Gulyás Titanilla Julianna születésének története

Minden rendben zajlott a terhességemmel kapcsolatban, az elejétől fogva. A 26. héten 100 %-osan megtudtuk, hogy lányunk lesz. (Mondjuk én az elejétől fogva mondtam a Páromnak, hogy én úgy érzem, kislány lesz.) Hűségesen jártunk a kötelező CTG-kre, és Titi meg hűségesen minden egyes alkalommal ki akarta rúgni a ház oldalát, mikor meghallotta a saját szívhangját.

Dolgoztam, ameddig csak tudtam, 2010. dec. 15-e volt az utolsó munkanapom, mivel nem szerettem volna a buszon megszülni, és a kocsinkba pedig egyre szűkösebben fértem a kormány mögé. Hatalmas pocakom volt. Emlékszem, Nagymamám mindig megkérdezte, hogy biztosan nem két gyermekünk lesz?

Első kiírás szerint 2011. január 14-én kellett volna megszülnöm, de az utolsó ultrahang eredménye alapján megmódosították január 22-re. Becsült súly: akkor már 3.300 gramm volt. Te jó Isten, gondoltam, hogyan fogok én egy ekkora gyermeket megszülni? 21-én a Terhesgondozóban az orvos azt tanácsolta, hogy ha a hétvégén nem történik semmi, akkor 24-én kórházi felvétel és megindítják a szülést.

Szerencsére a lányunk hallgatott ránk, mivel 23-án délután már fájdogált a hasam. Azért még elmentem a Párommal egy fedett pályás meccsre, de éreztem, már sem ülni, sem állni nem jó. Alig vártam, hogy vége legyen, és mehessünk haza, hogy ledőlhessek egy picit. Otthon megebédeltünk, én kétszer is szedtem, annyira ízlett, még viccelődtem is, hogy: „Na, ez az utolsó ebédem.” Délután 4-től már erősebben és sűrűbben jövögettek a fájások, először 10 perceseket mértem, majd 5 percesek lettek. Összekaptam magunkat, és elindultunk a „nagy útra”. Alig volt forgalom a városban.

Este 6- kor már a Kórházban voltunk a Szülészeten, ahol a hidegfront miatt „teltház” volt, még a kezelőben is kismamák feküdtek. Akinek nem jutott hely, az a folyosón várta, amíg helyet kerítenek neki. Engem felvettek az osztályra, Apát kiküldték a váróba. Folyamatos CTG és az ilyenkor szokásos vizsgálatok sora, de előtte az éppen ügyeletes orvos megultrahangozott, és tisztán emlékszem minden szavára: „Anyuka, úgy látom elég magasnak tetszik lenni, elég széles a csípője, úgyhogy menni fog természetes úton a szülés.”

A fájások egyre sűrűbben jöttek és egyre erősebbek voltak. Gondoltam is, hogy még csak most jön a java. Hogyan fogom ezt kibírni, amikor egy fogfájástól is szenvedni szoktam. Éjfélkor burkot repesztettek. (akkor már 8 órája fájt) Sem fogadott orvosom, sem fogadott szülésznőm nem volt, de az a két szülésznő, aki akkor ott volt, nagyon barátságos és nagyon közvetlen volt. Kérdeztem, hogy mikorra lesz baba, mert akkor a Páromat már haza sem küldöm, ugyanis apás szülést szeretnénk. „A reggeli váltásra meglesz, Anyuka” – hangzott a válasz. No, mondanom sem kell, hogy a reggeli váltás hajnal 6-kor van és én még akkor ott bóbiskoltam a folyosón a kényelmetlen műanyag széken, pocakomban a lányunkkal, oldalamon a Párommal. Nagyon lassan tágultam, pedig amíg csak tudtam, lépcsőztünk, sétáltunk, zuhanyoztunk. Amikor már jártányi erőm sem volt, akkor csak markoltam a folyosón a korlátot, hátha a gravitáció legalább segítene. A két barátságos szülésznőt felváltotta egy életunt okoskodó nő. Reggel 8-kor (16 órája fájtam) már nagyon nem éreztem jól magam, zsibbadt az arcom és a kezem, és ezt mondtam is az aktuális szülésznőnek. Mondanom sem kell, mi volt a válasz: „Bírni kell, Anyuka, mi lesz még később!” Erőm nem volt visszaszólni, inkább csendben tűrtem. (Minthogy akkor sem szóltam semmit, amikor magzatvizes lett a vizsgálóban az ágynemű miattam, és jól leszólt, hogy: „Megmondtam, hogy nem tudjuk lecserélni az ágyneműt, erre maga összepiszkítja! Hogy feküdjön most ide a többi kismama??!!!”) Később, már nem is CTG-ztek, csak simán szívhangot néztek, amikor is fél 11-kor az előbb említett szülésznő egy ilyen szívhang vizsgálat alkalmával észrevette, hogy túl meleg a pocakom. Akkor már majdnem 39,5 fokos lázam volt. 11-re (itt már a 19-ik órában jártunk) sikerült felkerülnöm a szülőágyra, mivel infúziót kaptam, Oxitocint és lázcsillapítót. Akkor jött a java. Azt hittem sosem lesz vége. A szomszédos szülőágyon már vagy 4 anyuka megszült, sőt még ikrek is születtek természetes úton, és én meg a Párom még mindig ott voltunk. A lázam nem csillapodott, érdekes módon, akkor már a szülésznő is többet nézett ránk, és biztatott. Egyszer csak ott termett 3 orvos, egy megvizsgált, egy a CTG-t figyelte, és egy pedig odaállt mellém: „Anyuka, eltűnt a méhszáj, szülhetünk.” Összeszedtem anyait-apait, de nem történt semmi. Mondta a mellettem álló orvos, hogy segít, és belekönyökölt a hasamba, háromszor megpróbálta kinyomni az én kis drágámat, de nagyon fent volt még, és nem is óhajtott lejjebb jönni. Közben a CTG-t figyelő orvos szólt, hogy romlott a kicsi szívhangja, és a véreredmény is megérkezett, hogy ő is belázasodott. Azonnal hívták az osztályvezető főorvost, aki 3 percen belül megállapította, hogy téraránytalanság miatt nem tudom természetes úton megszülni, azonnali császármetszés. Ekkor kiküldték a Páromat, engem előkészítettek.

13:00-kor toltak be a műtőbe, és 2011. jan. 24-én 13:15-kor (21 óra szenvedés után) megszületett a Mi kis Drágánk: Gulyás Titanilla Julianna, 53 cm-rel és 4.250 grammal.

Délután fél 4-kor ébredtem az altatásból, aznap még kétszer láthattam a lányunkat egy-egy órára. Nem győztem gyönyörködni benne. Másnap reggel mindenki megkapta a babáját, csak én nem. Jött a nővérke, hogy a gyermekemet átvitték a Gyermekosztályra, és hamarosan jön egy betegszállító és áttol engem is, mert az osztályvezető főorvos beszélni akar velem. Éreztem, hogy baj van… A szívem a torkomban dobogott, a sírás kerülgetett, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire átértünk az osztályra. Ott megnézhettem Titit, sőt még szopiztathattam volna, de sajnos csak cicizés lett belőle, mert még nem volt tejem. A főorvos közölte, hogy ne ijedjek meg, de másnap, azaz 26-án (pontosan a névnapján) gyermekmentővel átszállítják Szegedre a Gyermekklinika intenzív osztályára, mivel nem találják a húgycsővezeték kimenetét, és alaposabban meg kell vizsgálni, amire csak Szegeden van lehetőség. Akár műtétre is kerülhet a sor. Ekkor azt kívántam, hogy ez csak egy rossz álom legyen, és ébredjek fel, de sajnos ez a valóság volt. Imám meghallgatásra talált, mert Szegeden mindent rendben találtak, így január 28-án délután 5-re visszahozták hozzám a Mi kis Drágánkat. Összességében 12 napot töltöttünk a kórházban, mivel az elhúzódó szülés miatt mindketten fertőzést kaptunk el, így február 4-én délután 1-kor megkaptuk a zárójelentést, és Apával hazajöttünk.

Az már csak a sors fintora volt, hogy másnapra lezárták a szülészeti, a nőgyógyászati, a gyermek- és az intenzív osztályt az influenza járvány miatt.