Az a "nélkülözhetetlen" telefon I.

Budapesten, a külvárosban élve gyerekkoromban pár száz méteres körzetben két-három ismerősnek volt telefonja (mindenféle protekciós alapon). Az egyik a szemben lakó szomszédé volt. Ha nagy szükségben átmentünk telefonálni, 2 Ft-ot fizettünk percenként.

Kisebbfajta megváltás volt, amikor az 1980-as évekre 500-1000 méterenként telepítettek nyilvános telefont.

Nekem kb. 200 métert kellett megtennem az otthonomtól a legközelebbi fülkéig. Zimankóban, zivatarban nem volt túl összkomfortos megoldás - különös tekintettel a gyakori rongálásokra -, de a semminél több volt.

Hozzám nagy sokára, 1994-ben vezette be az egyik legnagyobb szolgáltató a telefont. Pont abban az időben, amikor olyan magasak lettek a fizetésemhez képest a percdíjak, hogy százszor is meggondoltam, ha telefonálni akartam.

Akkor még nem volt elterjedt a hívószámkijelzés, de gondolva a jövőre kértem, hogy ne jelezze ki a számomat, és nem kértem az adataimnak telefonkönyvben való megjelenését sem. Ennek az volt az oka, hogy akkor kezdtem bele a társkeresésbe, s nem akartam magamat és a gyerekeimet esetleges zaklatásnak kitenni.

A kisfiaim hamar rákaptak az új technikára, össze-vissza telefonáltak, horribilis számlákat produkálva. Hiába volt a szép szó, kénytelen voltam jelszavas védelmet kérni. :(

Évekkel később a történelem megismételte magát. A 80 éves, szellemi leépülés felé tartó anyukám buzgón hívta az emeltdíjas, 90-es számokat, amiket a TV-ben látott, hallott: azt hitte, ha válaszol a bárgyú kérdésekre, majd százezreket nyer. Természetesen több tízezres telefonszámlákat veszítettünk. Nem kevés fáradságomba került, mire elértem, hogy ne csináljon ilyen hülyeségeket. Szegényem csak nézett rám ártatlan szemekkel: de kislányom, nem is beszéltem, éppen csak egyet csengettem. Azért megértette, hogy micsoda nagy "lehúzás" áldozata lett.

Az üzenetrögzítős készülék (két nagy kazettával) a mai napig jól szolgál. Hja kérem, az még eredeti japán cucc. A mobil nélküli világban csúcs volt, hogy az irodából meg tudtam hallgatni, ha jött üzenet az otthoni telefonra. (Ráfér egy alapos karbantartás a készülékre, mert a magnós résszel gondok vannak. A szerviz nem sok jóval kecsegtet: ennyi idő után alkatrész...)

Életünkbe szépen begyűrűzött a mobil, ám kézzel-lábbal hadakoztam ellene.

A kétezres évek elején a környezetemben már szinte mindenkinek (a fiaimnak is) volt, de én még mindig ellenálltam. Úgy voltam vele: az irodában és otthon is elérhető vagyok, a kettő közt való közlekedésbe, önfeledt vásárlásba pedig ne rikácsoljon bele egy hülye kütyü. :)

Amennyire vágytam annak idején a vezetékes telefonra, legalább olyan erővel tiltakoztam korunk újabb technikai vívmánya ellen.

Nem utolsó sorban azért, mert az, hogy valakinek volt mobilja, nem jelentette azt, hogy bármikor el is lehet érni. Sokszor éreztem magamat kényelmetlenül, mert a hívott fél nem vette fel. Pl. mert lemerült az aksi, nem volt térerő, itt-ott felejtette, elveszítette, ellopták, stb.

És elveszett a biztonság érzése: ha a hívott fél felveszi a telefont, akkor otthon van. :)

A következő részben leírom, hogyan lettem mégis mobiltulajdonos és milyen kalandokra, tapasztalatokra tettem szert a mára már szinte nélkülözhetetlen technikával. :)