67 év (beszélgetés)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: 67 év
képtelen vagyok elengedni, azt hittem elengedtem, de nem megy...
minden nap sírok, pörölök vele, hogy hagyhatott itt? szeretett volna a Dédunokájával játszani, futkározni a kertbe, büszkén végig sétálni a falúban milyen csodaszép Dédunokája van, szerette volna a második érkezését is megélni, tele volt álmokkal, már voltak neki, most nem akart elmenni, mégis megtette, önhibáján kívül!
Találkozni? nem tudom, de szeretnék, puszilni, ölelni, szeretni--
ŐT A MAMÁMAT!!!
Csatlakozom a részvétnyilvánítókhoz, és hozzátenném, hogy remélem sok ember gondolkodik mésképpen mint a közmondásbeli ember aki a csendítésre (valaki halálát jelző harangszó) azt mondja " nem az a fontos ki halt meg hanem, hogy mit hagyott hátra!"
Mert mi másra gondolhatunk, ki lesz a következő mikor kerülnek sorra a szeretteim, és én? mikor , hogyan fog bekövetkezni az elkerülhetetlen vég?
Senki sem tudhatja de mégis sorra vesszük idős vagy beteg rokonainkat ismerőseinket mennyi időnk lehet még? Talán még arra is gondolunk ilyenkor, fogunk-e még valaha találkozni? (aki nem hiszi az is reméli) búcsúzzunk és búcsúzztaassunk méltón szépen.
Fogadd őszinte részvétemet!
Mikor az én nagyszüleim meghaltak, ugyanez volt! Jött az a fiuk, aki SOHA nem törődött velük, sem pénzzel, sem másképp nem segítette őket, pedig az öregeknek 1 fillér nyugdíjuk nem volt, Rákosi nem adott.. a többi gyerek támogatta. És akkor, mikor meghaltak, jöttek a temetésre és mindenfélét kértek, vinni akartak. Sajnos, ilyenek az emberek.
Fogadd, őszinte részvétem!
Mindenhol ez a civakodás megy azért a kis vagyonért.
Még sokszor el sem temetik szegény megboldogultat, már az örökség után kutatnak.
Felénk is ez van!
Annyira sajnálom.
Őszinte részvétem :-(
Én 15 éves voltam amikor holtan találtam a nagypapámat :-(
De ez a cikk nem az elmélkedésről szól, hanem a Nagymamámról.
Ugrás a teljes írásra: 67 év