Az én "Csoszogi bácsim"

Gyereklány voltam, alig 16. Azt sem tudtam, mi fán terem a szerelem?!

Tetszett, hogy tetszem, és Ő nem sokat habozott. Pár bólintó, hangtalan köszönés után hazakísért és azóta velem van.

Reggel a csoszogó papucsai hangjára ébredek, ahogy kioson a konyhába, hogy megfőzze a reggeli kávét.

Jó reggelt kíván és csókot nyom a homlokomra, jólesik.

Látom, ahogy mindennap lassabban csoszog, és többet kapkodja a levegőt.

Nem félek a haláltól, de félek , hogy itt hagy, mit csinálok akkor én itt?? Most már értem, hogy nem szerelmesnek lenni volt néha fájdalmas, de elengedni sokkal nehezebb lesz.

Közhely, de ennyi év elég, hogy tényleg a másik ember része

légy.

"Szerencsére" én magam sem vagyok az egészség szobra.

Magánbeszélgetést kértem Istentől, hogy engem vigyen fel magához, ha lehet gyorsan és fájdalom nélkül.

De ha ez nagy kérés lenne, akkor csak Őt hagyja tovább élni.

Nem volt a miénk álomházasság, végig veszekedtük az életünket.

Felneveltünk három csodálatos gyermeket és ma már nyolc unoka

ül a családi asztalhoz. Egyik szebb és okosabb, mint a másik.

A társam, férjem és szerelmem csodálatos nagypapa lett.

Csak még engedd Istenem, hogy sokáig hallgassam a papucsa hangját félálomban!

Ahogy hallani fogom akkor is, ha elmegy.

Mindig érezni fogom, hogy onnan is vigyázz majd rám.

Ahogy én is meglátogatom, ha én leszek a szerencsés!