Beteljesült álom! Kisfiam CSUsSZanása :-)

Ez a történet már évekkel ezelőtt elkezdődött, mikor kicsi Lányunkat 2010 áprilisában valódi ok nélkül kiszakították belőlem. Császármetszéssel jött a világra, aminek sem előtte sem utána nem adtak valódi magyarázatot, mi pedig gyengék voltunk, és nem mertünk kiállni magunkért. Azóta is bánom, hogy akkor és ott nem voltunk legalább egy kicsit erősebbek, nem nyitottuk ki a szánkat.

Tudtam, éreztem, ez nem jó így, valamit tenni kell, mikor az akkori orvosom közölte: császár után nem lehet természetes úton szülni. Nem akartam elhinni, hogy nem adathat meg az, ami kislány korom óta nagy vágyam: saját erőmmel segíteni világra a gyermekemet!

Azt tudtam, hogy azt az orvost, aki műtött, a 6 hetes kontroll után látni sem akarom többé.

2011. októberében találtam rá rengeteg utána olvasás, tájékozódás, kérdezősködés után arra a nőgyógyászra, akiben meg tudtam bízni újra. Ekkor még csak rákszűrésre mentem hozzá. Nézte a papírjaimat, és ő sem értette, miért is kellett anno engem kés alá fektetni.

2011 decemberében úgy döntöttünk a Férjemmel, hogy adunk egy esélyt, ha jönni akar egy baba, jöjjön. Pedig eredetileg jóval későbbre terveztük, mégis meg akartuk próbálni, mivel anno Lányommal is 8 hónapig próbálkoztunk. Ez az esélyadás most oly jól sikerült, hogy a baba azonnal, első nekifutásra megfogant, így Karácsonykor már négyesben voltunk, de ez csak december 27-én derült ki. Sírtam a boldogságtól, és alig bírtam elhinni, hogy ilyen könnyen megfogant ez a kis élet, hogy ennyire jönni akar, hogy ennyire erős.

Ez a terhességem is jó kis megfázással kezdődött, fájt a torkom, lázas voltam, folyt és folyamatosan dugult az orrom. Lányom megfoganása óta ez volt az első megfázásom, tudhattam volna már erről is, hogy valami készülődik:-)

Újra lányt szerettünk volna...ekkor még. Nézegettem a lány neveket, de egyszerűen semmi sem tetszett igazán, mindig jobbnál jobb fiú nevekre bukkantam, és egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy most mégis fiú növekedjen a szívem alatt.

A 12 hetes ultrahangon a szonográfus nő azt mondta, ha ez a baba lány lesz, akkor ő bizony visszaadja a bizonyítványát. Nagyon nagy volt az öröm, szinte kiugrottam a bőrömből, hogy egy kicsi fiúcska lakik a pocimban. A nevet is hamar kiválasztottuk, és attól kezdve úgy is hívtuk Őt.

Lányomat, aki éppen tavasz elején esett bele a hiszti korszak (22-23 hónap) kellős közepébe próbáltuk felkészíteni a testvér érkezésére, sokat beszélgettünk róla, néha még puszit is adott a pocakomra, és simogatta is, de úgy igazán persze nem érdekelte a dolog :-)

Az első trimeszterben sokat voltam rosszul, hányinger kerülgetett állandóan, de csak egyszer hánytam. Teljesen rágerjedtem a fogkrémre, egész nap fogat mostam volna, ha lehetett volna, este tusolásnál pedig mindig percekig folyattam a számba a meleg vizet, jó erős sugárral. Közben kaptuk a jó hírt, hogy nővérem is várandós lett, pontosan 11 hét volt közöttünk. Nagyon örültem neki, hogy a testvéremmel együtt várhatunk babát!

A második trimeszter maga volt a csoda. A pocak már szépen látszott, jó idő volt, nálunk folytak a felújítási munkálatok, és én nagyon jól bírtam magam, kertészkedtem sokat. A baba mozgását 16 hetesen éreztem először.

A 25. héten ismertem meg Dúlámat személyesen. Férjemet már hetekkel előtte puhítottam, hogy fogadjunk Dúlát. Elég nehéz volt, de sikerült rábeszélnem, hogy legalább egyszer találkozzunk vele, hallgassa meg, aztán eldöntjük, szükségünk van e rá. Jól sikerült a találka, mindketten megkedveltük Őt, és megkértük, segítsen nekünk a szülés előtt és alatt. Sokat beszéltünk telefonon, hol ő hívott, hol én hívtam, mindenben segített nekem, átlendített a nehéz időszakokon.

A harmadik trimeszterben óriásit nőtt a pocak, és beköszöntöttek azok a szép kis 38-40 fokos nappalok, és 35 fokos éjjelek. Na, ezt már nem viseltem ilyen hősiesen, izzadtam, semmi nem volt jó, a melegtől majd megőrültem, a pocakomtól pedig alig tudtam mozogni. Hiányzott, hogy a Lányommal nem tudok már úgy játszani, szaladgálni, mint addig, és fájt látni, hogy ez neki is rosszul esik. A kertet is kezdte megenni a gaz. Minden eredményem jó lett, mindketten, én is, és a baba is tökéletesen jól voltunk, csak a pocak volt nagy, és nehéz.

A 36. héttől minden gondolatom a szülés körül forgott. Addigra már a legtöbb szép szülésélmény könyvet elolvastam, amit lehetett, csak pozitív szüléstörténeteket olvashattam bennük, és éreztem, nekem is sikerülni fog, amit szeretnék. Egészen eddig úgy volt, hogy nem lesz fogadott szülésznőnk, de úgy döntöttünk, mégis jobb, ha felkérünk valakit, így a CTG-k is könnyebben megoldhatóak, és mégis jobb tudni, ki lesz velünk a Nagy Napon!

A 37. héten én már szülni akartam, de nagyon. Nem is gondoltam rá, milyen sokat kell még erre az élményre várnom.

Szeptember 3-ra voltam kiírva, de az orvosomtól kaptunk még két napot, így a terminust szeptember 5-re írtuk át. Én kiszemeltem magamnak augusztus 27-ét, mivel a családban minden születésnap hetes számmal végződik. Ezen a napon este jöttek is görcsök, és éjjel a Dúlámmal is beszéltem, azt hittem, beindult a dolog, és nagyon örültem, hogy ez a vágyam is teljesülni látszik. Az 5 perces kicsi fájáskák órákig eltartottak, de egy meleg zuhany és pár korty borocska után el is álltak.

Innentől kezdve minden este úgy feküdtem le, hogy hátha ma este...hátha ma este.....és minden reggel csalódottan ébredtem, hogy megint nem lett semmi. Sokszor még sírtam is.

Összesen 3 téves riasztás volt, mindig órákig tartottak a gyenge, de rendszeres görcsök, aztán el is álltak. Szegény Dúlám sokszor volt fenn miattam éjjelekig, sms-eztünk, vagy beszéltünk telefonon, hogyan áll a dolog.

A 39. héten az orvosom megvizsgált, 1-2 centire voltam nyitva, boldog voltam, hogy azért mégsem hiába érzek én néha valamit. Viszont a fejem felett már ott lebegett az, hogy mivel császáros előzményem van, így nem hagyják a babát bent a 41. hét után, csak maximum még egy-két napig, aztán valamit tenni kell: vagy indítják, vagy újra császároznak, ezt majd a Főorvos Úr eldönti.

Szeptember 11! Ezt a napot tűzték ki nekem, hogy találkozzak a főorvossal, reggel 7 órakor. Mindent megtettem volna, hogy ezt a "randit" elkerüljük. És igyekeztem is mindent megtenni. Bábatea, homeopátia, forró fürdők, aromafürdők, illóolajok, szinte minden szülésindító praktikát kipróbáltam már, túl voltam a nyár lehető legdurvább frontjain, hidegen is, melegen is, de a Mi Babánk nem akart kibújni.

Szeptember 10-én délelőtt Férjemet elküldtem egy úgynevezett vajúdó aroma olajért, és beszereztem a bábakoktél alapanyagait is mint leges legutolsó reményemet, hogy ennek a babának ne orvosi utasításra kelljen kibújnia. Délután a Lányomat elvittük a nagyszülőkhöz, mert reggel túl korán kellett volna kelni, a fődoki miatt. Így a késő délutánom szabad volt, vettem egy jó forró vajúdó olajos fürdőt, pihentem, kenegettem magam az olajjal és este úgy döntöttünk, rendelünk vacsorát. Kedvencem a Gyros tál, szinte mindig azt ettem, mikor innen hozattunk ételt, és mindig tökéletes is volt. Ám most, mintha csak így kellett volna lennie, mintha magasabb erők egyengették volna az utunkat, olyan veszettül csípős husit kaptam, mint soha. Viszont nagyon éhes voltam, így próbáltam a sült krumplival "hígítani" a csípősséget, és legalább a felét megettem az adagomnak. Kicsit később elkészítettem a bábakoktélt, de csak 3-4 kortyot mertem inni belőle, a többit inkább kiöntöttem, pedig nem is csináltam olyan erősre, mint a recept kéri (nem is hatott egyáltalán). Férjemmel néztünk egy kis tévét, szeretgettük egymást, majd a korán kelés miatt hamar lefeküdtünk aludni.

Szeptember 11-én éjjel fél kettő előtt pár perccel ki kellett mennem a wc-re. Mikor visszafeküdtem, Férjem kérdezte, van e valami, én pedig szomorúan válaszoltam:- Á! Semmi!- Majd megfordultam a másik oldalamra, és ekkor éreztem meg az első fájást. Nem volt erős, simán bírtam egy hang nélkül, de valahogy más volt, mint amit eddig bármikor éreztem a sok téves riasztás alkalmával. Elkezdtem figyelni az időt, és 5 percenként jöttek ezek a még gyenge fájások. Kimentem a konyhába inni, majd úgy döntöttem, miután már egy órája 5 perces fájásaim voltak, hogy veszek egy forró zuhanyt (fél 3-kor), ha ez megint téves, akkor derüljön ki hamar. A tus alatt is jöttek a fájások, és utána sem múltak el. Fél 4-ig járkáltam a konyhában fel-alá, írogattam az időt, és észrevettem, hogy a fájások egyre erősebbek, és sűrűbbek is lettek. Ekkor úgy döntöttem, felébresztem a Férjemet is, de csak annyit mertem neki mondani: Azt hiszem, mégis lesz valami!- Még ekkor sem mertem tuti biztosra venni a dolgot, féltem, nehogy megint leálljon minden, és újra csalódok. Kicsit vártunk, néztük még az időt, beszélgettünk, majd 4 óra körül felhívtuk a Dúlámat.

Neki sem mertem biztosra mondani ekkor még, de azt közöltem, hogy ilyet eddig még nem éreztem, és valahol úgy érzem, ez már AZ lesz! Dúlám tanácsára vettem még egy forró zuhanyt, ő pedig elkezdett készülődni, hogy elindul hozzánk.

A fájások egyre sűrűbbek és erősebbek is lettek, de mi inkább leültünk a kanapéra, gondolva arra, ez akár még egy napig , vagy még tovább is eltarthat, nem árt pihenni. Én a Férjem ölében feküdtem, ő masszírozgatta kicsit a lábaimat. Ekkor már nem nagyon tudtam beszélni a fájások alatt, meg kellett állnom nagy levegőkért. Egyszer csak olyan volt, mintha valami folyna a lábaim között, odanyúltam, de a kezemmel semmit nem éreztem. Kis idő múlva elmentem wc-re, és jött a felismerés: megrepedt a burok, és egy kis magzatvíz csurgott ki, pici rózsaszínes kísérettel.

Újra hívtam a Dúlámat, aki megerősítette, hogy ez víz lehet, és a rózsaszín pedig egy pici tágulási vérzés, ne aggódjunk. Ez 5 óra körül volt. Nagy izgalom fogott el, nagyon örültem, hogy a burok is magától repedhetett meg, de egyben féltem is, mert így a kórházban időkorlátba szorítanak minket, mivel szerintük a burokrepedés után 12 órával a babának kinn kell lennie. A víz csurgása után (ami ezután el is állt, csak egy nagyon kicsi folyt ki) néhány perccel nagyon hirtelen bedurvultak a fájások. Begörnyedve és nyögve bírtam csak ki őket. Hívtuk a Nővéremet fél 6-kor, hogy ma valószínűleg megszületik a kis Unokaöccse is. Beszélgetés közben át is kellett adnom a telefont a Férjemnek, mert jött a fájás, én meg csak nyögni tudtam. Sőt, ekkor már annyira fájt, és annyira megijedtem ettől a hirtelen jött és erős fájásoktól, hogy sírtam is, alig bírtam állni a lábamon.

Kicsivel fél 6 után kértem férjemet, hogy csináljon nekem egy szendvicset, ne éhesen vágja neki életünk nagy eseményének. Mondanom sem kell, nem bírtam sokat enni, de jól esett az a pár falat is. Dúlám tanácsára mézes-gyümölcsös teát is készítettünk, hogy legyen miből energiát nyernem a továbbiakhoz. Elmentem wc-re, ahonnan alig bírtam kivánszorogni, sorra jöttek a nagyon erős fájások, és én félni kezdtem, nincs e valami baj, hogy ilyen hirtelen ennyire erősek, és intenzívek. Hívtuk újra a Dúlámat, aki már úton volt hozzánk, hogy találkozzunk inkább a kórházban, nem merek itthon maradni, és azt hittem, már hamarosan meg is lesz a baba. Tévedtem.

Fél 7-kor indultunk el a kórházba, Férjem repesztett az úton, én meg ordítottam a fájdalomtól, és vonaglottam a hátsó ülésen. Néztem ki az ablakon, és arra gondoltam, ezek az emberek most mennek munkába, élik a szürke hétköznapjaikat, én pedig itt mellettük vajúdok, és hamarosan életet adok a Kisfiamnak, és ezt ők még csak nem is sejtik.

7 óra előtt kicsivel parkoltunk le a kórház szülészeti részlege előtt, Dúlám ekkor már ott volt, és várt minket. Éppen jött egy hullám, és ő beszállt mellém az autóba, és próbálta a levegővételemet és hangjaimat jobb mederbe terelni. Több fájás is elkapott, mire felértünk a szülőszobára, ahol kismamák sora várta, hogy bejussanak a CTG vizsgálatukra. Biztató látvány lehettem a kisírt szemeimmel, és a görnyedő járásommal, de nem érdekelt. Annak viszont örültem, hogy már nem kell találkoznunk a Főorvossal, Picim magától indult el.

Mikor a folyosóra beléptünk, pont akkor lépett elő valahonnan a dokim, azonnal látta, hogy nem tréfálunk. Szülésznőm is ott volt rögtön. Be is vittek a vizsgálóba, ahol jött a hideg zuhany: még csak 3 (!!!!!) centinél tartunk, miért fáj ez ennyire? Én a vizsgálat alatt a falat kapartam szó szerint, és majdnem letéptem a függönyt is, ami az ágy mellett lógott. Közben még jó sok magzatvíz elfolyt.

Mivel aznap nagyon sok szülés volt, és minden szülőszoba foglalt volt, így ott tették rám a CTG-t, ahol a szülés előtt álló kismamáknak is csinálják a vizsgálatot. Sorra jöttek a 36-40 hetes pocakosok, akik biztosan remekül érezték magukat a társaságomban. Néha, fájásszünetekben még sajnáltam is őket, hogy ezt látniuk kell. Volt ott másik vajúdó kismama is, de ő egészen jól bírta tartani magát, én lihegtem, mint egy kutya.

Mivel a szülésznőm és a dokim látta, hogy nagyon nehezen viselem az egészet, és a centiket nézve még sok volt hátra, beadtak valamilyen injekciót, amitől eléggé kába lettem, jól kiütött egy fél órácskára, ha nem többre.

Több mint 2 és fél órát töltöttem a szegény kismamákkal egy térben, mire végre 10 óra körül kaptam egy szülőszobát. Nem volt túl tágas, és nem is a legszebb, amit valaha láttam, de kit érdekelt ez akkor? A fájásaimat ekkorra sikerült egész jól kordában tartani, a szünetekben ropit falatoztam, ittam. De nekünk gyors tágulásra volt szükségünk a császáros előzményem miatt ( a folyamatos CTG is ezért kellett), így labdán rugóztam, vagy úgy, hogy állva a férjem tartott a karjaiban, így segített, vagy csókolóztunk, ami szintén nagyon erős hullámokat hozott azonnal. A rajtam lógó zsinegek miatt csak néhány lépést tudtam sétálni, pedig az volt számomra akkor a legjobban eső tevékenység.

10:40 körül egy újabb számomra nagyon fájdalmas, végig ordított vizsgálat során kiderült, hogy még mindig csak 3 centinél tartunk. Szülésznőm kiment beszélni telefonon a dokimmal (mert ő közben elment a közelben lévő rendelőjébe), majd mikor visszajött, közölte, hogy mivel ennyire nem haladok órák óta semerre, oxytocint fognak bekötni.

Kaptam még egy kis időt, de persze ez semmire nem volt elég, hiába próbáltam már fekve is egyik oldalon, másik oldalon, a 3 centi nem mozdult. Kérhettem volna fájdalomcsillapítást, de nem kértem. Hiába fájt, mindent érezni akartam!

11:20 körül bekötötték az infúziót, én pedig sírtam, mert nagyon féltem attól, hogy ez elindít egy folyamatot, aminek szintén császármetszés lesz a vége. Féltem, hogy a hirtelen jött oxytól hamar elfáradok majd én is, és a baba is, és hamarosan a műtőben kötünk ki. Nagyon minimálisra tették a cseppszámot, én pedig a Férjem és Dúlám segítségével lekászálódtam az ágyról, és labdára ültem, rugóztam.

Kis idő múlva szinte teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett. Csak az számított, hogy táguljak már tovább, csak erre koncentráltam, ami miatt magamat nem bírtam tartani, és csak ordítottam, és ordítottam, sokszor elfelejtettem levegőt is venni, beletemettem az arcom a véres lepedőbe, de ez sem érdekelt. Dúlám és Férjem felváltva segítettek nekem masszírozással, simogatással, kenegettek valami nagyon jó illatú olajjal, és Dúlám a pocakomra és a derekamra tett forró vizes illatos borogatást, ami nagyon jól esett. Szegény Szerelmem hosszú órákig tartott a karjaiban hősiesen egy hang nélkül.

12:30-kor újabb vizsgálat következett. Nagyon nehezen felmásztam az ágyra, és rettegtem, hogy mit fogok hallani, rettegtem, hogy nem haladtunk a tágulással. Aztán meghallottam, amit egyáltalán nem gondoltam volna: 7 centire tágultam egyetlen óra alatt, mióta bekötötték az oxyt! A szívem repesett, annyira boldog voltam, de kifelé ezt nem bírtam kimutatni. Nagyon fáradt voltam, és mindenem fájt már, Dúlám és Férjem ott ujjongtak mellettem, én meg csak néztem bambán…pedig annyira örültem én is velük.

Szülésznő kiment, mondta, hogy hamarosan pisilnem kéne, hogy nekivághassunk a végének. Lemásztam az ágyról, labdára ültem, hogy tovább segítsem a tágulást, majd kicsi idő elteltével újabb vizsgálat alatt kiderült, már 8 centinél tartunk, jön a vége, hamarosan megláthatjuk a Kisbabánkat. Nem voltam rá képes, hogy a hosszú folyosón végigmenjek, hogy a wc-re érjek, mivel a szobához nem volt saját fürdőszoba, így inkább kértem egy ágytálat, és amíg én próbálkoztam a pisiléssel, a szülésznő behívta a dokimat is a végére. Egész vajúdás alatt a hegemet meg sem éreztem, mintha ott sem lett volna, nem fájt, és nem is érdekelt. Mikor beszéltek hozzám, mindent hallottam, de képtelen voltam válaszolni. Egyszerűen nem bírtam kimondani a szavakat, csak rövid "igen" vagy "nem" válaszokra voltam képes.

13:20 körül ért oda a kedves doktor bácsi. Nagyon siethetett, mert lihegett, és izzadt, de ezt csak utólag mondta a Férjem, én akkor már semmit nem néztem, semmi nem érdekelt. Ő is megvizsgált, és ekkor már majdnem teljes volt a tágulás, indulhatott a buli.

Doki és szülésznő kimentek valamiért, ekkor a Dúlám és Férjem segítségével nagy nehezen sikerült megfordulnom az ágyon, mert én bizony nem akartam fekve kitolni a babát, igenis segítsen nekem a gravitáció! Sikerült is felvenni azt a pozíciót, amit már a terhességem alatt kigondoltam magamnak, az ágyon, térden állva, mint a kutyusok.

Mikor visszajöttek, a szülésznő megkérdezte, biztosan így akarom e, természetesen a válaszom igen volt, és nem is piszkált senki, hogy feküdjek vissza, maradhattam így, aminek rendkívül örültem.

Hamarosan furcsa érzés lett rajtam úrrá. Kérdezgették, hogy nincs e olyan érzésem, mintha kakilnom kéne, mert az azt jelenti, hogy jön a baba. De nekem egészen más érzésem volt. Igazából leírni nem is tudom, csak egyszerűen éreztem, hogy a Kisfiunk úton van kifelé, éreztem, ahogy halad, ahogy nyom, és a vajúdási fájások már teljesen el is múltak. Helyettük valami sokkal nagyobb erő kerekedett felém, és segített nekem. Kicsit megigazítottak engem az ágyon, hogy bele tudjak kapaszkodni a felemelt fejrészbe, így sokkal jobb és könnyebb volt, beletemettem a fejem a párnába.

A kitolás maga volt az igazi csoda! Éreztem, ahogy a testem velem együtt dolgozik, nyomnom kellett iszonyatos erővel, mégis a méhem magától préselte kifelé a babát, elképzelhetetlen erők voltak velem. Sokszor kellett rám szólni, hogy vegyek levegőt, hogy a babához is jusson, mert annyira koncentráltam, hogy még ezt is elfelejtettem. Összeszorítottam a fogaimat, és földöntúli hangokat hallattam. Úgy éreztem, képes lennék egy egész házat méterekkel arrébb tolni. Mindig, mikor azt hittem, már nem bírom, végem van, valahonnan újabb erőt kaptam, és tovább tudtam csinálni, amit csinálnom kellett. Éreztem, ahogy a Baba is segít nekem, minden egyes centiméterét éreztem, ahogyan bújt ki belőlem, tudtam, hogy ez neki is hatalmas és nehéz feladat. Együtt dolgoztunk teljes harmóniában. Én nyomtam, ő jött, én nyomtam, és ő jött és jött kifelé. Megmagyarázhatatlan erők voltak velünk akkor, nem volt senki és semmi más, csak az én testem, és a baba teste. Mikor kibukkant a buksijának a csúcsa, hátranyúltam a lábaim között, és megsimogattam. El sem hittem, hogy ez velem történik, milyen varázslat, mikor még bennem van, de már megérinthetem ŐT! Férjem a hátamat simogatta eközben, Dúlám videózott és fotózott, szülésznőm óvta a gátamat, orvosom pedig olajozta azt. Bár mondták, mikor kell nyomnom, és mikor kell ellihegnem a fájást, én ezeket magamtól is éreztem, tökéletes volt az együttműködés köztem és a Kisfiam között. Nem tudtam, mennyi ideje tarthatott, de úgy éreztem, gyorsan történik minden, hamarosan kettéválunk. Jó néhány ellihegett fájás alatt gyönyörűen kibukkant a kis fejecske. Nem is fájt annyira, mint azt a várandósság alatt sokszor elképzeltem, vajúdás alatt jobban szenvedtem. Mikor mondták, hogy van egy"fél babánk", nagyon megörültem, és ez rengeteg erőt adott ahhoz, hogy a végét is ilyen szépen megcsináljam. Kicsit pihentem, majd minden erőmet összeszedve újra nyomni kezdtem. A Kisfiam teste gyorsan kicsusszant, éreztem, ahogy elhagyja a testemet, éreztem, ahogy kibújik belőlem, és már külön létezik tőlem. Nem bírtam azonnal megfordulni, a szülésznő megtörölgette a hátát, hogy sírjon egy picit, majd a lábaim között magam alatt átadta a kezembe a Mi kis Csodánkat! Hanyatt feküdtem, és a mellkasomra tették ŐT! Ott volt, láttam, éreztem, simogathattam végre azt a kis emberkét, akit hosszú hónapokig a pocakomban nevelgettem, akire olyan sokat kellett várni. Sírdogálni kezdett, és a hangja betöltötte az egész szülőszobát. Sírtam vele együtt én is, és láttam, hogy a Férjem is törölgeti a szemeit. Ott volt, valóságos volt, csodálatos volt! Egy 3710 grammos és 57 centis CSODA! 13:52 perckor született meg, kicsit több, mint 12 órával az első fájás után. Illata édes volt, mint a méz, és én megteltem szeretettel, ahogy fogtam az a kis törékeny testet. Annyira valóságos volt minden, annyira élénkek lettek a színek és a hangok, és nem tudtam betelni Vele....

Próbáltuk a szájába adni a cicit, de szegénykém velem együtt olyan fáradt volt, hogy ő csak aludni akart.

A lepény megszületése után kicsivel letették Kisfiunkat az ágyra, és a büszke Édesapa elvághatta a köldökzsinórt. Ő tett minket eggyé, és Ő választott szét minket! A legboldogabb férfi volt a világon, én pedig a legboldogabb nő. Olyan boldogok voltunk.....

Sokan számolnak be arról, hogy a baba kibújása után minden fájdalmuk elmúlt. Nos, én nem közéjük tartoztam. Bár a fájások tényleg teljesen megszűntek, de minden egyes izmom, inam, és csontom sajgott, és olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha. Mégsem cseréltem volna akkor és ott senkivel! Tudom, hogy az én hibámból fájt akkor mindenem, mert nagyon sokáig és nagyon sokszor ahelyett, hogy velük együtt dolgoztam volna, és lovagoltam volna rajtuk, inkább ellenálltam a hullámoknak, nem barátnak, hanem ellenségnek tekintettem őket...rosszul! Ma már ezt másként csinálnám. A fájdalomtól elveszettem néha az önkontrollom, pedig csak meg kellett volna adnom magam.

Gátvédelemmel szültem, belül lett egy egészen pici repedés, amit az orvosom egy öltéssel varrt össze, amit meg sem éreztem. Nem úgy, mint a betapintást! Ha császármetszés után természetes úton szül valaki, akkor a szülés után az orvos belül megtapintja a heget, hogy az nem sérült e. Ez nekem iszonyatosan fájt, legalább annyira, mint a fájások 8 centi nyílásnál. Szerencsére nem tartott sokáig. Ezalatt megmérték és felöltöztették a kicsi Fiunkat, és már kaptuk is vissza Őt.

Mivel sok szülés volt aznap, csak egy órát lehettünk együtt a szülőszobán. Ezután elvitték orvosi vizsgálatra, engem pedig letoltak a Férjem és Dúlám kíséretében a gyermekágyas osztályra. Férjem körülbelül egy fél óra múlva már mehetett is a Drágánkért, ő hozhatta oda nekem, és innentől kezdve éjjel-nappal együtt voltunk.

Teljesült a kislánykori vágyam! Én segítettem világra a Gyermekemet, és ebben ő maga segített nekem! Köszönöm!

...és ezúton is szeretném megköszönni Férjemnek, és Dúlámnak, hogy végig velem voltak, hogy felemeltek, mikor elhagytam magam, hogy erőt öntöttek belém a legnehezebb pillanatokban, mert nélkülük nem ment volna!!!!!!!