Erőszak feldolgozása. (beszélgetős fórum)

Hát, én haragtartó voltam, mindig is. De aztán megtanultam megbocsátani. Először a legnagyobb, aztán egyre kisebb dolgokat is. :)

Persze a magam idejében én is tomboltam, minden létező halál- és kínzásnemet kipróbáltam gondolatban az illetőn - aki akkor egyébként már nem is élt - de hogy őszinte legyek, megnyugvást ez végül nekem sem hozott. Azután sokáig gyalogoltam dühömben, rengeteget. Aztán egyszer csak elfogyott a düh, de a fájdalom még akkor is megmaradt.

Amít írtam, az sokszor tudattalanul zajlik, lehet, hogy egy más életben fog vezekelni érte és ebben sosem esik le neki, mit tett. Nem a tettet kell megbocsátani, hanem az embernek kell megbocsátani, akit teljes valójában te nem is ismersz. Annak az embernek, aki nincs tudatában a tettének. Erről beszélt Jézus a kereszten "nem tudják, mit tesznek".

A jogos haragot valóban meg kell élni teljes mélységében, ki kell tombolni magadból, kiüvölteni, vagy kiverekedni, de azután végül el kell engedni.

Szíved joga persze, hogy soha ne bocsáss meg, de ha ragaszkodsz a haraghoz, a saját életedet vágod tönkre. Mert akkor sosem engeded el azt, ami történt. Mindig ott fogod, szorongatod a kezedben, oda vagy ragadva és nem tudsz továbblépni, nem tudsz meggyógyulni.

Közben meg évek telnek el és akkor már nem ő teszi tönkre az életedet, hanem te magad azzal, hogy nem akarsz továbblépni.

Én általában nem vagyok egy sokáig haragvó ember, egyszerűen túl nagy energia haragudni másokra, így nem is nagyon sokáig szoktam. (Volt, hogy ezt nem szerettem magamban, azt gondoltam, nem tisztelem magam eléggé, hogy haragudjak másokra. Ma meg már úgy gondolom, hogy a vétkeket hogyan lehetne összehasonlítani, és ha nekem már számtalanszor megbocsátottak, hát hogy haragudhatnék megbocsáthatatlanul én másokra?:)

Ennek ellenére kétszer képtelen voltam egy-egy embernek megbocsátani. Kicsit persze örültem, hogy na, bennem is megvan ez a képesség:)

Aztán szenvedtem ettől. Azt akartam, hogy fájjon nekik, ugyanúgy, ahogy nekem fájt. Azt akartam, hogy bűnhődjenek.

Volt egy technika, amit ajánlottak. Óvtak tőle, mert veszélyes, és csak tényleg nagyon kevésszer lehet alkalmazni. Azt tanácsolták képzeljem el azt, hogy mit tennék velük, hogy úgy érezzem, hogy vezekeltek.

Megpróbáltam. Elképzeltem. Nem sikerült. Csak akkor nyugodtam volna meg, ha ők én lesznek, én meg ők, és én megteszem velük amit ők, és ők ugyanazt érzik, amit én.

De ez nem elégített ki, hiszen ez lehetetlen, ők sosem lesznek én, én sosem leszek ők:)

Tudod, én mindig azt gondolom, hogy az emberek nem úgy kelnek fel, hogy ma én ezt meg akarom bántani. Hanem úgy, hogy jót akarnak maguknak, és hát ez nagyon sokszor árt másoknak.

Hosszú idő volt, mire hangosan ki tudtam mondani, hogy megbocsátom, amit velem tettél, elengedlek.

Ő sosem tudta meg, hogy mit okozott nekem. Élte a világát, még éli:) De ezzel nincs dolgom.

Viszont engem már soha többé nem bánthatnak.

Ha még úgy is látod, hogy nem cipel semmit, tudd, hogy nagyon nagy terhet cipel. Aki hatalmaskodik és bánt, az nagyon fél, és fogyatékos, és mivel ennek tudatában sincs, ezért ő sokkal rosszabb helyzetben van, mint te.

Meg kell bocsátanod, vagyis el kell engedned, de mindent a maga idejében:) És mindent éljél meg, a dühöt, a félelmet, csak ne sokáig dédelgess semmit:)

Nem tudok megbocsájtani az amit tett megbocsájthatatlan, egy életre tönkre tett.

"Míg ki nem dolgozza magából az egészet, addig ugyanúgy cipeli magával a tettét, a bűntudatát, öngyűlöletét - sokszor tudattalan szinten."

Aki az ítélet után a szemebe röhög és nem akarom itt leírni miket mondott....

Valamint semmilyen megbánást nem mutat hanem azt mondja újra megtenné, és ha kijön újra megkeres.

Az nem cipel semmit...

Jóság és szeretet a lelkében?

Akkor nem tette volna amit!

De abban igazad van, hogy Isten itélkezhet csak ,így ha ő majd megbocsájt neki, hát legyen!

Én nem fogok!

Tartasz tőle, hogy megismétlődik a dolog? Ismerős vagy ismeretlen ember volt számodra?

Ezen nem kellene rágódnod - kivéve ha közvetlen veszély fenyeget. És ha élheti az életét, akkor mi van? Ha nem találkoztok, akkor többé nincs közöd hozzá, te is élheted (élhetnéd) a tiédet. Ezek szerint a büntetését törvényesen megkapta, ennyi.

Előbb-utóbb meg kell majd bocsátanod neki, különben nem tudsz tovább élni te sem. Ami nem azt jelenti, hogy helyesled, jónak vagy elfogadhatónak gondolod a tettét, hisz nem az. Csak annyit jelent, hogy az igazságszolgáltatást átadod Istennek, rábízod őt, hiszen csak Isten ismeri teljesen és tudja, hogy mit érdemel. Ezért ne az embert gyűlöld, hanem csak a tettét, mert a kettő nem azonos. Akármit is tesz valaki, bűrmilyen elvetemült, gyűlöletes tettet, a lelkében mélyen van jóság és szeretet is.

Egyébként aki erőszakos tettet hajt végre - még ha mondjuk a börtönből kiszabadul is - valójában éppúgy nem lesz szabad, mint aki áldozattá vált. Míg ki nem dolgozza magából az egészet, addig ugyanúgy cipeli magával a tettét, a bűntudatát, öngyűlöletét - sokszor tudattalan szinten.

Talán segít, amit mondani szoktak, ilyen esetekben a filmeben, az, akivel ilyen borzalom történt, sosem teehet róla és nem szabad hibáztatnia magát.

Ez lehet talán az első lépés, hogy elfogadd, TE nem tehetsz róla.

Az, ami az én véleményem, ha ismeretlen volt, vagy netán ismerős, de kellemetlen helyzetben, az beteg ember, hiszen egy normális férfi, nyugodt, békés körülményeket teremt a nőnek és az egész helyzetnek.

Ha maradsz ebben az állapotban, legyőzött, minden formában.

Te, erős vagy és okos, nem kell kapcsolat, míg ki nem hevered, de barátok kellenek, és ha már értik, nem ez lesz a legfontosabb ammiről veled beszélgetni lehet, segíteni fognak.

Aki ott hagyott, miközben a barátodnak mondta magát, az sosem volt az, legyen az lány, vagy fiú.

A kapcsolaton és házasságon belüli erőszak is ugyanolyan sűrűn fordul elő, sajnos.

Ne add meg magad ennek a egésznek, állj fel, tudj tovább lépni, nehéz lehet, biztosan, de mennie kell.

Hs minden nap, csak egy lépéssel mégy közelebbaz ajtóhoz, és utána ki a házból, már nyertél.

Sok sikert, és igen, boldog, nyugodt életet kívánok.

Köszönöm, mindenkinek.

Sok mindennel egyet értek, és most talán jobban érzem, hogy sikerül feldolgoznom a dolgot.

Most azért vannak talán rosszabb napjaim mert, az aki bántott talán pár nap múlva ismét élheti szabadon az életét....

Ezért is van a bezárkózásom.

:)

Mindannyian menthetetlenek vagyunk:)

Az egyetlen elviselhetetlen dolog az, hogy semmi sem elviselhetetlen, mondja a költő is.:)

A feldolgozás egy folyamat, vannak benne mély pontok, vagy amikor úgy érzed, hogy hátrafelé mész.

Nyilván a dolgok nem lesznek ugyanolyanok, mint az erőszak előtt voltak, de ha eljutsz a feldolgozásig, utána már sokkal jobb lesz.

Ezt csak azért írom, mert ugyan te módszert keresel arra, hogy hogyan dolgozd ezt fel, , de nekem úgy tűnik, hogy nem hiszed, hogy ez sikerülhet.

Tehát szerintem az első, amit tudnod kell, hogy el kezdhesd feldolgozni a feldolgozhatatlannak tűnő dolgot, hogy tudd, ez lehetséges:)

Szerintem a pszichiáterek elsősorban emberek

Olyan emberek, akik a mindennapi megélhetésüket a betegeikből biztosítják.

Csodákra és megoldásokra nem képesek.

A megoldás csak benned rejlik.

Csak úgy tudod megvalósítani, ha a környezetedből valakiben legalább bízol.

Szia! Van egy klub itt a Hoxán:

Klub - Nemi erőszak, családon belüli erőszak, párkapcsolati erőszak. Beszéljünk róla!

Ha gondolod, esetleg jelentkezz be, és ott zártabb körben írhatsz a gondjaidról.

Nincs menthetetlen ember. Tarts ki, ne mondj le magadról, te vagy az egyetlen, akire mindig, de mindig számíthatsz.

Lehet, hogy nem a megfelelő szakembernél voltál, vagy más módszerrel kellene próbálkoznod. Ma már annyi minden elérhető a lélekgyógyításban (hipnózis, családállítás, kineziológia, stb-stb.

Ne a másfél évet nézd, hanem a mostot, hogy mi legyen a következő lépés. Mi segíthetne neked most?

Igazad van nem sajnálatra van szükségem!

Sajnos pszichiáternél voltam de nem segített, ekkor éreztem úgy, hogy ha 1,5 éven át nem tudott segíteni ezután sem fog.

Néha azt érzem egyet előre, kettőt hátra lépek.

Sok nő összeszedi magát,ahogy írtad de én segítséggel sem bírtam.

Talán menthetetlen vagyok, vagy csak több idő kell.

Itt nem sajnálásról, sajnálkozásról van szó. Segítséget kért, mert gondolom nem szeretne élete végéig négy fal között élni.

Néha többet segít a lelkitámasz. Ide gondolom azért jött mert bízott abban hogy a hozzá hasonló nők akik ezen keresztül mentek segítenek neki.

Nah, én nem foglak sajnálgatni, nem azért mert érzéketlen tuskó vagyok, hanem mert velem is történt ilyesmi és tudom, hogy nem arra van szükséged. Minden harmadik-ötödik nővel történik szexuális erőszak és mégis élünk és összeszedjük magunkat...

Először is: valójában segíteni itt senki nem tud neked. A te életedet neked kell rendbetenned. Akármi is történt, az két éve történt. Aki bántott, annak a felelőssége az, amit tett, hibáztatnod magad felesleges és ostoba dolog. Nem vállalhatod át magadra a másik tettét, bűnét, el kell fogadnod, hogy olyan helyzetbe kerültél, ahol kicsúszott az irányítás a kezedből, ahol nem tudtad megvédeni magad.

De attól a perctől fogva, ahogy ezt kimondod, onnantól fogva újra a tiéd az irányítás, azután már a te felelősséged, hogy rendbehozd az életedet, meggyógyítsd magadat. Senki nem megy el helyetted pszichiáterhez, sem ki az udvarra vagy emberek közé, nem fogják legyőzni a félelmeidet, sem kimondani a fájdalmaidat. Azt mind neked kell megtenni és nem ámítalak, nagyon nehéz lesz. De képes vagy rá, én is az voltam és még sokan mások. És minden pillanatban, amikor tehetnél valamit magadért, a gyógyulásodért és nem teszed, az már a te felelősséged, nem azé, aki bántott. Utólag ezt az elvesztegetett időt fogod legjobban sajnálni, ezt nagyon nehezen bocsátod majd meg magadnak. Most még csak 2 év. Nálam ez 13 év volt.

Ha most nem teszel semmit, hanem bezárkózol, előbb-utóbb akkor is kénytelen leszel szembenézni a dolgokkal, az érzések és emlékek nem múlnak el, bárhova menekülnél is előlük. Nem lehet elfutni a múlt elől, mert ott van veled és ha nem vagy hajlandó foglalkozni vele, akkor előbb-utóbb megbetegszel.

Szóval szedd össze a bátorságodat és nézz szembe! A változás, a gyógyulás azzal az első mondattal kezdődik, amiről azt hiszed, hogy nem tudod kimondani. Az a legnehezebb, minden utána levő lépés kicsivel könnyebb.

Ha gondolod, írj priviben, szívesen beszélgetek veled.

Nagyon-nagyon sajnálom ami veled történt.

A fogalmazásod számomra világossá tette, hogy nagy a baj. Valós és súlyos atrocitások érhettek..

Én segíteni nem tudok.

De!

Ha gondolod írjál.

Okos nem vagyok.

Mivel nem igen járok sehova ezt úgy kell érteni, hogy az udvarra sem megyek ki.

Utoljara 2 hónapja volta a csoportban amit azóta othagytam.

Így nem igazán ismerkedem senkivel, úgy érzem ha távol tartok mindenkit magamtól, nem lehet bajom...

Párkapcsolatom nekem soha nem lesz és itt lehet mondani, hogy nem mert majd biztos másképp vélekedek rólla de nem.

Nekem egy férfi tönkrette az életemet, azóta undorodok minden férfitól.

Leírni ide nem szeretném, hogy mi tőrtént pontosan.

Üzenetben lírom, de itt nem merem.