Gyász feldolgozása (beszélgetés)

Sziasztok!

Van még itt valaki ? :( :( :(

Szép estét Mindenkinek!

Olvasom a hozzászólásokat és elszorul a szívem...

Gyász-és veszteségfeldogozó Módszer Specialista vagyok , páran már tudjátok.

Hamarosan induló csoportba lehet még korlátozott számmal jelentkezni Budapesten.

Ha komolyan érdekel valakit, privát üzenetben keressen!

Mindenkinek kívánok szép estét, és feldolgozott emlékeket.

Vera 💕

Nem tud sírni.

Nem azért, mert nem fáj neki, ne azért, mert nem akar.

Egyszerűen nem megy. Képtelen rá.

Van ilyen ember a környezetemben.

Piszkosul fájnak neki dolgok, nagyon tud lelkileg szenvedni, de a sírásra képtelen.

Miért nem?

Ha van az embernek egy hozzátartozója legalább, és itt azért van gyerek.

Akkor, az temesse el tisztességgel.

Az más dolog, ha olyan ember volt, aki megérdemli, hogy ne nyugodjon békében.

Sok mindentől függ ez.

Nem rossz a sírás.

Megkönnyebbül az ember.

Nem kell köszönnöd.

Azért írtam, mert így érzem.

Szeretnék segíteni.

:(

De később ki tudtad magad sírni, igaz meg lett az ára a visszatartásának.

Vannak olyan emberek, akiket ha nagy fájdalom ér, egyszerűen képtelenek sírni.

Nem visszafogják, egyszerűen nem megy nekik.

Elképzelni sem tudom, milyen lehet.

A sírás hiánya jobban betegít, mintha nem tudunk sírni. Engem biztosan, de ez sem megy parancsra.

A bátyám halála sokként ért váratlanul. Anyukám miatt nem tudtam sírni, mert őt kellett erősítenem. Éjjel-nappal vele voltam. Pár nap múlva tudtam csak rövid időre elmenni. Beültem az autómba és kerestem egy elhagyatott helyet. Ott minden kijött belőlem. De már nem segített azon, hogy a pár nap alatt kialakult légszomjam helyrejöjjön. Egész nap a levegővétellel küszködtem. Sokáig, 2-3 évig szenvedtem tőle, mire nagyon lassan elmúlt.

Leírni nem tudom, mennyire sajnálom! :(

Írd le nekünk. Hátha segít, bár tudom, hogy nem ugyanaz.

Ha gondolod, pm-et is bármikor írhatsz.

Ha tudok, segítek.

Sajnálom!

Rosszabb, ha nem tudsz nevetni. Sokkal.

Nem tudom, hogy könnyebbé teszi e a sírás. Mindenesetre kifáraszt borzasztóan.

Szerencsére nevetni tudok (talán azért, mert sírni is?). Szívből, igazán. Igaz, ez leginkább két embernek köszönhető.

Az egyik a kisfiam.

A másik a kedvesem, aki szinte elképzelhetetlen módon megért, és támogat.

Ők adnak, adtak erőt. Nélkülük nem tudom, hogy éltem volna, élném túl a mindennapokat.

Persze ez az önsajnálat része már. Mégis...

Borzalom amit átélt az anya!

Nincsenek rá szavak és ez most volt nemrég.

Biztos, hogy a tegnap nem lehetett könnyű nekik.

Az el caminot én is szeretném megcsinálni.

Nagy álmom.

Nem sírtam ébren csak álmomban.

Felriadtam és tapogattam a szem, hogy könnyes-e.

Nem volt az a lelkem zokogott!

Nagyon sajnálom, hogy sírtál.

Azt mondják az könnnyebbé teszi, de ez szerintem nem így van!

Nekem már csak annyi maradt, hogy nem tudok nevetni!

Ha belenézek a tükörbe egy vadidegen néz vissza rám.

Köszönöm.

Azun kívül, hogy neked megadatott az utolsó pillanat kincse, azon kívül pont ez volt nálam is.

Önostorozással pedig tudom nem jutok tovább, de az is ront a helyzetemen, hogy az egyetlen ember, aki megértene és tudnék beszélni róla az elhagyott!

Van, akinek így sikerül valamennyire feldolgoznia, ha egyáltalán beszélhetünk feldolgozásról. Az erőszakos halál borzasztó lehet. A másik ember bánata is megrendítő.

Egy mai cikk:

[link]

Nekem is vannak felvételeim.

Olyan meseszerű. Nem hiszem el, hogy nincs. Pedig már nincs. Valahol mégis itt van, velem van.

Hogy viseled a mai napot?

Szinte egész nap sírtam. Kisebb-nagyobb szünetekkel megszakítva.

Tudott valamit, érzett valamit, amit senki más nem.

Te semmi mást nem tudtál volna tenni.

Amit tudtál, biztos, hogy megtetted.

Ezen ne rágd magad. Magadnak ártasz vele.

Hittél Benne, az életében. A lehető legjobbat tetted. Ott voltál, amikor tudtál.

(Én sem hittem volna, hogy elmegy. Aki mást mondott, utolsó pillanatig “lehurrogtam”. Akkor sem hittem el, amikor már tudtam...)

Az utolsó percekre, órákra gondolva írtam, hogy sajnálom.

Magamból kiindulva. Nem tudtam tenni érte semmit. Csak azt, hogy fogtam a kezét. Mégis... rosszabb lenne, ha nem tudtam volna ott lenni.

Erre írtam. Hogy sajnálom, amiért Neked ez nem adatott meg.

Nem könnyebb!

Iszonyatos.

Azóta is azon rágom magam, hogy mit lellett volna másképp tennem.

Legfontosabb tényező, hogy az utolsó pillanatig nem hittem, hogy meghal!

A leletek semmit nem mutattak ki.

Meg akart halni.

Szörnyű lehetett.

Nem tudom, hogy éltem volna túl.

Nálunk ez az utolsó “ébren” töltött pillanat volt.

Az utolsó napján reggeltől mellette voltam.

Talán háromszor mentem le “friss levegőre”.

Bennem van az is, amikor felnézett aznap, felemelte a kezét - beszélni már nem tudott, másfél nappal az utolsó tényleges közös délutánunk után -, várta az ölelést, és a szeme “könyörgött”, hogy engedjem el.

Az fáj, hogy a halála pillanatában nem voltam mellette - lementem inni egy kv-t -, de talán azért történt így, mert nem tudtam volna elengedni. Kétszer megpróbálta. Nem hagytam neki.

De az utolsó levegővétele után pár perccel már ott voltam, és még két órán keresztül foghattam a kezét.

Kávézás közben magamnak sem mertem megfogalmazni az érzéseim, hogy ez az utolsó napom Vele. Úgy lett.

Mégsem ez a legerősebb emlékem.

Sajnálom, hogy nem lehettél vele (vagy Neked így könnyebb?).