A kis manófalvi habzsolháp kisfiunk születése

Nagyon furmányos kis család vagyunk, a tökmagunk is egészen mérnökileg lett megtervezve...nah, de nem is ez a lényeg...Nagyon buzgón már novemberben elkezdtem készíteni a karácsonyi ajándékokat hiszen 2009. december 19-re voltam kiírva, gondolván akkor már úgysem fogok tudni ezzel foglalkozni...

November 24-én este be is fejeztem az utolsó ajándékot...hmm mintha tudta volna a kismanónk, hogy anyának már nincs több dolga idén...Hajnal fél 3-3 felé ébredtem, hogy valami nem stimmel a pocakban...elmentem wc-re, gondoltam csak valami olyat ettem, visszafeküdtem volna, a kistöki nem szól közben.

Mondtam is apának, hogy valami itt nem stimmel...gondoltam, hogy csak jósló fájás, hiszen majdnem egy hónapom van hátra...elmentem hogy lehuzanyozzak, de a panelban, ahol lakunk, takarékossági okokból a meleg vizet éjszaka elzárják, úgyhogy a 1,7 literes kis vízforralóba fel a víz, valamint kondérba a tűzhelyre...apa nagyon lelkes volt, egy tálba keverte össze a forró vizet hideggel és úgy locsolgatta a hasamra...hajnali 4-kor megérkezett a melegvíz, de addigra már tele volt a kád. Hívtam anyum, hogy most mi van, mert vannak fájások de 2-3-7-5-15-4 percesek...rendszerességnek semmi jelét nem mutatta, azért azért azt tanácsolta, hogy menjek be a dokihoz. Még elvoltam itthon, nem akartam menni, mert szentül állítottam, hogy csak szórakozik a kisfiam és mikorra odaérünk a kórházhoz megszűnik minden fájás...

Csak rábeszélt a párom és az apósom, hogy induljunk el... fél 7-kor beültünk a kocsiba, 7-re már a kórházban voltunk. A dokibácsink éjszakás volt, mondtam, hogy direkt úgy indultam, hogy még tudjon pihenni, mondta, hogy milyen rendes vagyok, ezért ő is az lesz velem.

Megvizsgált és közölte velem, hogy max. délre meglesz a baba...anyuci vérnyomása az egekben, délre, dehát még egy hónapja van...

De ő bizony elindult kifelé. Felvették az adatokat fél8-3/4 8 körül felfektettek a szülőágyra, rám kötötték a gépet és kaptam vérnyomáscsökkentőt...

Kérdeztem mikor sétálhatok, mondta a szülésznő, megrepesztik a burkot és utána...

Megrepesztették...aztán már útnak is indultam volna mikor közölték velem, hogy á-á nem megyek én már sehova sem...max 9-re megszülünk. Újabb sokkhatás, újabb vérnyomáscsökkentő. Kérdeztem: - És beöntés? Válasz: - Arra már nincs idő. Nincs idő...kissé feszült állapotban a beöntés hiányától elfogadtam a helyzetet. Kaptam oxitocint és beindult a kis manó, ahogy meg van írva a könyvben... Féltem, hogy apát leüvöltöm, vagy éppen fel akarom majd darabolni a kukacát, de semmi, csak legyezgettem, hogy most így nem jó vagy úgy nem jó...végül is sehogy sem volt jó.

Aztán elkezdtem kiabálni, hogy nagyon nyomnom kell, szaladt a doki a szülésznő és elkezdtünk...nyomtam én ahogy tudtam, de valahogy nem zártam be az összes nyílást az arcomon és a kiskakashoz hasonló kukorékolást produkáltam...aztán elkezdtek röhögni és letoltak hogy ne kukorékoljak, mert így nem jön ki a manókánk, közben készültek a gátmetszéshez, elővették az injeciós tűt...Kérdezte a dokibácsi, hogy állok az érzéstelenítővel? Mire a párom válaszolt, hogy: - Ő bizony rosszul - és már fehéredett is... mondtam ott az egyik nővérkének, hogy vigyék ki, mert ha itt elájul, még meg is ruházom a szülés után...de összeszedte magát.

A nyomás közben addig-addig piszkáltak a kukorékolással, hogy bedühödtem és 3 nyomásra kint volt az életünk értelme. A mi kicsi Kendebabánk...Kérdezték apát, hogy elvágja a köldökzsinórt, de ő határozott nemmel válaszolt, közben össze vissza puszilgatott hogy milyen ügyes is voltam. 2250 gramm és 46 cm...amilyen picike, a hangja nem egyenesen arányos vele, kiabált ám, hogy "megérkeztem vigyázzatok csajok", aztán a mellkasomra tették és életem legcsodálatosabb élményét éltem át...igen anyuka lettem, én anyuka, ennek a kis maszatos, nagy hajú tüneménynek az anyukája.