Emetofóbia (beszélgetés)
Sziasztok!
Én is ezer éve szenvedek ettől, eddig azonban megvoltam ezzel az egész állapottal.
Amióta az eszemet tudom, félek a hányástól. Én magam nagyon ritkán, kb 10 évente 1x ha hányok... az is inkább csak öklendezés, kínlódás, nekem nem igazán akar kijönni csak fetrengek.
Ha ki is jön, utálom, borzasztó stb de az oda vezető utat gyűlölöm a legjobban.
A problémát nálam más emberek hányása (látványa, hangja, maga a tudat!) készít ki.
A legnagyobb baj az, hogyha a közelemben hánynak, nagyon rosszul leszek fizikailag. Olyan szívdobogás, elsápadás, ájulás-érzés, gyengeség jön rám, hogy csak feküdni tudok olyankor és ha bírnék, elszaladnék az egész világ elől. Csak egyedül lennék ety csendes nyugodt helyen vagy eltávolítanám a hányó személyt a közelemből.
Egyszerre gyötör a félelmem, a rosszullétem (fizikailag) utána pedig a bűntudatom hogy szerencsétlen aki rosszul van nem tudtam neki segíteni, egy ilyen piti dologtól kikészülök, önző vagyok, stb.
Eddig elvoltam ezzel a problémával, egy olyan párkapcsolatban éltem, ahol a másik fél nem volt hányós egyáltalán. Egyszer, egy vesekő kapcsán lett rosszul éjszaka és nagyon kellett hánynia - végül nem hányt - de ugyanez az ájulás-szerű rosszullét rám tört. :(
Most viszont másik párom van, és szegény kifejezetten rosszul levős típus. :O
Egyszer volt hogy felment a sava és hányt. Ugyanezt a kínt éltem át. Befogtam a fülem és úgy tettem, mint aki alszik közben az ájulás ellen küzdöttem a takaró alatt. Pár perc múlva már a saját verejtékemtől szétázva feküdtem, de megmozdulni sem mertem.
Másnap mondta, higy ne haragudjak, reméli nem ébresztett fel de rosszul volt, és hányt. Mondtam neki hogy hallottam vmi forgolódást de annyira aludtam higy fel sem fogtam mi történik.
Persze rettenetes bűntudatom volt hogy nem segítettem rajta.
Azóta oda figyelek rá, nem engedem hogy olyat egyen este amitől rosszul lehet. Ha már köhög egyet mellettem, az ütő megáll bennem.
Bármit megtennék hogy ezt a szorongást ki tudjam iktatni, meg tudjam szűntetni. Én nem akarok ilyen lenni, és fejben rajta vagyok hogy ne legyen ez a szorongás.
De nem haladok előre. Próbálom a helyzetet realizálni, tudatosítani amit amúgy is tudok: ezy normális védekező mechanizmus ez, és nem fog semmi rossz történni az illetővel - és velem sem.
De mégis rosszul leszek ezy ilyen szituációban.
Ha egy kisbaba büfizik, sugárba hány az nem zavar a legkevésbé sem.
A kisebbik testvérem hányós, az sem érdekel. A nagyobbik tesóm - aki tőlem ugyancsak fiatalabb - már némi szorongást, rossz érzést okoz de súlyos panaszokat nem.
Ha velem egy korú, idősebb, felnőtt hány... Az okoz ilyet nálam. Már a tudat is.
Jó lenne valahogyan túllépnem ezen, nem szeretnék esténként szorongani hogy a párom rosszul lesz-e vagy sem. Márpedig hiába is ámítom magam, kímélem a gyomrát: egy rosszul levős ember fog hányni mellettem.
Főleg, hogy imádom őt és a végsőkig tervezek vele... :)
Egyébként a böfögés, normál köhögés, krákogás, széklet, vizelet, vér teljesen közömbösek a számomra. Az öklendezés az már szorongást okoz.
A fuldoklás sem gáz nekem azt leszámítva hogy aggódom a fulldokló egészsége, élete miatt (mint minden más ember).
Ez volna az én történetem, talán hosszúra sikerült, de hátha valaki más is hasonlóan van ezzel és jobban érzi magát ha tudja, nincsen egyedül! :)
Sziasztok!
Úgy látom már nem nagyon aktív a beszélgetés, de azért leírom. Én is emetofóbiában szenvedek. Ha van olyan, akkor egy enyhébb típusában. A túlzott tisztaságmánia, fertőzésektől,betegségektől való félelem nem jellemző rám. Enni is nagyon szeretek, sokszor túl is eszem magam, bár végig a fejemben van, hogy jaj ki ne rókázzam. Étkezés után mindig beveszek egy emésztést segítő tablettát, biztos, ami biztos :)
Viszont ha már kicsit érzem, hogy émelygek, akkor lever a víz, felgyorsul a szívverésem, pánikba esem,megmagyarázhatatlan félelem lesz úrrá rajtam! Azt gondolom néha már maga a félelem váltja ki, illetve fokozza a rosszullétet. Mikor bulizni megyünk a barátnőimmel sokszor körbenézek nincs e valaki rosszul a közelembe. Az éjszakai busztól rettegek,mert ott régebben nagyon sok rosszul levő embert láttam. Inkább megvárom az első metrót. Mikor a vidéki családommal szilveszterezek és a rokonok túl sokat ittak, van, hogy átmegyek a szomszédba aludni,mert tudom mi következik. Ha mégis meghallom befogom a fülemet azonnal. Videókat, amiben rókáznak nem bírom nézni, se hallgatni. Mikor párom rosszul van valami miatt, azonnal nyitom az ablakot, adom neki a colát(nekem az szokott segíteni),mindent elkövetek, hogy jobban legyen, de ha rókázik már menekülök is ki a lakásból, ahelyett, hogy segítenék neki :( Szörnyű.
Mi lesz, ha gyerekem lesz? Ott nincs menekvés, nagyon remélem , hogy az anyai ösztön felülkerekedik majd a félelmeimen!
Egyébként elmehetnék vele pszichológushoz is, hogy felderítse a betegségem kiváltóját, de tudom rá a választ. Apám komoly alkoholproblémával küzdött(6 éve meghalt 47 évesen). Lényegében míg el nem váltak, egész gyerekkoromat végig itta, és végig hányta. Hányt otthon a bortól, az utcán a kis üveges vodkától,kocsmában a sörtől. Még most is bennem van, hogy az utcán a kisbolt mellett a füvön jött ki belőle a vodka, én meg csak álltam mellette. Lehet ezért volt, hogy kisgyerek koromban sokszor beképzeltem esténként, hogy rosszul vagyok, arra keltem minden éjjel, hogy hányingerem van, persze az esetek 90%-ban nem hánytam végül. Szerencsére ezt olyan 12 éves koromra kinőttem.
Kérlek minden emetofóbiást, hogy írja meg a gondolatait, történeteit!
Elolvastam a hosszú írást.
Elég keménynek hangzik. Ezek közül ( 1 - pár ) dolog bennem is van, de ez biztosan még nem ez a betegség.
Buszon stb nyílvános / tömegben, ha valaki hány, rosszul van, biza megijedek, hogy kellene segíteni, de mit is segítsek??
Nem a menekelülés az első gondolatom.
Biztos hogy ezeket a tüneteket csak a lent leírt gyógyszerekkel gyógyíthatóak?
Mielőtt még " izekre akar valaki szedni ", csak kérdezem, mint egy mindenen csodálkozó gyerek....
A hányásfóbiában szenvedők számára többnyire az erről való beszélgetés is heves szorongást kelt.
Arra pedig ritkán rávehetők, hogy megértessék a laikussal, hogy miben különbözik az ő fóbiájuk az általános, a hányás jelenségéhez kötődő undortól, viszolygástól. Az emberek azt gondolják, hogy pusztán mennyiségi az eltérés. „ Ő még jobban utálja a hányást, mint én…” Pedig nem pusztán erről van szó.
Aki emetofóbiában szenved, az egész életét félelme köré szervezi. Elkerül minden lehetséges kockázatot. Nem megy nagy társaságba, zárt helyre, ahol nagy a fertőzés veszélye. Elkerül minden olyan hivatást, amely bármilyen módon kapcsolódhat a hányáshoz, vagy annak veszélyéhez. / pl. nővér, orvos, dada, óvónő, tanár, stewardess, pincér, stb/. Az érintettek általában keveset esznek, nagyon megválogatva az ételeket a minőségük és szavatosságuk szempontjából. Nyilvános helyen, közétkeztetésben, – ahol az étel eredete, minősége nem ellenőrizhető, – egyáltalán nem fogadnak el ételt.
Ha kapcsolatban élnek, nem vállalják a terhességgel, szüléssel, a megszülető baba hányásával járó kockázatot. Nem vállalnak altatással járó műtétet, félve az ébredést követő hányástól. Elkerülik a fogorvost. Mindezek ellenére állandó a félelem, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat a veszély egy filmjelenet, egy buszmegállóban rosszul lévő gyerek, egy környezetben támadó fertőzés, vagy egy migrénes fejfájás formájában. Az emetofóbiás tehát soha nem érezheti biztonságban magát.
Jól látható, hogy az élet szinte minden területére kiterjedhet az aggodalom. A hányás, – vagy annak látványa – óriási szorongást kelt. Izzadás, remegés, heves szívdobogás, ájulásérzés közepette az érintett menekülni kezd. Saját hányását a fenti elkerülő technikákon túl is minden eszközzel igyekszik megakadályozni. A környezetében jelentkező hányással járó betegségben nem képes segítséget nyújtani, elmenekül a helyzetből. A szorongásos rohamot óriási kimerültség, önvád, depresszív időszak követi.
Az érintettek titkolják a betegségüket, ezért is hallunk ritkán róluk. Nehezen jutnak el szakemberhez. Ha el is jutnak, hosszú időn keresztül képtelenek lehetnek arra, hogy beszéljenek a legnagyobb félelmükről. Gyakran anorexiásnak kezelik, gondolják őket. Ők hiába tudják, hogy nem a hízástól, hanem a hányástól félnek, nem merik ezt elmondani. Még ma is, – mikor az internet már lehetőséget nyújt a félelmek anonim megosztására, – sokan hiszik úgy, hogy egyedül vannak a tüneteikkel, mások számára ismeretlen, amit átélnek
Az emetofóbia az esetek döntő többségében a gyermekkorban indul. Vannak ezzel kapcsolatos kulcsélmények, melyek a hányással együtt járó megalázottság, megszégyenülés emlékével kötődnek. Gyakori, hogy egy tanár, vagy az egyik szülő ellenséges, elutasító, megszégyenítő viselkedése vési be a hányás emlékét. A hányástól való félelem pedig ettől kezdve végighúzódik az életen.
A kulcsélmény azonban önmagában nem elég az emetofóbia kifejlődéséhez. Úgy tűnik számomra, hogy meghatározott személyiségtípus, és családi konstelláció mellett fejlődik az élményből szorongásos betegség. Jellemző módon az emetofóbiások igényes megjelenésű, fegyelmezett, az élet különböző területein kimagaslóan teljesítő emberek, – többnyire nők. Perfekcionisták, önmaguktól és környezetüktől egyaránt a maximumot várják. Szakmai előmenetelüket sokszor a fóbiájuk akadályozza. Tünetükben élik meg a tökéletlenségüket, melyet az élet egyéb feladathelyzeteiben sikeresen leküzdenek. Társulhatnak kényszeres tünetek is a fóbiához. Tisztasági kényszer, állandó kézmosás, a fertőzés elkerülésére irányuló akciók.
A családban, a kisgyermekkorban, jellemző egy autoriter, tekintélyelvű, vagy agresszív személy jelenléte. Sokszor az egyik szülő az, ilyen módon fenntartja az állandó bizonytalanság, aggódás légkörét.
Az emetofóbiások terápiája nem könnyű. Részben, – a fent leírt okok miatt nehezen kerülnek terápiába, ha el is mennek, tüneteikről nehezen beszélnek. Kialakult bizalmi légkör teszi csak ezt lehetővé. Emellett, mire valaki terápiába kerül, már hosszú évek, – rendszerint gyerekkora – óta élte át a sikertelen küzdelmet, amit a betegségével folytatott. A paciensek az azonnali tünetredukciót várják, könnyen minősítik értelmetlennek, haszontalannak a terápiát, ha nem tapasztalnak gyors javulást.
A feltáró terápiának a tünetek mögé kell vezetnie a beteget, melynek során újraéli a gyermekkori élményeket, félelmeket, a hányáshoz kötődő megszégyenülést. A terápia során sokszor kerülnek más megvilágításba átélt emlékek, fontos, meghatározó személyek. Ennek a feldolgozásnak a folyamata lelkileg megterhelő.
Gyógyszeres kezelésként elsősorban az antidepresszánsok szerepe jöhet szóba, mely hosszabb távon, – pszichoterápiával kombinálva, – hozzásegítheti a pacienst a szorongások oldódásához, tünetek meghaladásához, a személyiség éréséhez.
sziasztok!
sok éves gyötrelem után kiderült, emetofóbiám van...van köztetek valaki esetleg aki ezzel küzd? Ha igen, hogyan sikerül legyőzni ezt, már ha le lehet, én lassan 20 éve tuti küzdök vele, de extra erősen kb 5 éve van...