Apám 14 éves koromban beszélt velem utoljára. (beszélgetés)

Nem vagyunk egyformák.

Én rengeteg könyvet olvastam, ami pl. önéletrajz is volt pl.

Mechael Seed: Senki fia című regényét. Amikor ilyet olvasok, rájövök, édes Istenem van rosszabb is és EMBER lett ő is. Az említett könyvből.

"„Legelső emlékem az, hogy édesanyámmal meg akarunk szökni.

Nem a nyomor elől, hanem a rettegés, a gyűlölet és az erőszak elől. Az ember elől, aki vert és kínzott mindkettőnket, aki az apám volt. Még csak négyéves voltam, így aztán nem tudtam se megvédeni magamat, se visszaütni. Apám szerint semmirekellő, rossz fiú és haszontalan kölyök voltam, aki csak feleslegesen foglalja a helyet. Gyakran mondogatta, hogy a senki fia vagyok. Én elhittem. Úgy nőttem fel, hogy tudtam, rossz és ostoba vagyok, a családunk pedig teljesen hétköznapi." Michael Seed"

És ez az ember, aki olvasni is alig tudott, milyen magasságokba jutott.

Vagy a Tízezer könnycsepp és van nagyon sok olvasmány, ami azt sugallja, tudni kellene továbblépni.

De OK, én nem akarok senkit meggyőzni, mindenki úgy dolgozza fel a traumáit, ahogy akarja, ha úgy gondolja cipelheti sírig is, ha az a jobb számára.

Nincs sablon. Ezért írtam saccra hogy legalább 100 féle formának lenni kéne. Hátha a kínálatból ki tudnánk választani azt hogy hogyan. Mert azt hogy bocsáss meg, engedd el, kimondani könnyű. Megtenni viszont nem megy. És az sincs, aki segítene ebben.

Annyit tehetünk hogy jó mélyen elnyomjuk/lenyomjuk magunkban, igyekszünk más gondolatokat ültetni a fejünkbe aztán lesz ami lesz. Ha mázlink van, nem okoz betegséget.

"Pedig a megbocsájtás 100 féle formájának kéne folyni még a csapból is."

De nem folyhat, nincs sablon.

Vagy tényleg elengeded, vagy még 90 évesen is önsorsrontó leszel.

Nekem nagy példaképen Máté Gábor orvos és író, zsidó ember lévén, a családját megölték, mégis megbocsátott, úgymond elengedte.

A Testünk lázadása című könyvében olvastam, mit okozhat egy cipelt trauma.

Amikor azt mondom, nem szabad foglalkozni vele, saját tapasztalatot írok le, nem bántásnak szánom, hanem okulásnak, hogy sebet nyalogatni nem szabad, újból és újból feltépi a sebet, amin már változtatni úgysem lehet, ha belegebed az ember akkor sem.

Az is egy gondolat,,a tiéd is,,meg másoké is.

Pont.Olvasod ,,elgondolkodsz vagy sem,,másban nem érint.Vagy szelektálsz ,vagy felveszed a kesztyűt.

Én is olvastam, meg Orvos-Tóth Noémi könyveit is. Azt is ajánlom.

De itt nem nézik jó szemmel a gyerekkorral összefüggő gondolatokat.

Nehogy Te is megsértődj, de próbáld átprogramozni az agyadat, a saját érdekedben, hogy nem te kérted az életet, nem a te hibád, ha netán a szüleid szétváltak.

Egy gyerek nem lehet ok, csak rontó tényező. De nem lehetsz hibás!

Ha ezt belátod, nem fogod marcangolni magad.

Én ilyen vagyok, felőlem a hülye 3,14csát és, a nárcisztikus szót is használhatod nyugodtan. Hidd el nem dőlök a kardomba,nem vágok eret magamon, lúgot sem iszom, jelenteni sem jelentem.

Tudom melyik polcra tegyem.

Ezt a nárcisztikus jelzőt meg használja boldog, és boldogtalan, miközben nagy részük azt sem tudja mi az, de ez olyan divatos, jól hangzó dolog.

Könnyű ítélkezni, lát ez neked nagyon megy.

Na látod, ezt sem tudod egy beszélgetésként, veményként kezelni, a finom cizellált lelked egyből lázad, tuti ítélkezés, és nem segítség, mert nem simizem a lelked.

"Pont, hogy felnőttként jogom van eldönteni, mit teszek vagy nem teszek a családommal."

Pont azt írtam, hogy felnőttként már magadnak kell dönteni.

Könnyű ítélkezni, lát ez neked nagyon megy. Anélkül,hogy engem vagy a körülményeket ismernéd.

Nem gondolom, hogy picsogás az, ha beszélünk a dolgokról, nem kértem segítséget, csak elmondtam a helyzetet.

Pont, hogy felnőttként jogom van eldönteni, mit teszek vagy nem teszek a családommal.

Elhiszem.

Nagyon szeretem a gyerekeim, támogatom mindenben őket, de valahogy ez nálam nem működik.

Tudom van szebb, és van okosabb is náluk.

Ezt tudják rólam, hogy ilyen vagyok, de így is fantasztikus a kapcsolatunk.

Azért ez így felnőttként, gyenge jellemre vall, nem gondolod?

Az egy dolog, ha erre a világra nem akarsz gyereket, de apádra hivatkozva badarság.

Egy független ember vagy, az életed magadnak kell élni.

A te döntésed, megrázod magad és tökösen átlépsz a múlton, vagy picsogsz a gyermekkorodon.

Olyan ez, mintha a szerettünk, akár gyermekünk is neghal, és onnéttól nem élünk mi sem.

Egy traumát fel kell dolgozni, nem cipelni.

Persze picsogni könnyebb, főleg akkor, ha ebben szövetségesekre is találsz, akik nem támogatnak, hogy ember állj a lábadra, inkább ott hagynak a földön, hogy jól van az úgy. Mert abból nekik bajuk nincs.

Ha valamelyik szülő nélkül kell felnőnie egy gyereknek, az magában komoly lelki sérülést okoz. Nem tudom melyik a rosszabb. Ha elhagynak és látod hogy más gyerekkel milyen szeretetteljesen foglalkoznak a szülei, vagy szeretetlen családban élni.

A legtöbben sérült szülők sérült gyerekei vagyunk.

A józan ész azt diktálja hogy nem kell hogy a múltunk beleszóljon a jelenünkbe. Senki nem önt gondolatokat a fejünkbe és mi határozzuk meg mire gondoljunk, hogy éljünk. Csak az a baj, hogy a múlt alattomosan mégis irányít valamilyen formában.

Kívülállók csikkzsebből odalökik kéretlen tanácsként hogy engedd el, bocsájtsd meg. De azt senki nem mondja hogy hogyan. Pedig a megbocsájtás 100 féle formájának kéne folyni még a csapból is.