tőle. Ahogyan írtam a másikban, talán a fürgesége lehetett az ok, meg ritkán 1-1 "baleset" a lakásban. Lehet hasonlítok rá korban/kivitelben, azért választott ki magának.
Kutyátlanok nem is hiszik, meg furán néznek Rád, ha arról beszélsz, hogy megérzik és jelzik a kutyák, ha valami történik a Gazdival, akár máshol is.
Édes kis bogár, idő kell, mire megtanulja, hogy bízhat benned.
Az első gazdával mi lett? Ha elhunyt, akkor érthető a kutya szorongása.
A komondor 1 évesen látta, ahogy imádott Apagazdát (a férjemet) egy nagy fehér autó (mentő) elviszi. Hiába várta vissza.
(Valahogy megérezte, mi történt... kb. a hamvasztás időpontjában felállt a helyről, ahová kapunyitáskor kikötni szoktuk és nem várta többet haza.)
Közel két évembe telt, mire ki tudtam menni egy futárkocsihoz - az is fehér.
Méretei elégségesek lévén, Göncöl simán a kapuhoz kent, ha addig sikerült kiverekednem magam...és minden erővel megakadályozta, hogy akár a kis ajtót is kinyissam.
"Lefegyverzően édes kis pofája, megjelenése van."
Picinek is :-D "Kutyabajok", meg a "Lehet korai..." fórumban írtam meg a történetet.
Dióhéjban: 10 éves ivartalan tacsifiú, Illatos útra adta második gazdája. Elsőnél 10 évig élt, másodiknál 3 hónapig. Múlt hétfőn került be, csütörtökön mentettem ki. Szinte egész nap alszik. Mikor elmegyek sírdogál, picit diszkréten ugatgat. Szerencsére szomszédok barátságosan viszonyulnak hozzá. Gyakoroljuk a 10-20 percre elmegyek/visszajövök, de a kesergés még marad :-) 2 napja már felöltözöm úgy, hogy nem rohan az ajtóhoz, de cipőhúzásnál már ott van.
Én sem bírom tovább kutya nélkül.
Örülök az örökbefogadásnak! Milyen kutya? Hogy haladtok?
Én váratlanul befogadtam (SOS alapon) egy fiatal kis keveréket a komondor mellé. Vannak még viselkedésbeli gondok vele, de majd megoldódik.
Beoltattam, chip-eztettem, akkor úgy állt a doki kocsija mellett, mint aki azt hiszi, na mindjárt be kell szállnia, és ki tudja, mi lesz a vége. Persze nem így történt, és azóta a kiskutya mintha magába szállt volna.
Lefegyverzően édes kis pofája, megjelenése van.
Minden nap tud valaki egy mosolyt csalni az arcomra :-) Komondor, mint Bichon havanese.?
Egy kedves ismerősömnél vendégségben voltunk ősszel, nem jöhetett be a házba. Reggelre az összes virághagymát kiásta :-D Mondtam neki, vissza lehet azt dugni. Ja, meg volt tervezve a kompozíció, melyik mikor nyílik és milyen alakzatot képeznek. Azt írta kommentben: "Tapi, az összes tulipánhagyma a tied, keresd meg" Hát elmosolyodtam 2 órai alvás után.
Az én komondorom 7 hetes volt, a több átszállásos utazás alatt nem volt hajlandó járni.
Egy ekkorka komondorkölök azért már jobbra-balra lelóg az ember öléből, a buszon két nő megbeszélte egymással, hogy bizonyára Bichon havanese. :D
Ahogy már a megérkezés után a faluban kicsit letettem, hogy szusszanjak az emelkedő után (még a kis rövid földút, a "köz" és otthon vagyunk), egyszerre felpattant és olyan ügyesen és csóválva jött tovább, mint aki ezt így szokta. :D