Depressziós vagyok? Van kiút? (beszélgetés)

Figyelj ide, szerintem eljutottál oda, hogy tök reálisan látod, és látni is akarod a körülötted levő dolgokat. Csak kicsit akard magad jobban eltávolítani tőle!

Nem is értelek, most vettem észre a képed, nagyon csini vagy! Ne legyél már ilyen kis hitetlen!

Nem 8 órás a munkaviszonyod?

Ha nem tudsz meglenni egyedül, mert valamiért nem, akkor ha bevallod magadnak, ha nem, pánik beteg vagy. Az a 3 hónap gyógyszerezés semmi sem volt, hiszem minimum 1 hónap, amíg egyáltalán hatni kezd.

Valószínűnek tartom, hogy édesanyád is pánikol, azért szeretné, hogy otthon legyél.

Egyébként, ő nem dolgozik? Azt írod otthon van a kutyákkal. Nem lehet azért keres, mert látja hibás döntéseket hozol? Egy szülőnek a legnagyobb fájdalom, ha látja a gyermeke szenved, hogy bántják. Talán aggódik érted, nem ért-e valami bántalmazás.

Ha változtatni akarsz az életed, csakis magadra számíthatsz, ahogy a legtöbb ember a saját életének a kovácsa. A nagy kutyust ott tudnád hagyni édesanyáddal, hiszen szereti. Ez nem lehet indok arra, hogy a kutya miatt nem tudsz lépni.

Gondolj bele, a kutya él még 10 évig, te meg addig tényleg kifutsz/kifuthatsz a szülőkorból. Valamit, valamiért.

Ne giccset olvass, hanem valami építőbbet.

Mondjuk állatorvosi történeteket (Herriot). Vagy Louise Hay könyveit, azok segítenek.

Hogy a kutyáid az életed, azt maximálisan megértem.

Tutujgatni nem kellene őket, de végül is nem árt.

Én nem tartom lehetetlennek, hogy kutyás albérletet találj, de egyelőre tényleg nem tudnád fenntartani magatokat.

Marad az, hogy beszélsz a családdal.

Egyrészt meg tudlak érteni, nekem is életem bütyke a kutyám, másrészt viszont áldozat nélkül nem fog menni.

Köztes megoldás lehetne, ha a nagyobb ottmaradna, mehetnél hozzá, ha van időd, finanszírozád a fenntartását. Anyukád meg tutujgathatná. Pittel, ne haragudj, hogy ezt mondom, esélyed nincs albit találni. Ezt sajnos akkor kellett vna felmérni, mikor hazahoztad. De nézzünk előre inkább! Ha nem akarsz változtatni, nem is fog változni semmi!

Valószínű észre sem veszed, de éppen úgy hárítasz, mint a családod. Önmagadnak keresed a bajt, nem megoldást, kifogásokat keresel.

Hogy lehet, egy olyan kapcsolatban maradni, ahol fizikailag és érzelmileg is bántanak?

Ha nem változtatsz az életeden, örökké szerencsétlen leszel.

Egy szerető párkapcsolat mindenképpen terápiás hatású lenne. Értékelnének, pozitív visszajelzéseket kapnál, föld felett járnál 5 centivel :) Addig is, míg ez összejön, szedjél vitaminokat, ha az idő engedi, levegőzz sokat és sportolj. A mozgás szerotonint, boldogsághormont termel, amit nyáron a napsütés felerősít. Írtad, hogy többgenerációs lakásban éltek, ne szűkítsd le élettered a családra. Ilyen mocskos időben járhatsz könyvtárba, bekuckózva egy csésze teával könyv által az lehetsz, aki szeretnél - még ha néhány órára is, kiveri fejedből a negatív gondolatokat. Fontos viszont, hogy az energiavámpírokat helyén kezeld, aki nem fontos számodra, annak baja nem a tiéd! Nyugodtan megmondhatod neki, hogy bocs, sajnállak, de nem tudok segíteni.

Biztos vagyok benne, hogy az összejött körülmények miatt érzel így, fel a fejjel, gödörből csak felfelé van út!

Ha gondolod, itt is megtalálsz, amíg szeretnél, de privátban is szívesen küldök elérhetőséget!

Egyébként vannak/voltak céljaid?

Én is egyetértek veled. Sajnálom Szandit, tudom, mi az a lehúzó családi légkör.

Ugyanakko, lehet, hogy fura: de Szandi! Te egy erős egyéniség vagy!

Más nem bírná az ilyen "hátteret", nemhogy még segítség után is tudjon nézni. Remek kis teremtés lehetsz! Segíteni nem tudok ugyan, de nagyon drukkolok! És ha a szavak is tudnak gyógyítani - hát tegyék! Hajrá, kislány!

Megint egyet kell értenem veled Nem hangzik jól, amit írsz Szandi, viszont legalább tudatában vagy a gondoknak és ez egy jó első lépés vagy alap lehet a "felszállópálya építéséhez".

Sokkal értékesebb vagy annál, minthogy mindenki lábtörlője légy a semmiért cserébe! Tessék szépen leporolni magad, és elindulni egy olyan úton, ami ennél jobb élet irányába vezet. Nem mondhatom meg, mihez kezdj, de ha bántalmazó kapcsolatban élsz, talán először azt kellene lezárni. Senki nem érdemli meg, hogy így viselkedjenek vele, erre nincs mentség, se bocsánat. Sajnos bátorságot nem tudunk Neked küldeni, de én hiszem, hogyha idegen emberekkel volt merszed ilyeneket megosztani, akkor azért maradt még tartalék an egy kicsi!

Mi lenne, ha függetlenednél a családtól?

Ha önállóan élnél. Óriási lépés lenne, és tudom, hogy egyelőre anyagilag ezt pont a család állandó lehúzása nem teszi lehetővé.

Önállóan kellene élned. Ettől még nem lennél egyedül, de aki látogatóban van valahol, felállhat és hazamehet.

Igen persze a barátnőm nem én vagyok de ő szerintem sokkal erősebb nálam lelkileg..én fele ennyit sem bírnék el szerintem..

az orvosra gondoltam többször már amúgy de szégyen nem szégyen a családomnak pl. el sem merném mondani ezt.. és a páromnak sem..előbbinek azért nem mert ha én pl. anyámnak azt mondom rossz kedvem azonnal jön az ő gondjaival és azt mondja nem érti nekem mi bajom lehetne én kimaradok minden rosszból ő rá hárul minden (nagyszüleim terrorizálják őt még 57 évesen is és persze engem is csak engem már nem szemtől szemben mert én kerülöm őket) ebben a terrorban nőttem fel anyám ugyanezt éli meg csak sajnos a gondjait rám terheli ugyanúgy sőt kezd hasonlóan viselkedni mint nagyszüleim akiket egyébként elítél...folyamatosan hivogat írogat hova megyek mit csinálok mikor érek már haza(nem egy lakásban élünk csak közös telken családi házban 3 különálló lakással) és a kutyáimra fogja hogy amiatt keres hogy nehogy sokat egyedül legyenek...tiszta depresszió ő is csak ő piával oldja meg...heti 3x biztos hogy beiszik és olyankor kötekszik mindenkivel..aztán meg csak panaszkodik folyamatosan. szóval nekem lelki gondjaim nem lehetnek mert szerinte minden terhet ő cipel és én lelketlen és hálátlan gyerek vagyok mert nem ülök mellette minden nap és ápolom a lelkét...nagyszüleim szerint meg semmire sem vittem csőd vagyok..és egyébként kövér is. A páromban keresném a lelkitámaszt de ő egy nálam 6 évvel fiatalabb srác akinek konkrétan inkább az anyja vagyok mint a barátnője..és a lelkilábtörlője..indulatkezelési problémai vannak düh kitörései és komplexusai amit mindig rajtam vezet le..többször megütött és ráncigált már..nyilvánosan megaláz mások előtt és folyamatosan belém táplálja hogy én vagyok a rossz ember mert lelkitoprongy vagyok elviselhetetlen személyiséggel..és én ezt mind elviselem mert nem szeretnék egyedül maradni képtelen vagyok egyedül lenni a családommal nem bírom már tovább..barátaim már nincsenek csak az ő társasága de úgy érzem ha ő nem lenne akkor ezek az emberek sem lennének rám kiváncsiak tovább..folyamatosan rossz kedvem van csak azok a programok amiket csinálunk vele azok feledtetik a rossz hangulatom de persze minden program olyab ami az ő érdeklődését elégíti kizárólag...rólam soha nincs szó de belemegyek mert egyedül ülni a lakásban sokkal rosszabb...es tudom hogy képben van ezzel és kihasználja ezt folyamatosan fenyeget hogy elmegy és en mindig konyorgom hogy ne, holott tudom hogy a sajat sirom asom ezzel de nincs erom egyedul szembe nezni egyik problemaval sem..

Lehet, hogy olaj a tűzre kérdés, de nem gondolkodtál azon, hogy munkahelyet váltasz? Nem csak azért, hogy ez a monotonitás megszűnjön, csökkenjen az agyalással tölthető idő, hanem azért is, mert esetleg egy kis levegőváltozás jót tenne?

Szerintem a családod tagjai inkább próbálják meg a saját életüket menedzselni a Tiéd helyett.

Szerintem is. Ha kijön, hát csak pityeregj!

Szandi, a munkáddal mi a helyzet? Mesélnél erről általánosságban?