Én, mint tehén...

Miután nem vagyok egy divatmajom, viszont még mai napság is keresem-kutatom a hozzám száz százalékig passzoló stílust, az elmúlt évek során sikeresen bespájzoltam magamnak minden szezonra kényelmes, mégis mutatós cuccokat. Ennélfogva jócskán bugyog a szekrényemből a felesleg, tehát néha, mikor rám jön a dili, nekiállok árulni, illetve ajándékozni.

Évek óta fix 46 kilómhoz az elmúlt cirka másfél évben rejtélyes okból csatlakozott még 10, szóval meghíztam, mint a fene. És mint igazi nőhöz illik, combra, popsira. Az összes nadrágom hopp, reménytelenül kicsi lett. Mivel a kilók csak nem akartak távozni, fél éve kerestem egy ismerőst, akire még rámentek a gatyók - nem egy közülük vadonatúj, árcímkével - és nekiadtam az egész hóbelevancot, mindenestől. Újabb fél év, aztán a kilók ahogy jöttek, úgy elhussantak, aztán most itt állok egy szál nadrágból álló készlettel. Szürkészöld, sokzsebes, stretch military imitáció, amit imádok, de mondjuk van, ahová nem húzhatom fel. Mert ugye, bár nem a ruha teszi az embert... Szóval, az említett kétemeletes áruházban állítólag nadrágok hatalmas választéka vár, ha rászánom magam, hogy kibuszozzak a város másik végére. Rászántam. Kibuszoztam. Országomat egy nadrágért - vagy ha már kimentem, legyen kettő... A szemem felcsillant, amikor megpillantám az állványokra aggatott, nevezett darabokat: több száz lehetett ott, egyik vagányabb, mint a másik. Csakhogy. A próbafülkén felirat: "egyszerre kettő darabot lehet bevinni", hát én ehhez képest az első fordulóban egy egész halom alatt roskadozva vonultam be, gondoltam, egy-kettő csak jó lesz...

A negyedik után kezdett gyanús lenni, hogy itt valami nem klappol. Ugyanis a csodanacik közül egyetlen egy sem jött rám. Szabotálták mind a 46 kilómat... Újabb forduló: megint kicsi, szűk, stb. az összes. Na, akkor szusszanjunk kicsit - általában ilyenkor szokott eluralkodni rajtam a tehénszerűség reménytelen és igencsak lehangoló érzése (hatalmas vagyok és dagadt), ami azzal jár, hogy hagyom a fenébe az egészet, és hazamegyek bőgni. Na, mivel anyunak kabátot szántam karácsonyra, gondoltam, kerengek egyet arrafelé is, legalább kicsit megnyugszom. A meglepetés három állvánnyal arrébb ért: itt is nadrágok csimpaszkodtak vállfáikon, 32-es mérettől felfelé, mintegy 4000 Ft-tal drágábban. Akkor jöttem rá, mi történt: az áruház is átvette a divatkatalógusok szemét módszerét. A legkisebb, de már felnőtt méretű ruhák (amik max. az anorexiás szúnyogokra mennek rá, vagy a Barbie-babára) az akciósak, a humán méretek pedig pár ezerrel drágábbak. Ekkor döntöttem úgy, hogy ebbe az áruházba sem teszem be többet a lábamat. Utálom, ha hülyét csinálnak belőlem, és amint fültanúja lehettem, még számtalan nőnemű, normális alkatú vásárlótársamból is.

De megnyugodtam: nem vagyok tehén, elefánt, és fogyókúrázni sem kezdek holnaptól. Sosemtől nem akarok fogyni. Mert nem velem van a gond.