Hogyan kezeljük a szeretteink halálát? Segitsetek! (beszélgetés)
jaj bele sem gondolok....félek töle nagyon!!
érdekes ahogy telik az idö egyre jobban félek töle.
szio ez természetes ilyenkor!::((részvétem ismered az ezüst nyil cimű mesét?
ok, én is megyek lassan, nektek is jó hétvégét!
Szivesen elmondom, de most sajna lépnem kell ui.2-re ügyfelem jön, és még kész sem vagyok .Hétfőn elmesélem, ha ráérsz, addig is jó hétvégét !
Hát igen, soha nem tudjuk ,hogyan alakul az életünk - mint a miénk például -, igazán a szüleimről csak vele tudok beszélni, hisz ugyanazt éltük át.
Az én gyerekeim most abban a korban vannak, hogy állandóan veszekednek egymással, de ennek ellenére imádják egymást, mindent együtt csinálnak. Bízom benne, hogy ez felnőtt korukra is igy marad.
Nem akarok indiszkrét lenni, de miért döntöttél ugy hogy egy gyereked legyen?
Látod emiatt nagyon-nagyon irigyellek.Én egyke vagyok, és hát mit mondjak, voltak és vannak olyan pillanatok, amikor mindent megadnék egy testvérért. Még ha nem is annyira jó lenne a kapcsolatunk, mint pl. nálatok, de legalább lenne valaki, aki velem azonosan érintett dolgokban, és szerethetném . Hiába volt velem édesanyám betegsége alatt, és halála után is minden pillanatban önzetlenül a férjem, az mégsem ua. nem azon a szinten éli meg ezeket a dolgokat.De sajnos én is ugyanezt a sorsot hagyom a lányomra, ami miatt nem oly nagyon imádom magamat.
Ez igy van, nagyon is. Gyakorlatilag egymás szájában élünk /szomszéd/. A gyerekeink ugy szeretik egymás, mintha tesók lennének. Persze szoktunk vitatkozni is - persze én nem csak ő :) -.
Köszi, hát az ilyen tényleg rendkívül ritkán fordul elő. De biztosan vassá kovácsolta a testvéri szereteteteket.( ha már pozitívumot kell keresnünk )
A tesóm a 30. hsz-ben leirta, mindketten terhesek voltunk amikor a szüleink két héten belül meghaltak.
Ha nem vagyok indiszkrét, mit jelent, hogy ketten elmentek, ketten jöttek ?
Hát igen, egyik pillanatban dorombol, mint a kiscica, másik pillanatban pedig mar mint a vipera.
Jaj, bocsi, valamiért azt gondoltam, hogy sokkal kisebb még. A 15 évesek gondolatait meg sokszor még ő maguk sem értik, nemhogy mi....
De amikor elment a nagyi megbeszéltem vele, hogy a test és a szellemiség különválik, és a temető nem a halottaink " gyűjtőhelye ", mert Ők a szívünkben élnek továbbra is , a lelkük egy darabja a mi lelkünkbe vándorolt át. Azt meg, hogy düh, vagy esetleg harag van bennem, még magamnak sem nagyon vallom be, nem hogy elötte mutatnám . De 15 évesen már azt éreznie kellett volna, hogy nekem ezzel fájdalmat okoz.
Szerintem ő is dühös és szomorú, plusz még azt is látja - bármennyire próbálod előtte nem mutatni - hogy az anyukája is nagyon szomorú,talán ő is haragszik. De az is lehet, hogy egyszerűen nem tudja kezelni ezt a helyzetet, azért nem akart kimenni.
Én egyszerre sírtam, voltam dühös és szomorú .Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, igaz ez volt az első Anyák napja nélküle. Ami még nehezítette a helyzetem, hogy egyetlen lányomnak én vagyok az Édesanya, így elötte leplezni próbáltam ,mennyire szenvedek.Ráadásul nagyon fájt, hogy nem akart kijönni velem a temetőbe az általa rajongásig szeretett Nagymamához. Nem tettem szóvá, féltem a válaszától. Szerintetek miért tette ???
Loga egészség ?
Csatlakozom előttem szóló Kishugomhoz. Kiegészítés képpen én is terhes voltam amikor a szüleink elmentek. Ketten elmentek, ketten jöttek.
Engem valahogy ez az anyák napja most jobban megviselt, mint eddig, talán a 10 éves évforduló miatt. Igen én sem szeretek felmenni a temetőbe, pedig kb. 5 percre van tőlünk. Lehet, hogy tényleg a harag van bennünk tudat alatt. Erre még nem is gondoltam.
Én szarul, valahogy vegyes érzelmeim vannak ilyenkor!!Anyák napja előtt voltam a temetőben a tesómmal virágot is ültettünk,de anyák napján nem mentem ki!Kicsit olyan érzés van bennem mintha haragudnék rá,hogy nincs itt.Tudom hogy ez hülyeség,hiszen ennyi idő után már nem kéne így éreznem,de én ezt érzem.Hát nekem ilyen volt!!
Hogy éltétek túl az anyák napját?
Át tudom érezni a helyzetet, nálunk elég gyakran előfordul mostanában egy-egy közeli hozzátartozó halála. Hogy hogyan kezeljük? Tovább kell lépned! Attól az elhunytnak nem lesz se jobb, se rosszabb, ha te emészted magad. Tedd túl rajta magad. Érezd az egész fájdalmat, ami benned van, sírj egy nagyot, vagy akár többet is. Jót fog tenni. De aztán szedd össze magad, hisz az élet nem áll meg. Gondolj csak a szépre, a jóra, és meríts erőt belőle. Lépj tovább! Az elhunyt sem szeretne szomorúnak, ne adj Isten depressziósnak látni. Ha emészted magad, előbb utóbb beteg leszel, és azt szerintem te sem szeretnéd.
Légy erős, sok kitartást kívánok hozzá!
Igen sokan ezzel vigasztalják az embert,hogy foglalkozzon a gyerekekkel terelje el a figyelmét velük.Csakhogy ez nem így működik,mert ha az ember hajlamos a depire akkor nem tud másra figyelni csak arra hogy hogyan lehetne jobban!!A kórházba kerüléstől ne félj,mert ha jó kórházba mész ott csak segítséget fogsz kapni.Én valahogy megnyugodtam amikor bekerültem és amikor hazajöttem minden sokkal jobb volt.Gyógyszer rászokás,hát attól függ milyen gyógyszereket szedsz!!
27 évesen "egyedül" maradni nem semmi. Gondolom a szüleid sem voltak idősek. Ki sem tudtam volna hordani a gyerekemet. Igen, az idős kor egy kicsit vigasztaló. De ki számít idősnek...? Ha egészséges, akkor nincs 90 év alatt idős kor. Nekem is sokan mondták, hogy a gyerekekkel kell foglalkoznom, de én is már két féle nyugibogyót szedek. Attól félek, hogy én is bekerülök a kórházba, és akkor nem is láthatom őket. Ezekkel a gondolatokkal sem tudom túltenni magamat rajta, mert a gyerekek, ha kicsik, nem partnerek az átsegítésben. At mondod, nem sikerül túllenni a depin? Félek, hogy rászokom a bogyókra.
Rémes lehetett,amit át kellett élned,őszintén sajnállak miatta. Ráadásul ilyen rövid időn belül, pláne terhesen, és ők minden bizonnyal fiatalok voltak, és életmódjukkal um.kihívták maguk ellen a sorsot. Persze ettől nem jobb neked, hisz mint irod is depressziós lettél, amiből nem egykönnyen lehet kilábalni . Én fél éve veszitettem el az édesanyám, 62 évesen , leukémiés volt, a kezem közt ment el, a szeretet vibrált köztünk, és mérhetetlen nyugalom.Már kezdem megszokni, hogy nincs, koncentrálok a családomra, a munkámra, de rengetegszer szeretném felhivni, hogy meséljek, vagy kérdezzek valamit, nyulok a telefonért, és akkor borsózom bele, hogy hiszen már nincs..
Én a szüleimet 27 évesen vesztettem el.2 héten belül.Anyukámat én találtam meg otthon eszméletlenül,apukámnál pedig bent voltam a kórházba amikor meghalt.Mind ketten nagyon csúnyán mentek el.Alkoholisták voltak.4 hónapos terhes voltam,hát mit mondjak nem volt egyszerű!Miután megszületett a kisfiam depressziós lettem és kórházba kerültem.Hiába voltam tisztába vele,hogy nekem most a babával kellene foglalkoznom mégis belebetegettem az egészbe.Most már eltelt több mint tíz év már sikerült feldolgoznom a halálukat,de a betegségem megmaradt.Szerintem csak az idő gyógyít és persze az sem mindegy,hogy az ember hogy veszti el a szüleit.Ha valaki idős és úgy megy el,azt szerintem könnyebb megemészteni.
Hány éves volt a szeretett édesanyád? beteg volt?Mikor ment el?
Nem tudom, hogy struccpolitika-e vagy sem.Annyit tudok a saját példámból, hogy nekem édesapám még él, a szülői házamban egy faluban. Nekem kötelességem menni oda, ellátni, igy kénytelen vagyok félretenni, az ilyen jellegü félelmem.Viszont édesanyámnak volt egy cukrászdája, amit amikor megörököltem még bérlők üzemeltettek, de a betegsége elött Ő dolgozott bennt ,ez volt az élete. Nekem az a hely jelentette az otthont, ott nöttem fel, oda mentem haza, annak az ajtajában várt édesanyám.Igy oda én sem tudtam bemenni, a bérleti dijat is ugy adták át..Aztán nemrégiben a bérlő megszüntette a bérleti szerződést, kénytelen voltam bemenni, és mostanság már üzemeltetni is.Azt gondolom , hogy ez a sorstól egy jelzés volt, egy lökés, hogy nem menekülhetek örökké, mert akkor a szívem mindig félelemmel teli marad . Ha akkor egyik napról a másikra nem történik ez a bérleti visszaadás, akkor a mai napig félelmem lenne bemenni, méghozzá azért mert várnám édesanyám mosolygó tekintetét, és nem hinném el, hogy nem jön. Viszont igy kénytelen voltem elfogadni, és most már nem a lényét keresem a pult mögött , csak a szellemét.Gondolom, ha neked lett volna ilyen kényszerhelyzeted te is megtetted volna.Szerintem azáltal, hogy kerülöd gyerekkorod helyszinét, tovább tolod magad elött a hiány fájdalmát, és elveszíted, elhomályosítod a régi kedves emlékeket, nem beszélve róla, hogy biztosan vannak ott régi jó barátok, rokonok, akikkel talán jobb lenne találkozni, mint gondolod.Az mit jelent ,hogy ráment az egészséged ?
Azt el tudom képzelni. Nekem is minden dallam, szöveg eszembe jut, ami a temetésen volt. Van olyan szó, amit azóta ki sem tudok mondani, annyira megérintett. Amikor a nagybátyám temetésén ugyanazokat meghallottam, mintha újra temettem volna Édesanyámat.Nekem az a jobb, ha nem veszek a dolgokról tudomást, nem gyakran megyek a faluba, ahol élt, nem megyek be a ház(unk)ba, ahol gyerekeskedtem. Vagy szerinted ez struccpolitika? Különben meg már ráment az egészségem és nem jó, ha újra felkeveredik bennem minden.
Annyira szélsőséges dologra én soha nem gondolnék, mint amit irtál (terítés ) sokkal inkább belülről hordjuk, a szívünk legmélyén, és a szeretet ereje a kapocs az élők és a holtak világa közt. Nekem sokszor eszembe jut, hogy vajon mit mondana a nagyi, hisz a " kisunokája " most kezd fiuzni, vajon helyeselné-e azt, ahogy én kezelem. Én egyke vagyok, és nekem is csak 1 gyermekem van, igy egyetlen unoka volt a csládban.Azért meg rendkivül sajnállak, hogy viszonylag rövid időn belül sok ember ment el a környezetedből.Ebből a szempontból én sem vagyok valami szerencsés, édesanyám halála után 1 hónappal temettük a nagynéném, pontosan egymás mellett van a két sir, ugyanazon szertartással, és kénytelen voltam én intézni a nagynéni temetését is ... gondolhatod, hogy minden felelevenedett...
Köszi Krokka! Téged az vigasztaljon, hogy a lányod emlékszik a Nagyijára, hiszen szerintem már 8-9 éves kortól emlékeznek. Engem az is elszomorít, hogy nem fognak emlékezni rá, pedig élt és halt értük (szó szerint). Alig várta, hogy a pici is megszülessen. Örült, hogy 41 évesen bevállalom. A 70. szülinapján jelentettük be, hogy lesz egy újabb kisunokája. Mondta, hogy ő lesz neki a legkedvesebb. ( Mert van neki öcséméknél is két 6 éves. Ikrek.) Amikor ők hárman születtek ( az enyém a nagyobb, meg az ikrek), abban az évben 4 hónap alatt három embert veszítettünk el. Köztük a két nagypapát, az egyik 66, a másik 62 éves volt. Meg a férjem keresztapját. Aztán 5 évig senkit. Most júniusban, mielőtt bementem szülni, előző este meghalt a férjem keresztanyja, két hónap múlva a Nagyi. Meg lehet ezt magyarázni?
Mondjuk egy serdülő esete sem könnyebb. Most temettük egyik nagybátyámat, a 16 éves (látszólag nem lelkizős) unokája teljesen kiborult. De talán nekik észérvekkel meg lehet magyarázni. Persze a seb sosem heged be.
A pszichológus azt mondta (mert oda is jártam), nem szabad nagyon úgy tenni, mintha itt lennének. Pl. megteríteni nekik vagy valami hasonló erőltetett dolgot, mert ez is átmehet kórosba.
További ajánlott fórumok: