Együtt lakni anyóssal... (beszélgetés)
Pont ilyen példa volt előttem.Keserves éveken mentem keresztül.
Az én anyósom is ezt csinálta, ezért nem lettem ilyen és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne is legyek. Eddig sikerült!
Az én anyósom világéletében mindenkinek odatett mindent, még jó, hogy az ételt meg nem rágta. Amikor számtalanszor felajánlottam a segítségemet, visszautasította, mert ő tudja, mit hova rak, mit hogyan szeret csinálni. Rendben van. De aztán egyszer éjszakai műszakból hazajövet reggelit készített az ébredező családnak (amit nem várt el és nem kért senki), akkor meg jól kifakadt, persze egyedül csak nekem.
És ahogy kiveszem a szavaiból, tőlem is hasonló életmódot várna el, pedig hangoztatja, hogy ő évtizedekig nem látott semmit az életből, csak a munka, meg az otthoni robot. Én nem szeretnék így élni.
michelle.r írta "mindenkivel azt lehet megtenni, amit megenged" van ebben nagyon sok igazság.
Mint sok mindenben itt is kettőn áll a vásár.
Vannak akik kihasználnak, vannak akik mártírok, de vannak akik megtalálják a középutat.
Én a középutat keresem és eddig sikerült is.
A gyerekeim nem várják el, hogy rájuk főzzek, haptákba álljak nekik, viszont nagyon szívesen látom őket többször is ebédre és boldogok, ha ezt megteszem, sőt még néha ők elvisznek bennünket ebédelni olyan helyekre, ahol én még nem is jártam. Pld. Tapas bár, ami számunkra különleges volt egy együtt töltött ilyen ebéd.
Igen, nagyon sok anyuka boldog lenne, ha legalább akkor tudnának a nagyszülők (szándékosan írtam, akár papa is lehetne) segíteni, amikor beteg és még a wc-re is négykézláb tud kimenni vagy orvoshoz kell mennie és ott a pici gyermek, vagy beállt a forgalom, nem ér oda az oviba stb, stb.
Ahol ez megadatott és van kire hagyni a gyermeket, az tisztelje és becsülje meg, hogy van aki tud segíteni . Az érzelmi dologokról nem is beszélve, hogy mekkora megnyugvás, hogy érzi az a gyerek, hogy másra is számíthat, ha veled valami történik, akkor van aki felnevelje. Apuka nagyon kevés helyen tudná ezt megtenni, főleg a munkahely miatt.
Higyjétek el, amikor már nincs a szülő, a hiánya akkor űrt hagy, hogy úgy érzed, csak lebegsz a semmiben, nincs egy biztos pontod az életben.( a férj az más téma).
Ez baj.
De a másik véglet is: mikor a fiamnak úgyis van egy élettársa és az a dolga,h a rendet tartson a lakásban!! Ami ugye az anyósé és nem másé.
Nagyon egyetértek minden soroddal.
Nagyon sok nagymamánál látom, hogy csak robotolnak, teljesen kihasználják őket, aztán ha nincs rá szükség még egy jó szót se szólnak hozzá.
Nem egy olyan ismerősöm van, aki együtt lakik a fiatalokkal, 60 éves korára a lakás, a főzés, minden az ő feladata, mert úgyis otthon van.
A magány mindig saját döntés. Olyan nincs, hogy valakire az egész világ rácsapja az ajtót és nem kíváncsi rá. Csak könnyebb másokra mutogatni, hogy miattuk magányos valaki, mint hogy tegyen azért, hogy ne legyen egyedül.
Selenát szívesen fogadnám tiszteletbeli anyósommá ;)
Ne hidd, hogy sokszor nem dobom el az agyam, ok, kultúráltabban, nem értetlenkedem:) azon, hogy nekik mi a fontos, vagy mi a helyes.
De képes vagyok rá, hogy felfogjam, felnőtt emberek, ők döntik el, mi a jó nekik. Cserében elvárom, hogy ők se akarják megmondani nekem, hogy de rossz nekem magányosnak lenni, költözzek inkább hozzájuk.
Mikulás meg karácsonyi ajándék még úgy-ahogy van is, sokkal jellegzetesebb, hogy a szülinapok és névnapok vannak elfelejtve. Főleg a lányomé. A névnapjáról hiszem, hogy azért felejtkeznek el, mert az az én nevem is... Ezek után a múlt héten igen meglepődtem, hogy a fiam névnapja nem lett elfelejtve!
Van úgy, hogy anyósom a vejének süt szülinapi tortát, a fiának, vagyis a férjemnek meg max. egy SMS jut... Idén tuti, hogy így lesz. Jövő héten szülinapja lesz a férjemnek, nem lesz itthon, kap majd egy SMS-t, és ha hazajön hétvégén, és elmegyünk anyósomékhoz, akkor esetleg felköszöntik. Két utcányira lakunk egymástól...
hmmm.. ebben nagy igazság van.
Az én anyósom is furán gondolkodik szerintem.
Mert azt hiszi abból áll a nagymamaság,h ő nem eszik. Ami valahol talán dicséretes de annak idején 100x mondtam neki,hha majd rosszul lesz, mert a gyógyszerei mellett nem eszik,h a nagyobb unokája tudjon enni (nekünk akkor még úton sem volt a lányunk) azzal senki sem jár jól, az egészsége mindenekfelett!
Ami pedig a mai napig nem tetszést vált ki belőlem,h ugye decemberben előbb kapnak nyugdíjat. Ilyenkor ált. más nagymama azért leintézi a Mikulást, karácsonyt.. de ő nem. Nem tudom hova költi a pénzt, nem is érdekel. Csak amikor megtudjuk,h semmit nem kapott karácsonyra az unoka, mert nem maradt pénze.. az nekem fura. És itt nem nagy dologra gondolok: egy 1000ft-os akármire.
Csak sajnos sokunknak olyan anyós jutott, aki a saját értékrendjét, gondolatait, érzéseit, nevelési elveit tartja az egyetlen lehetséges jónak. Ritka az olyan, mint Te, aki TUDJA, hogy nem így működik a világ!
Egyszer anyósom meglátta, hogy abból a kilónyi mandarinból, amit a gyerekeimnek vettem, ettem két szemet. Alaposan letolt, hogy hogy képzelem ezt, én már felnőtt vagyok, a gyerekeknek van szükségük a vitaminra. Az ő értékrendje szerint csak az a jó anya, aki mindenről, de mindenről lemond a gyerekei javára, mert aki anya, az megszűnt önálló szamélyiségnek lenni. Nem érti, hogy szerintem nem így van, és mivel nem az ő véleménye szerint élek, nem is vagyok jó, semmilyen szinten.
Így van, ha jól kijönnek, ez egy klassz dolog.
Másfelől meg, az ifjabb generáció hajlamos azt képzelni, hogy az idősebbeknek semmi más vágyuk nincs, csak az, hogy unokázzanak, és de jó is nekik, ha főzhetnek, moshatnak az utódokra. Főleg, ha a nagyi egyedülálló.
És nem értik, sehogysem értik, hogy a nagyinak van saját élete is, és előfordulhat, hogy az idő többségében azt szeretné élni.
Az enyémek is nagy, csodálkozó szemekkel néznek rám, amikor néhány hét után visszavágyom az otthonomba, a saját szokásaimhoz, a saját életritmusomhoz.
És nem, nem laknék együtt velük, bármennyire is szeretem őket, mert én másként élek, mint ők, más az értékrendem, másként eszem-alszom-szórakozom, mint ők.
És ha hiszed, ha nem, magányos sem vagyok, társaságom is van, és nem szoktam az idő múlására gondolni. Legalábbis nem többet, mint huszonévesen.:)