Csak közösen lehet megoldani (beszélgetés)

Írd meg, hogy mire lennél kíváncsi. Talán tudok segíteni a módszereimmel, melyeket a hosszú évek alatt kifejlesztettem, hogy élhető életem legyen. Ha végigolvasod a most írt válaszaimat, láthatod, hogy minden kínt nem tudtam én sem legyőzni, de azért egyre jobb helyzetben vagyok. Le tudom győzni a pánikot egy színházban, koncerten, múzeumban. Évekig nem tudtam zárt helyre elmenni.

Szóval, várom a jelentkezésed, addig is fej fel! Lesz ez jobb is, hidd el.

Sajnálom, hogy csak most jutottam el oda, hogy utána nézzek, kik és mit írtak a cikkel kapcsolatban. Ismerem a problémát. Először nem tudtam kimenni az emberek közé. Aztán amikor azt hittem, hogy igen és elmentem a templomba, az első öt perc után ki kellett mennem, mert jött a pánikroham. És nagyon lassan sikerült a betegségnek ebből a részéből kimásznom. Viszont nálam később jelentkezett a tömegközlekedési járműveken való rosszullét. Vittem volna Pestre kontrollra a legfiatalabb fiamat, Komáromnál már három hangulatjavító volt bennem, ott leszálltunk, mert mondtam a fiamnak, hogy Tatabányán már csak koporsóban tudnak leszedni. Azóta szabályosan rosszul vagyok, szédülök, ha elindul a vonat (Anyósomékat kísértük ki és az összetolandó szerelvényen álltam, amikor kezdtem rosszul lenni. Folyamatosan azt mondtam magamban magamnak, hogy nyugi, nem megy el a vonat, csak kihúz és mindjárt visszatolják, aztán leszállhatsz.) A városi buszon öt percet nem bírok ki. Távolságit meg sem próbálom. Marad a saját gépkocsi, vagy a lábbusz. Még esetleg a taxi. Nekem szerencsém van, hogy a családom mellém állt. Ráadásul a sógornőm pszichiáter, azonnal tudta, hogy mi a bajom, pedig ezt 84-ben még nem is vették a körzeti orvosok sem betegség számba. Sajnos én is azt tapasztaltam, hogy vagy segítesz magadon, vagy magadra maradsz. A fiamnak is szüksége lett volna tényleges rehabilitációra, akkor talán nem mélyül el ennyire a betegsége. De már akkor sem volt (2000), akkor szüntették meg ezeket az állásokat (foglalkoztatók, pszichológusok). Marad az intézet, ahol csak eltunyul.

Teljesen igazad van abban, hogy szükség lenne új programú rehabilitációra. A baj az, hogy inkább a leépítést látom, nem a fejlesztést.

Kívánom, hogy dacára a körülményeknek (egyedüllét), sikerüljön saját erődből, tudatosan megpróbálni kis lépésekben kijönni a betegségből annyira, hogy élvezni tudd az életet egy bizonyos szinten. Persze lesznek hullámvölgyek, de olyan jó érzés, amikor megint sikerül kikapaszkodni.

Ahogy a dátumot elnézem, elég későn jutottam el oda, hogy átolvassam a cikkemre írt reagálásokat.

Az, hogy depressziós vagy, szinte természetes és nem függ össze a gyenge fizikumoddal. Egy baba elvesztése nagyon nehezen feldolgozható esemény. Nem írod, hogy párkapcsolatban élsz-e. Mit csinálnak a körülötted élők? Támogatnak? Javasolni azt tudom, hogy fordulj pszichiáterhez, kérj segítséget. Lehet, hogy gyógyszer is kell, de azt hiszem Neked elsősorban arra lenne szükséged, hogy valaki Veled foglalkozzon, meghallgasson és tanácsot adjon, vezessen.

Sajnos én is szenvedtem depresszióban, de áll isten mára már kilábaltam belőle. Ezt nagy részt a páromnak köszönhetem. Nekem a depresszióm az anyám és az exem miatt alakult ki. De mára már nyoma sincs. Elkötöztem otthonról és már 16hónapja a jelenlegi párommal Élek. Nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok, nem pánikolok, nem félek, nem idegeskedem.

Minden tiszteletem a tiéd! Én nem tudom, hogy kezelném, hogy ha az én gyermekemnek lenne ilyen próblémája

Én rekurrens maior depresszioban, pánikbetegségben szenvedek. Sajnos a mostani állapotomon sem rehabon, sem kórházban nem tudtak változtatni. Én próbálok küzdeni, feljebb mászni szakemberek segítségével. Ismerem a sorrendet:ÉN-pszichiáter-pszichológus, gyógyszerek. Nálam a családi háttér hiányzik. Az elsők között volt az anyám és a nővérem, akik azt mondták: szedjem össze magam, ez "úri" betegség. Most ott tartok, hogy csak a sötétségben nem félek. Ha boltba kell mennem, hajnalban megyek, amikor még nincsenek. Egyedül közlekedni nem merek, állandóan önvád kínoz és egy kérdés: miért pont én?? Anyám és nővérem nem értik meg, ez tényleg betegség és most lenne rájuk a legnagyobb szükségem. Sajnos sokan összekeverik a depressziót azzal, hogy valaki beszámíthatatlan./ezt most finoman fogalmaztam meg/ Sajnos kigyógyítani már nem tudnak, mert több évet késtem az orvosi segítséggel. A tünetei hasonlítanak a kimerültséghez. Csak amikor összeomlottam teljesen akkor derült ki mi is a bajom. A depresszió sajnos szinte minden szervemet megtámadta. Amit hiába kezelnek, nem fog javulni, amíg mélyen leszek. A gyerekeim:a fiam Angliában, a lányom most költözik Pestre. Egyedül maradok, vagyis mégsem. Nálunk a családgondozónk nagyon segítőkész, és ajánlott egy alapítványt, akik küldenek segítőt, amikor ilyen rosszul vagyok. Az nem tudja, csak aki benne van, mennyire fáj az ember lelke, állandóan feszült és tehetetlenül fekszik az ágyban. A rehabról annyit, több mint 2 hónapot voltam bent tavaly más városban, mivel nálunk nincsen. Egészen jól megtanítottak azt a pici célt /önmagam ellátását értem ezen/ elérni. De utána szépen, lassan kezdődött a zuhanás ujra.

Véleményem és az én példám szerint inkább több rehabilitációs intézményre lenne szükség. Nem mindenkinek adatott meg a jó és biztos családi háttér.

Fordultál már szakemberhez?

Egyébként a gyenge fizikumot is lehet kicsit erősíteni. Ha nem is tudsz egyenlőre munkát vállani, biztos, hogy valamilyen rendszeres mmozgás jót tenne, mert azon túl, hogy kicsit javítja az állóképességet, antidepresszáns hatása is van... Nem próbáltad?