Diszkalkulia, azaz matematikai nehézségek!

Sziasztok Hoxások!

Látom, eddig még nem érintett meg senkit a diszkalkulia témája.

Jómagam azért szólok hozzá, mert nekem van egy, lassan 19 éves fiam, akiről 17 éves korában derült ki, hogy diszkalkuliás. Addigra viszont már ott tartott, hogy elment minden életkedve, csavargott, ivott, bagózott, nem járt iskolába sem, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, megállás nélkül!

Én, mint az anyja, tehetetlenül néztem vergődését. Hiszen nem vagyok szakember, "csak" egy anya. Szinte azóta éreztem, hogy valami nem stimmel, mióta csak közösségbe került. Mindenhonnan kilógott a sorból. Az oviban azért, mert nagyobb volt a többinél, mégis ügyetlenebb. Nem tudta bekötni a cipőjét, nem szeretett rajzolni, stb. Eközben, minden verset, mesét hibátlanul, és örömmel tanult, gyönyörűen énekelt, a dinoszauruszok nevét, magyarul, és latinul is fújta kívülről, de ezek mellékesnek bizonyultak. Az általánosban lassú tempójával hívta fel magára a figyelmet. Egyre görcsösebb, kirekesztettebb lett. Dícséretet soha, letolást annál többször kapott! Az egész szorzótáblát 4 nap alatt tanulta meg, míg a többi, hetekig küszködött vele! Konfirmálásra, három hét alatt tanulta meg az összes kérdést, és választ, mig a többiet, fél évig jártak gyakorolni. Olyan elszánt volt, hogy begyulladtak a szemei is, a sok tanulástól, mégis megtanulta! Ami megtanulható volt, azzal boldogult, mégis csak lenézettség jutott neki osztályrészül!

Vergődtünk mindketten. Ő, mert állandóan hülyének, lustának titulálták, piszkálták, kinevették, és, mint az anyja, mert nem tudtam, hogyan segíthetnék.

Óvodás korában, elvittem a nevelési tanácsadóba, ott fél évig jártunk fejlesztő terápiára, de mégcsak az sem derült ki, hogy mire fejlesztik, nemmég az, hogy fejlődött-e. Egy sor írás sem született az ügyünkben, mint utóbb kiderült! Annyi lett, hogy egy évvel tovább maradt az oviban, ami hasznára vált, mert végre lett egy aranyos óvónénije, akit imádott. Ő mondta először, hogy az iskolában, szerinte, gondjai lesznek a matekkal. Több kommentárt viszont nem fűzött sajnos a dologhoz.

A suliban sem lett jobb a helyzet, megaláztatások sora vette kezdetét. Egyre mélyebbre süllyedt szegény gyermekem, az önbecsülése, már erősen a padlót súrolta! (Mit ne mondjak, az enyém is, hiszen a szülők többsége, ha a gyerek tehetségesen születik, azt hajlamos, a saját szülői ügyességének betudni, ha viszont kudarcok érik, azonnal levonják a konzekvenciát, hogy rosszul nevel a másik szülő, éppoly hülye, mint a gyermeke!!!)

Hetedikes korában vérge eljutottunk egy alapítványi iskolába, ahol keményen megfizettetik a nyugalmát. Itt, a kezdeti ígéretek után, szintén magunkra maradtunk, se segítség, se nyugalom, se fejlődés, csak a frusztráltság.

Szerencsére, éppen én is főiskolára járok, Esztergomba, szociálpedagógus szakra, ahol az egyik drága tanárnőmnek, meséltem a fiamról. Ő egyből tudta, mi lehet a gond, sőt azt is, hogy kihez forduljunk. Így jutottunk el, nem kis viszontagságok, és civakodások árán, Dékány Judit tanárnőhöz Budapestre, a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolára, aki alapos vizsgálat után, elmondta a diagnózist: DISZKALKULIA. Ez volt tehát az ok, ami a fiamat annyi éven át gátolta!! Nem a lustaság! Borzasztó, és hátborzongató még a gondolat is, hogy ez a gyermek mennyit szenvedett, ennyi éven keresztül. Olyan, mintha valakinek egy éktelenül nyilalló, fájós foggal kellene kelnie, és feküdnie 13 éven keresztül! Drága Dékány tanárnő, azonnali felmentését javasolta. A fiamnak, hazáig hullottak a könnyei az örömtől, és a megkönnyebbüléstől!

Ha azt mondanám, hogy egy csapásra, minden happy lett, akkor viszont nem mondanék igazat. Hiszen ennyi év frusztráltságát, nagyon nehéz feldolgozni, és főleg kemény dolog, túllépni rajta. Van mikor jobb a kedve, van viszont, amikor keményen padlót fog. Már az is nagy dolog volt, amikor a sok fekete kép után, egy színes kezet rajzolt, az iskolában! Nem akartuk elhinni az apjával, amikor megláttuk a falon! Magánénekre jár, színjátszózik, imádja a történelmet, és a rockzenét! (Persze van, amikor éppen semmit!)

Mi, a családja, apa, Hugi, és én, folyton, mindenben mellette állunk!

Bízom benne, hogy egy napon, túl lesz a rossz emlékeken, és belőle is teljes értékű, és boldog felnőtt válik!

Szeretném, ha minél több emberhez eljutna a történetünk, hogy segítséghez jussanak, amíg nem késő. Ne adják fel. Nem lusta, nem hülye! Segítségre szorul! Minél előbb, annál jobb!!

Mi falun élünk, így sajnos, még nehezebb a megfelelő szakemberhez eljutni. Amikor, az általánois iskolai igazgatójának , aki mellesleg a matekot is tanította, elmeséltem a kálváriánkat, közölte, hogy ő még nem is hallott diszkalkuliáról, arról meg pláne nem, hogy valakit felmentenek a matek alól! Eléggé szomorú ugye?! Hát hogyan várjon így segítséget, egy szimpla szülő, aki mégcsak nem is pedagógus!!! Anyukák: Csak a szívükre hallgassanak!! Álljanak ki rendületlenül, a gyermekeik mellett!! Hangsúlyozom, én lettem volna a legboldogabb, ha a fiam, megfelelő terápáihoz juthat. Az ő korában azonban, már nem volt rá lehetőség! Higgyék el, nem nagy öröm, úgy elengedni a gyerekemet bérletet venni, hoyg végigstresszeli a vásárlást, mert nem tudja kiszámolni, jól kapott-e vissza! Inkább mindig nagy pénzzel fizet, nehogy megszégyenüljön, hogy nem elég. Ezért mondom, hogy az időben kapott segítség, maximálisan képes helyrehozni a gyermeket!

Sokkal több körülöttünk, a diszkalkuliában szenvedő, mint azt gondolnánk. Nem szabad beletörődni, mert nem oldódik meg magától.

Bárkinek szívesen segítek, ha szeretné. Tünetek felismerésében, információk megosztásával, hová forduljon, stb.

Én éppen ebből a témából írom a szakdolgozatomat.

emailcímem: randicska@freemail.hu

Meggyőződésem, minél többen tudunk róla, annál több mosolygós, magabiztos gyermekből lehet, boldog felnőtt!

Őszinte szeretettel: egy édesanya