Antiélet tabletta

21 éves koromban írattam fel. Gondoltam, ideje már. Egy főiskolás lány mégse éljen elővigyázatosság nélkül, nem gondolva védtelen kis „besikerült” életek jövőjére és persze a sajátjára.

Annak idején sok, kátránnyal vegyült savas itallal marattam fényesre gyomrom, gondoltam, biztosan attól fáj annyira. Diplomaosztó előtt álltam, bizonytalan jövő elé nézve egy használhatatlan képesítéssel. Gondoltam, biztosan azért fulladok a pániktól. Azért kivették a mandulámat, hátha attól kapom nehezen a levegőt. A refluxra savellenállót ajánlottak, amit egy évben legalább kétszer, több hónapig alkalmaztam, végül emelni kellett a dózist, ha nem akartam, hogy szétlyukadjon a testem. Nagyon-nagyon fájt a gyomrom mindentől, mindenhol. A sok kapszula jó baráttá vált, mígnem más vette át e borzalom helyét. A pokol volt ő, az összes nyalánkságával együtt. Azzal kezdte, hogy egyik napról a másikra olyan hasat varázsolt nekem, amilyen egy több hónapos kismamának sincs. Mit feltételez azonnal az ember környezete? Biztosan epe… találtak is egy kis polipot, de sajnos ő még annyira fejletlen, hogy nem képes ekkora játszóteret biztosítani magának. Kaptam probiotikum kúrát és újabb fajta savlekötőt, valamint antibiotikumot, ugyanis tele voltam bacival. És! Magas volt a koleszterinszintem. Nekem, aki soha, semmi zsírosat nem eszik, szénhidrátot is csökkentve, szokott mozogni és nem is örökölhette. Nos, a kezelés nem segített. Jött újabb orvos, újabb kihívások. Megtükröztek felül, megtükröztek alul, kis gyulladás, semmi több. Voltam kilégzési teszten, mely állítólagos laktózérzékenységet diagnosztizált. Több hétig kerültem a tejcukrot, de nem történt változás. Következett az ilyen, meg az olyan parazitaölő készítmény, de hatástalannak bizonyultak. Has maradt, ráadásul maga mellé szedett még egy rakás idegességet és kiábrándultságot is. Mikor már a kamerás endoscopia szerint is egészséges lettem, egy ember se állt mellettem. A család unatkozó hipochondernek titulált, a párom nem értette, miért nem olyan vonzó már a „házasélet”.

Candidára gyanakodtam, diétázgattam és úgy gondoltam, az összekuporgatott pénzemet egy, az országban egyedülálló kezelést nyújtó doktornőre szánom. Akupunktúrán alapuló vizsgálata szerint a májam nem méregtelenített rendesen, így minden belső szervemre kihatással volt. Kaptam T-betűs termékeket és hetente két alakalommal tettük meg a 70 km-t a 15 perces kezelésért. Lassan eltelt a nyár, véget ért a kúra, de én egy szemernyit sem éreztem jobban magam. Természetesen a beígért összeg-visszatérítés helyett itt is hülyének néztek és kineziológust ajánlottak. Itt intettem végleg be a világnak! Már meg akartam halni. Így, „egészségesen.”

Gondolkodtam és bevillant egy régi gyanú. Mi van, ha ő okoz mindent? Mi lenne ha abbahagynám? Ő az egyetlen olyan dolog, amivel végig folyamatosan éltem és traktáltam magam. Letettem hát az antibébi tablettát, így két hét múlva már biztosan tudtam: nem csupán a babák életének int megálljt. Hasam szépen elsorvadt, a havonta gyötrő migrénes fejpusztulást beszippantotta az univerzum, a savnak léptét sem éreztem. Boldog voltam. Annyira, hogy bele sem gondoltam abba, hogy ami ennyi idő alatt pusztítva volt, nem fog pár hét leforgása alatt szirmokat bontogatni.

Először is ideges lettem. Nagyon. Viszkettem. Eszeveszetten. Majd a puffadásom is visszaköszönt, de már nem állandóan és nem is masszívan, csak lazán, főleg esténkét, mozgolódva, szúrva, rajtam röhögve. A nőgyógyász tagadott és urológushoz tessékelt, aki három hónap leforgása alatt három antibiotikumot írt fel olyan problémára, ami a gyógyszerek után is megmaradt. (Kaptam viszont kárpótlásul csalánkiütést és vizes arcot.) Menstruációm közben elmaradt, testem legyengült, így félálomban, de önszorgalomtól vezérelten kértem az endokrinológia segítségét. Ők is találtak ám valamit, méghozzá alul működő pajzsmirigyet, amire természetesen szintén kaptam gyógyszert. Közben a cytológia HPV gyanússá nyilvánított…

Itt tartok most. Ott, hogy most már elég! Hogy az utóbbi hosszú időszakra leckeként tekintek, amire szükségem volt és már nem is neheztelek a sorsra, sőt… Az orvosok által (nem tőlük) rengeteget tanultam, megismertem természetes gyógymódokat, egészséges táplálkozási irányzatokat, egy újféle világhoz való hozzáállást. Megtapasztaltam, hogyan állnak az emberhez, ha nem csak egy kis nátha vagy influenza gyötri, hogy az idegenek néha kedvesebbek, mint a veled együtt élők, hogy milyen az, amikor teljesen egyedül vagy, mikor már nem csak összedől, de rád dől az a kártyavár, hogyan válhat sok bolondnak nézett ember valóban bolonddá… Egyre inkább úgy kezdek élni, mint az, aki rákból felépülve kapott egy új esélyt.

Szakítottam a párommal, s – bár a hormonok erősebbek és lehet nincs is rá szükség, de - most candida diétázok, pozitív embereket gyűjtök magam köré, igyekszem a jóleső percekre koncentrálni, bízok és remélek. Talán hamarosan végre munkába is állhatok. Igaz, a családom – minden igyekezetem és küzdelmem ellenére – ma is csak annyit mond, „hogy lehet ennyi baja egy 26 évesnek”, de már nem érdekel.

Ha képes vagyok – márpedig képes vagyok - ezt egyedül átvészelni, többé nem létezik számomra akadály!

Téged, kedves olvasó, pedig arra kérlek, tanulj a hibámból!