Vallás: hit vagy fanatizmus? (beszélgetés)

Úgy érzem, hogy kétségbeesett önző lépés volt részéről.

Családon belül az egyik nagyanyám volt fanatikusan isten hívő, olyan szintig hogy beleőrült abba, hogy isten nem jelent meg neki, állítólag karakán egyéniség volt, de én csak arra emlékszem vele kapcsolatban, hogy mindig bántalmazott rágalmazott engem és a többi unokáját, a bátyám kivétel volt, valamiért őt isten ajándékaként kezelte.

Amikor a bátyámon is észrevettem már késő volt, most már tudom, de nem tehetek semmit.

Szomorú vagyok, hogy nincs de ugyanakkor fel is szabadultam, amikor megtette egy óriási kő esett le a szívemről, évekig bűntudatot éreztem, idén jött egy pont amikor úgy éreztem megbocsájtottam neki, és azóta nem mardos a bűntudat.

Tudom 5 év telt el, hogy nem néztem a fórumra.

Eredetileg a bátyám miatt írtam ki, az ő esetében fanatizmus volt.

Annyira erősen hitt Istenben, hogy sajnos 3 éve szenteste önkezével fejezte be földi pályafutását.

A mai napig nem értem hogy milyen ok illetve okozat vitte rá, tudomásom szerint mindegyik vallás elítéli az önnön élet eldobását.

Az elmúlt 3 évben voltam lelkésszel illetve pszichológussal is beszélgetni és mindketten mondták hogy nem tudtam volna megmenteni, mert ezt a döntést ő meghozta, lényegében csak elodázni tudtam volna. Ami mélységesen szomorú, hogy a családját hagyta magára, ő biztos nem úgy érezte, de most hogy tiszta fejjel tudok gondolni a történtekre

Érdekes, hogy amit a halálról írtam, azon valahogy átsiklottál. Te tudsz amúgy mindent? Tudod a választ, vagy inkább a te hited azt mondja, hogy: véletlen.

Ugyanilyen voltam én is, pár éve még én is ugyanezt írtam volna és most szégyellem is magam ez miatt.

Nem is akartalak meggyőzni, bár megerősítetted azt, amit írtam. Eladni a lányodat? Tán zsidó vagy, hogy az Ószövetséget veszed alapul? Bár tisztább lenne a kép, ha be is másolnád nekem azt az igét, ahol ezt olvastad, de boritékolom, hogy nem tudod.

Tömeggyilkos Isten? Melyik részére gondolsz a Bibliának? Gondolom az egyiptomi csapásokra célzol, ahol azzal kezdődött minden, hogy a fáraó minden 2 év alatti gyereket lemészároltatott, majd utána volt esélye kilencszer is elengedni a népet. De szerintem nem ismered ezt a részét, mert aki leragad ezeknél az csak egy szájhagyomány által dolgozó ateista írásokból táplálkozik.

Beszélgethetünk erről, ha minden állításodat mutatod igével, de amíg nem is ismered azt, amit káromolsz, addig mit vársz?

Sajnálom, nem győztél meg.

Biblia valósága: áruld el, mennyiért adhatom el a lányomat rabszolgának, mai árfolyamon? A Biblia szerint erre lehetőségem van.

A másik: a sok ezer isten közül miért épp a tied az igazi?

Ha valamire nem tudjuk a magyarázatot, akkor jönnek az istenek, szellemek, mert pár ember túl beképzelt ahhoz, hogy azt mondja: nem tudom.

Ha van isten, bármelyik, akkor elég perverz. Egy ilyet imádni olyan, mint egy tömeggyilkost.

Visszaolvasgattam jó pár oldalt és nem találtam egyet sem (vagy csak a felületesség miatt történt), aki leírta volna, hogy valóságos kapcsolata van az élő Istennel.

Ismerem Jézust, szó szerint. Aki nem ismeri, vagy csak hallomásból vannak az információi az találgat, de mégis valamiért tényként közölnek.

Nem születtem hívőnek, senki sem születik annak, hanem Isten megkeres és jöhet a döntés. Vagy igen vagy nem. Nincs középút. Azt láttam, hogy van olyan, aki olyan világot szeretne, ahol nincs következmény, hanem minden meg van azonnal bocsátva. Még egy gyereket sem nevelünk így, elég hamar a fejükbe véssük, hogy mindennek van következménye, ha engedetlen,akkor büntetés jár.

Isten szeret, mindenkit. De az ember inkább olyan dolgokhoz akar vonzódni, amik a felelősségvállalást elódázzák. A bűnnek van következménye. Ha én odamegyek egy kövér emberhez (én is az vagyok) és a szemébe vágom kéretlenül, hogy milyen undorítónak látom, azzal én őt megbántom és beláthatatlan következményei lehetnek.

Minden nap nem csak tettel, de szóval és gondolattal is bántunk. Amikor lenézzük a házastársunkat egy hibája miatt, akkor annak egy folyamat a kezdete és nem tudni mi a vége.

A hit nem szabályok tömkelegének a betartása, még a Biblia is óv ettől, hogy ne legyünk farizeusok, akik betartanak ugyan 603 féle szabályt, mégis üres a szívük és nincs bennük szeretet. Szeretet nélkül a világ elpusztul.

Borzalmas, ahogy különböző felekezetek szabályrendszerhez kötik azt, hogy ki üdvözül és ki nem. Tudatlanságból fakad, mert aki tényleg megismerte Istent, az tudja, hogy nem igaz.

Hinni kell Jézus váltságáldozatában. Hinni, hogy meghalt az én bűneimért, de ehhez kell egy bűnmeglátás is, mert sokan vannak, akik annyira imádják önmagukat, hogy szerintük ők nem bűnösök. Pedig de.

És ha megvan a bűnmeglátás, amikor tudatában kerülünk annak, hogy mi sem vagyunk jobbak, akkor kell Jézushoz fordulni és szó szerint, a saját akaratunkból a kezébe tenni életünket, átadni a szívünket neki. Szó szerint. Én megtettem örömmel.

Az hazugság, hogy a Bibliának a valódiságára nincsenek bizonyítékok, ezt csak a tudatlanok állítják. A Bibliát több évezred alatt írta, egymást nem ismerő, különböző korokban élő, különböző élethelyzetben lévő, cirka 40 ember. És mégis egy egész, oda-vissza egymásra hivatkozó igék. Csodálatos. Minden nap képe hozzám szólni.

Nagyon sok csoda történt már az életemben, amit egy hitetlen sem tud megmagyarázni, de nem is akarom. Az biztos, hogy ember nem találhat Istenre, mert Isten az, aki elhív, ő keres, ha tényleg szívből keressük. Ő nagyon is jól látja a szív állapotát, tudja kinél mikor érkezik el az idő. De nem hív örökké.

Amit én nem értek, az a halál kérdése. Van az emberekben egy ellentmondás:

azért nem hiszek, mert meghalnak gyerekek is. Igen, így van. Ahogy én is meghalok, meg ti is. Mindenki. De csak a testem. A szellemem örök. Sírtatok már belülről úgy, hogy majd belehaltatok, miközben a testeteken nem volt fizikai sérülés? Szakadt már meg a szívetek? Nincs fizikai behatás, mégis hányan bele tudnak halni a belső fájdalomba. Élő lelkünk van, aki érez is és Isten ezt kelti életre akkor, amikor elfogadjuk a hívását és behívjuk a szívünkbe. Ha meghal egy olyan ember, aki az övé (pl. gyerekek), akkor hozzá kerülnek, sokkal jobb életük van nála, mint itt a Földön. A fizikai test az véges. Nem ilyennek indult, de az ember eltolta. Viszont azért, hogy legyen mégis szenvedésmentes örök élet, eljött Jézus és magára vette az összes bűnt és kifizette a váltságot, mer mindennek ára van. A bűn zsoldja a halál. És nem a testi halál, hanem az örök kárhozat, Istentől távol. Megadta a lehetőséget, csak el kell fogadni. Tudom, átéltem.

Nincs nagy csinnadratta megtéréskor, semmi tűzijáték, sem harsonák. A változás sem azonnal történik, bár van akinél igen, szabadulnak meg emberek azonnal olyan bűnöktől, amik gyilkolták addig őket és ez nem az elme sikere.

Pár éve még komplett idiótának tartottam a keresztényeket, nem foglalkoztam az ő valóságos megélésükkel, a valódi találkozásukat Jézussal, inkább mondtam őket hazug, önmagukat becsapó hülyéknek, mintsem utána járjak. És még ez is meg van írva a Bibliában. Sokan vannak mai napig így.

Aztán lám, ma már tudom, hogy igazat beszéltek és szeretem én is megosztani velük a magam hitét.

Ugyanazt az Istent imádjuk, ugyanannak ismerjük, pedig sokszor egy óceán választ el minket egymástól.

Az biztos, hogy aki nem ismeri, az csak találgat. Ha a teremtéstörténettel van gond, akkor ajánlom a teremtés videókat Kent Hovindtól, ha pedig magyar tudósokra vagytok kíváncsiak, akkor a Vissza a valósághoz munkacsoport munkáit. Rengeteg hívő tudós van, mert ők már felébredtek.

" Én nem nagyon kedvelem azokat az embereket, akiknek a fejében eredendőenegy nagy úr van. Aztán ebbe az űrbe valaki beletesz valamit-freudizmust, katolicizmust, buddhizmust, marxizmust, ateizmust-és ettől kezdve az üresfejünek mindenről van véleménye, ítélete, előítélete, szóval intellektuálisan biztonságban érzi magát,"

Popper Péter

csak egy érdekesség:az ókorban ateistáknak nevezték azokat a keresztény vallású embereket, akik nem a rómaiak hivatalos vallását hirdették

Az ateista szó valójában azt jelenti, hogy nem az állam által elismert vallást gyakorolja. Korántesem istentagadás volt az eredeti jelentése.

Miért nem vagyok keresztény?

Bertrand Russell

Megjegyzés: Russell 1927. március 6-án tartotta meg ezt az elõadást a Nemzeti Szekuláris Társaság elõtt, a Battersea-i városházán. Ugyanebben az évben megjelent pamfletként is, majd a Paul Edwards kiadásában megjelent esszégyûjtemény (Why I Am Not a Christian and Other Essays; Miért nem vagyok keresztény és más tanulmányok, 1957) részeként vált híressé.

Mint az Elnök Úr bejelentette, ma este arról fogok beszélni Önöknek, hogy "miért nem vagyok keresztény". Talán az lenne a legjobb, ha elõször is megpróbálnánk tisztázni, mit is jelent a "keresztény" szó. Manapság sok ember igen tág értelemben használja ezt a szót. Egyesek csupán olyan embert értenek alatta, aki arra törekszik, hogy jó életet éljen. Ebben az értelemben, azt hiszem, minden szektában, felekezetben vannak keresztények; de nem hinném, hogy ez a szó megfelelõ értelmezése, mert azt sugallja, hogy azok az emberek, akik nem keresztények -- a buddhisták, a konfuciánusok, a mohamedánok, stb. -- nem törekszenek jó életre. Keresztény alatt nem egyszerûen olyan embert értek, aki rendesen, saját vezérelvei szerint próbál élni. Úgy vélem, hogy ahhoz, hogy valaki kereszténynek nevezhesse magát, bizonyos mértékig rendelkeznie kell egy bizonyos típusú határozott meggyõzõdéssel. Ma már nincs a szónak olyan erõs, tiszta jelentése, mint amilyen Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás idejében volt. Akkoriban, ha valaki azt mondta, hogy õ keresztény, mindenki tudta, mit ért ezalatt. Az illetõ hittételek egész sorát fogadta el, amelyeket nagy pontossággal fogalmaztak meg, s e hittételek minden egyes szavát a hívõ teljes meggyõzõdéssel vallotta.

Ki keresztény?

Ma már ez nincs egészen így. A kereszténység meghatározásakor valamivel enyhébb feltételeket kell állítanunk. Úgy gondolom azonban, hogy van két alapvetõ dolog, amely mindenki számára lényeges, aki kereszténynek nevezi magát. Az elsõ feltétel dogmatikus természetû: hinni kell Istenben és a halhatatlanságban. Ha ebben a két dologban nem hisz valaki, akkor nem hiszem, hogy jogosan nevezheti magát kereszténynek. Továbbá, mint a névbõl adódik, lennie kell valamiféle meggyõzõdésének Krisztussal kapcsolatban. A mohamedánok például szintén hisznek Istenben és a halhatatlanságban, mégsem nevezik kereszténynek magukat. Szerintem legalább abban kell hinnie egy kereszténynek, hogy Jézus, ha netán nem is volt isteni természetû, mindenesetre a legjobb, legbölcsebb ember volt, aki valaha is élt. Ha valaki még ennyit sem hisz el Jézusról, akkor szerintem nincs joga kereszténynek nevezni magát. Természetesen van a keresztény szónak egy további jelentése is, amellyel a Whitaker-féle almanachban és a földrajzkönyvekben találkozhatunk: ezekben a világ lakossága fel van osztva keresztényekre, mohamedánokra, buddhistákra, fétisimádókra és másokra; s ebben az értelemben mi mindannyian keresztények vagyunk. A földrajzkönyvek mindannyiunkat kereszténynek tekintenek, de csupán tisztán földrajzi értelemben, így azt hiszem, ezt a jelentést figyelmen kívül hagyhatjuk. Végsõ soron tehát, amikor elmondom Önöknek, miért is nem vagyok keresztény, akkor két dolgot kell elmondanom: elõször is, hogy miért nem hiszek Istenben és a halhatatlanságban; másodszor pedig, hogy miért nem tartom Krisztust a valaha is élt legjobb és legbölcsebb embernek, noha készséggel elismerem, hogy igen magas erkölcsi szinten állt.

A régi idõk hitetlenjeinek sikeres próbálkozásait figyelembe véve azonban nem érhetném be a kereszténységnek ilyen rugalmas meghatározásával. Mint említettem, régebben a keresztény szónak sokkal teljesebb, tisztább értelme volt. Magában foglalta például a pokolba vetett hitet. Az örök pokoltûzbe vetett hit egészen a legutóbbi idõkig a keresztény hitvallás szerves része volt. Országunkban, mint tudjuk, a Királyi Államtanács döntése óta ez már nem szerves tartozéka a keresztény hitnek, s a döntés hatására a Canterbury-i és a yorki érsekség kivált a nemzeti egyházból; de mivel országunkban vallási kérdésekben a Parlament jogosult dönteni, a Királyi Államtanács döntésének nagyobb súlya volt, mint e méltóságok szavának, s így a pokolra ma már nincs szükség a keresztény hithez. Ezért nem kötöm ki, hogy egy kereszténynek a pokolban is hinnie kell.

Isten létezése

Ami Isten létezésének kérdését illeti: kétségtelen, hogy ez nagy és komoly kérdés, és ha a teljesség igényével óhajtanék foglalkozni ezzel a kérdéssel, akkor Önöknek ítéletnapig itt kellene ülniük; nézzék el tehát nekem, ha inkább csak összefoglaló jelleggel foglalkozom a problémával. Bizonyára tudják, hogy a katolikus egyház dogmaként fektette le azt a tételt, miszerint Isten létezését be lehet bizonyítani kizárólag észérvek alapján. Ez kissé furcsa tétel, mégis az õ dogmáik egyike. Azért kellett ezt a tételt felállítaniuk, mert egy idõben a szabadgondolkodók olyasmiket kezdtek el mondogatni, hogy ezek és ezek a tiszta észérvek szólnak Isten létezése ellen, de õk természetesen hitükbõl fakadóan tudják, hogy Isten mégis létezik. Az észérveket, indokokat hosszasan fejtegették, s a katolikus egyház úgy érezte, hogy ennek véget kell vetni. Ezért kijelentették, hogy Isten létezését puszta észérvek alapján be lehet bizonyítani, és felsorolták azokat az érveket, amelyek szerintük a bizonyítást lehetõvé teszik. Természetesen számos ilyen érv van, de ezek közül csak néhánnyal foglalkozom.

Az Elsõ Ok érve

Talán a legegyszerûbb és legkönnyebben megérthetõ érv az Elsõ Ok érve. (Belátható, hogy mindennek, amit a világban látunk, oka van, és ahogyan hátrább és hátrább haladunk az okok láncolatában, egyszercsak el kell jutnunk a legelsõ okhoz -- ez az Elsõ Ok --, s ennek az Isten nevet adjuk.) Ennek az érvnek, azt hiszem, manapság nincs igazán nagy súlya, mert elõször is az "ok" ma már nem az, ami hajdan volt. A filozófusok és a tudomány emberei behatóan foglalkoztak a dolgok okaival, s ma már a fogalom egyáltalán nem hordoz olyasfajta életszerûséget, mint régen. Azonkívül könnyû látni, hogy az az érvelés, mely szerint lennie kell egy Elsõ Oknak, nem lehet érvényes. Kamaszkoromban, amikor igen komolyan töprengtem ezeken a kérdéseken, sokáig magam is elfogadtam az Elsõ Ok érvét, mígnem egy napon John Stuart Mill önéletrajzát olvasva a következõ mondatra bukkantam: "Apám azt tanította nekem, hogy arra a kérdésre: 'Ki teremtett engem?', nem lehet válaszolni, mert azonnal újabb kérdés következik belõle: 'Ki teremtette Istent?'". Ez az egészen egyszerû mondat egy csapásra világossá tette elõttem az Elsõ Mozgató érvének hamisságát. Ha mindennek oka kell legyen, akkor Istennek is oka kell legyen. Ha létezhet bármi, aminek nincs oka, az a valami éppúgy lehet a világ, mint Isten, az érvelés tehát nem lehet érvényes. Valójában ugyanolyan természetû, mint az a hindu nézet, mely szerint a világ egy elefánton áll, az elefánt pedig egy teknõsbékán; s amikor megkérdezik a hindut: "És min áll a teknõsbéka?", azt feleli: "Inkább váltsunk témát." Az Elsõ Ok érve sem ér többet. Nincs rá ok, hogy a világ ne jöhetett volna létre ok nélkül; másfelõl arra sincsen ok, hogy miért ne létezhetne öröktõl fogva. Nincs rá ok, hogy feltételezzük, hogy a világnak egyáltalán volt kezdete. Az az elképzelés, hogy minden dolognak kezdete kell legyen, valójában képzelõerõnk szegénységérõl tanúskodik. Ezért talán nem is vesztegetek több idõt az Elsõ Ok érvére.

A természeti törvények érve

Ott van aztán a természeti törvények érve. Ez igen népszerû érv volt a XVIII. században, különösen Sir Isaac Newton és kozmogóniája idején. Az emberek megfigyelték, hogy a bolygók a gravitáció törvénye szerint keringenek a Nap körül, s úgy gondolták, hogy Isten parancsára mozognak a bolygók pontosan ezen a módon. Ez természetesen kényelmes és egyszerû magyarázat volt, amely megkímélte az embereket attól a fáradságtól, hogy a gravitáció törvényének magyarázatát is megpróbálják megkeresni. Ma a gravitáció törvényét némiképp bonyolult módon, Einstein elméletével magyarázzuk. A gravitáció törvényérõl most nem kívánok elõadást tartani, mert az is jó ideig eltartana; de annyit azért elmondok, hogy ma már nincs olyan típusú természeti törvényünk, mint amilyenekbõl Newton rendszere felépült; tehát olyan rendszer, amelyben valamilyen, senki által nem értett okból a természet mindenhol azonos módon viselkedett. Ma már tudjuk, hogy számos dolog, amit természeti törvénynek hittünk, valójában az emberek megegyezésébõl fakad. Egy méter például még a csillagközi tér legtávolabbi mélységeiben is 100 centiméterbõl áll. Ez kétségtelenül igen figyelemre méltó tény, de aligha neveznénk természeti törvénynek. Számos dolog, amelyet korábban természeti törvénynek tekintettünk, tulajdonképpen ilyen. Másfelõl ha megnézzük, mit is tudunk az atomok viselkedésérõl, azt találjuk, hogy sokkal kevésbé engedelmeskednek törvényeknek, mint korábban hitték; azok a törvények, amelyek megszabják viselkedésüket, tulajdonképpen olyan statisztikai átlagokra vonatkoznak, amilyeneket véletlen eseményekbõl szokás számolni. Van egy olyan törvény, mint mindannyian tudjuk, hogy ha kétszer dobunk egy dobókockával, akkor nagyjából 36 esetbõl egyszer fogunk két hatost dobni. Ezt mégsem tekintjük bizonyítéknak arra, hogy a kockadobás eredményét poontosan megtervezett törvény szabályozza -- éppen ellenkezõleg, ha minden esetben két hatost kapunk, akkor fogjuk gondolni, hogy az eredmény tudatosan megtervezett. A természeti törvények jelentõs része éppen ilyen jellegû. A véletlen események törvényeibõl eredõ statisztikai átlagokról van szó, így aztán a természeti törvényekkel kapcsolatos érvelés ma már sokkal kevésbé hatásos, mint régebben volt. Természetesen ez csupán a tudomány pillanatnyi állapotának következménye, s ez késõbb megváltozhat. Függetlenül azonban mindettõl, az a gondolat, mely szerint a természeti törvények léte egy törvényhozó létezését teszi szükségessé, voltaképpen a természeti és az emberi törvények fogalmának összekeverésébõl adódik. Az emberi törvények felszólítások, amelyek azt parancsolják, hogy viselkedjünk egy bizonyos módon; de vagy betartjuk õket, vagy nem. A természeti törvények azonban pusztán leírásai annak, ahogyan a dolgok valójában viselkednek, s mivel pusztán a valóságos viselkedés leírásai, nem mondhatjuk azt, hogy kell lennie valakinek, aki erre a viselkedésre utasította õket. Ugyanis ha ezt feltételezzük, akkor azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: "Miért éppen ezeket a természeti törvényeket alkotta Isten, miért nem másokat?" Ha erre azt feleljük, hogy egyszerûen a saját kedve szerint alkotta õket, minden különösebb ok nélkül, akkor azt találjuk, hogy van valami, ami nem engedelmeskedik törvényeknek, így a természeti törvények láncolata megszakad. Ha azt mondjuk, amit némely ortodoxabb teológus mond, hogy Istennek minden törvény esetében megvan az oka arra, hogy éppen azt a törvényt hozza, és nem mást -- az ok természetesen az, hogy a lehetõ legjobb világot teremtse (noha ezt a világ láttán nem gondolnánk) -- ha tehát volt ok az Isten által adott törvényekre, akkor Istennek magának is bizonyos törvényeknek kellett alávetnie magát, s ily módon nem jutottunk elõbbre azzal, hogy bevezettük Istent, mint közvetítõt. Van egy törvényünk, amely az isteni rendelkezéseken kívül áll, azok fölött áll, így Isten nem felel meg céljainknak, hiszen nem õ a végsõ törvényhozó. Röviden, a természeti törvények érvének ma már messze nincs meg az az ereje, ami egykor volt. Megyek tovább az érvek ismertetésében. Az Isten létezését alátámasztó érvek változnak az idõ elõrehaladtával. Eleinte kemény intellektuális érvek voltak, amelyek azonban jól körülhatárolt logikai tévedéseken alapultak. A mai korhoz közeledvén az érvek egyre kevésbé intellektuálisak, s egyre többet találunk bennük valamiféle moralizáló homályosságból.

A megtervezettség érve

A gondolatmenet következõ lépésében a megtervezettség érvéhez jutunk el. Mindannyian ismerjük a megtervezettség érvét: a világon minden úgy van megalkotva, hogy élhessünk ebben a világban, és ha a világ csak egy egészen picit más volna, akkor már nem élhetnénk benne. Ez a megtervezettség érve. Néha igen furcsa alakban tûnik fel; egyesek például azt állítják, hogy a nyulaknak azért van fehér farkuk, hogy könnyebb legyen lelõni õket. Nem tudom, a nyulak vajon mit szólnának ehhez az értelmezéshez. Tény, hogy a megtervezettség érve hálás tárgya a paródiáknak. Mindannyian ismerjük Voltaire megjegyzését, miszerint az orrot nyilvánvalóan arra tervezték, hogy tartsa a szemüveget. Ma már közel sem annyira fontosak az ilyen paródiák, mint a tizennyolcadik században voltak, hiszen Darwin óta sokkal jobban értjük, miért és hogyan alkalmazkodtak az élõlények környezetükhöz. Nem környezetüket alkották olyanná, hogy megfelelõ legyen számukra, hanem õk idomultak környezetükhöz, s ez az adaptáció alapja. Nincs bizonyíték arra, hogy a megtervezettség is szerepet játszana a dologban.

Ha szemügyre vesszük a megtervezettség érvét, igazából bámulatos, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a világ, a benne levõ összes dologgal és minden hibájával együtt, a legjobb, amit évmilliók alatt egy mindenható és mindentudó hatalom megteremthetett. Ezt nem tudom elhinni. Gondolják Önök, hogy ha mindenhatóak és mindentudóak lennének, s évmilliókat kapnának világuk tökéletesítéséhez, semmi jobbal nem tudnának elõállni, mint a Ku Klux Klan és a fasiszták? Továbbá, ha elfogadjuk a tudomány alapvetõ törvényeit, akkor fel kell tételeznünk, hogy az emberi élet, és általában a földi élet szükségképpen ki fog halni; ez a Naprendszer pusztulásának egyik állomása lesz. A Naprendszer életének csak egy bizonyos szakaszában vannak meg azok a hõmérsékleti és egyéb feltételek, amelyek lehetõvé teszik a protoplazma létezését, s voltaképpen az élet csak a Naprendszer fennállásának egy rövid szakaszában létezhet. A Hold mutatja, mivé fog válni egy napon a Föld -- hideg, élettelen kõdarabbá.

Azt mondják, ezek meglehetõsen nyomasztó kilátások, s van, aki úgy nyilatkozik, hogy ha ezt elhinné, nem tudna tovább élni. Ez azonban képtelenség. Senki nem aggódik igazán olyan dolgok miatt, amelyek évmilliók múlva fognak csak bekövetkezni. Még ha úgy érzi is valaki, hogy aggódik emiatt, igazából csak becsapja önmagát. Valami más, sokkal hétköznapibb dolog miatt aggódik, vagy egyszerûen rossz az emésztése; de valójában senki nem válik súlyosan boldogtalanná olyasvalaminek a gondolatától, ami millió és millió év múlva fog megtörténni a világgal. Így hát, noha lehangoló arra gondolni, hogy az élet egyszer majd kihal -- legalábbis szerintem a legtöbben lehangolónak tartják, bár néha, mikor belegondolok, mit csinálnak az emberek az életükkel, szinte vigasztalónak érzem a gondolatot --, ettõl még nem válik nyomorúságossá jelenlegi életünk. Pusztán arra sarkall minket ez a gondolat, hogy inkább más dolgokkal foglalkozzunk.

Morális érvek Isten létezése mellett

Most egy lépéssel tovább megyünk abban a folyamatban, amit a teisták érvelésében megfigyelhetõ intellektuális hanyatlásnak nevezhetnék, s eljutunk az Isten létezése mellett szóló, ún. morális érvekhez. Önök természetesen mindannyian tudják, hogy a régi idõkben három intellektuális érvet használtak Isten létezésének bizonyítására, s Immanuel Kant mindhármat elintézte A tiszta ész kritikájában. Rögtön kitalált azonban egy újabb érvet, melyet igen meggyõzõnek érzett -- ez volt a morális érv. Olyan volt Kant, mint sok más ember: intellektuális kérdésekben szkeptikus volt, erkölcsi ügyekben azonban mélyen hitt azokban az alapelvekben, amelyeket még kicsi gyerekkorában szívott magába. Ez is illusztrálja, amit a pszichoanalitikusok olyannyira hangsúlyoznak újabban: az életünk legkorábbi szakaszaiban szerzett élményeink mérhetetlenül nagyobb hatással vannak ránk, mint a késõbbiek.

Kant tehát feltalált egy új, morális érvet Isten létezése mellett, s ez különbözõ formákban igen népszerû volt a tizenkilencedik században. Többféle formája van. Egyik megfogalmazása szerint a világon nem volna jó és rossz, ha nem lenne Isten. Hadd ne foglalkozzam most azzal, van-e különbség jó és rossz között, vagy nincs -- ez más kérdés. Inkább a következõt vetném fel: Ha biztosak vagyunk benne, hogy van különbség jó és rossz között, akkor rögtön meg kell kérdeznünk: ez a különbség Isten rendelkezésére jött létre, vagy nem? Ha Isten rendelkezésére jött létre, akkor Isten számára nincs különbség jó és rossz között, s ez esetben nincs értelme azt mondani, hogy Isten jó. Ha azt mondjuk, amit a teológusok, hogy Isten jó, akkor ez szükségképpen azt jelenti, hogy a jónak és a rossznak van valamiféle Isten rendelkezésétõl független szerepe is, hiszen Isten rendelkezései jók, nem pedig rosszak; függetlenül attól a ténytõl, hogy minden Isten alkotása. Ez pedig mindenképpen azt jelenti, hogy a jó és a rossz nem csupán Isten által jött létre, hanem lényegük szerint valamiféleképpen megelõzik logikailag Istent. Természetesen mondhatjuk azt is, ha kedvünk tartja, hogy van egy felsõbb istenség, aki parancsokat adott annak az Istennek, aki ezt a világot teremtette; vagy gondolkozhatnánk úgy, ahogyan egyes gnosztikusok (s sokszor éreztem ezt gondolatmenetet igen kézenfekvõnek): hogy ezt a világot tulajdonképpen az ördög teremtette egy olyan pillanatban, amikor Isten éppen nem figyelt oda. Errõl még rengeteget lehetne beszélni, de most nem foglalkozom e nézet megcáfolásával.

Az igazságtalanság ellentételezésének érve

Van a morális érvnek egy másik, igen különös formája is, ami a következõképpen hangzik: Isten létezésére azért van szükség, hogy igazságot hozzon a világba. A Világegyetem általunk ismert részében nagymértékû igazságtalanság áll fenn; a jók gyakorta szenvednek, a gonoszak pedig élnek és virulnak, s sokszor nem is tudjuk, melyik arcpirítóbb. Ha viszont a Világegyetem egésze igazságos, akkor fel kell tételeznünk egy túlvilági életet, amely kárpótol a földi szenvedésekért és helyreállítja az egyensúlyt. Azt mondják tehát az ily módon érvelõk: kell lennie egy istennek, és kell lennie mennyországnak és pokolnak is, hogy hosszú távon igazság legyen. Ez igen különös érvelés. Ha tudományos szempontból néznénk a dolgot, így okoskodnánk: "Végül is csak ezt a világot ismerem. Nem tudok semmit a Világegyetem többi részérõl, de -- már amennyire lehet bármit is mondani valószínûségi alapon -- ez a világ bizonyára jó mintavételnek tekinthetõ, s ha itt igazságtalanság van, akkor minden esély megvan rá, hogy máshol is igazságtalanság van". Ha kapunk egy láda narancsot, s kinyitva a ládát azt látjuk, hogy a felsõ rétegben lévõ narancsok megromlottak, akkor nem azt mondjuk: "Az alatta lévõknek jóknak kell lenniük, hogy helyreálljon az egyensúly", hanem azt: "Valószínûleg az egész láda egy romlott szállítmányból származik"; és ez az, amit egy tudósember is mondana a Világegyetemmel kapcsolatban. Így érvelne: "Ebben a világban nagymértékû igazságtalanságot találunk, s ez kellõ alapot jelent annak feltételezésére, hogy a világot nem az igazság kormányozza; ennek következtében mint morális érv, inkább Isten létezése ellen szól, semmint mellette". Természetesen tudom, hogy az emberekre nem elsõsorban az olyan intellektuális érvek hatnak, mint amilyenekrõl eddig beszéltem. Egyáltalán nem intellektuális érvek késztetik az embereket arra, hogy higgyenek Istenben. A legtöbb ember azért hisz Istenben, mert kisgyermek korától ezt tanították neki, s ez a fõ ok.

A következõ leginkább hathatós ok pedig, azt hiszem, a biztonságra törekvés, annak az érzése, hogy van egy "nagy testvér", aki gondoskodik rólunk. Ez igen lényeges szerepet játszik az emberek azon vágyában, hogy higgyenek Istenben.

Jézus személyisége

Most szeretnék néhány szót szólni egy olyan témáról, amirõl szerintem általában nem kellõképpen foglalkoznak a racionalisták, s ez az a kérdés: vajon Jézus a legjobb és legbölcsebb ember volt-e, aki valaha is élt? Általában azt feltételezik, hogy ebben mindenkinek egyet kell értenie. Én azonban nem így gondolom. Jónéhány dolog van, amiben sokkal inkább egyetértek Jézussal, mint a gyakorló keresztények. Nem tudom, végig tudnék-e menni Jézussal az õ teljes útján, de sokkal tovább mennék vele, mint a gyakorló keresztények többsége. Önök bizonyára emlékeznek Jézus mondására: "Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arczul üt téged jobb felõl, fordítsd felé a másik orczádat is". Ez nem új szabály, nem új irányelv. Már Lao-ce és Buddha is megfogalmazta 5-600 évvel Jézus elõtt, mindazonáltal ezt az elvet a keresztények igazából nem fogadják el. Nem kétlem, hogy a jelenlegi kormányfõ [Stanley Baldwin] mélyen hívõ, igaz keresztény, mégsem tanácsolnám senkinek, hogy menjen oda, és üsse arcul jobb felõl. Valószínûleg kiderülne, hogy úgy gondolja: ez a szöveg csupán képletes értelmû.

Van aztán még egy dolog, amit nagyszerûnek tartok. Bizonyára emlékeznek rá, hogy Jézus azt mondta: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek". Nem hiszem, hogy valaki azt találná: ez az elv népszerû volt a keresztény országok bírói gyakorlatában. Rengeteg bírót ismertem annak idején, aki mélyen hívõ, igaz keresztény volt, de egyik sem érezte úgy, hogy foglalkozása gyakorlása közben a keresztény elvekkel szemben cselekszik. Aztán azt is mondta Jézus: "A ki tõled kér, adj néki; és a ki tõled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól". Ez is igen jó alapelv. Az Elnök Úr ugyan figyelmeztetett minket, hogy nem azért vagyunk itt, hogy politikáról beszéljünk, mégsem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: a legutóbbi választási harcok éppen a körül a kérdés körül zajlottak, hogy mennyire kívánatos dolog elfordulni attól, aki tõled kölcsön akar kérni; ily módon fel kell tételeznünk, hogy az országban élõ liberálisok és konzervatívok olyan emberek, akik nem értenek egyet Jézus tanításával, hiszen igen határozottan az elfordulást választották az adott helyzetben.

Van Jézusnak még egy útmutatása, amely szerintem nagyon értékes, de nem tûnik túlságosan népszerûnek keresztény barátaink körében. Azt mondja Jézus: "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek". Ez ismét csak remek irányelv, de mondom, ma nemigen gyakorolják. Amiket felsoroltam, mind nagyon jó elvek, bár kicsit nehéz betartani õket a való életben. Magam sem tudom teljes mértékben követni õket, de ez nálam végül is nem olyan súllyal esik latba, mint egy kereszténynél.

Jézus tanításának hibái

Miután elismertem az említett alapelvek kiválóságát, most néhány olyan dologról szeretnék beszélni, amely szerintem nem tanúskodik sem rendkívüli bölcsességrõl, sem rendkívüli jóságról, holott az evangéliumok Jézust mint különlegesen bölcs és jó személyt ábrázolják. Meg kell jegyezenem, hogy itt nem a történeti kérdéssel foglalkozom; történetileg ugyanis igen kétséges, hogy Jézus egyáltalán létezett-e, s még ha létezett is, akkor sem tudunk róla semmit. Nem foglalkozom tehát a történeti problémával, ami igen nehéz probléma egyébként. Az evangéliumokban ábrázolt Jézus-képbõl indulok ki, az ott elmesélt történeteket alapul véve. Itt jópár olyan dolgot találunk, ami nem tûnik különösebben bölcsnek. Jézus például azt hitte, hogy az õ második eljövetele, dicsfénytõl övezve, még az akkor élt emberek életében be fog következni. Számos szövegrész van, ami ezt bizonyítja. Ezt mondja például: "Be sem járjátok Izráel városát, míg az embernek Fia eljövend." Aztán pedig: "Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljõni az õ országában", és még rengeteg olyan hely van, ahol teljesen világos, hogy Jézus azt hitte: második eljövetele még az akkor élõk egy részének életében bekövetkezik. Ebben hittek korábbi követõi is, továbbá ez volt erkölcsi tanításai jó részének alapja. Amikor azt mondta: "Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felõl", és más hasonlókat, nagyrészt azért mondta, mert úgy gondolta, hogy második eljövetele nemsokára bekövetkezik, s ezért a szokásos mindennapi dolgok nem számítanak. Tulajdonképpen magam is ismerek néhány keresztényt, aki úgy hiszi, hogy a második eljövetel küszöbön áll. Ismertem valakit, aki halálra rémisztette gyülekezetét azzal, hogy kijelentette: a második eljövetel bármelyik percben bekövetkezhet, de aztán megnyugodtak, mikor látták, hogy az illetõ fákat ültet a kertjében. A korai keresztények elhitték Jézusnak az igen közeli második eljövetelt, ezért nem gondolkodtak hosszabb távra elõre, például nem ültettek fákat kertjeikben. Ebbõl a szempontból tehát Jézus nyilvánvalóan nem volt olyan bölcs, mint bizonyos más tanítók; semmiképpen sem õ volt a legbölcsebb.

Az erkölcsi probléma

Ezzel elérkeztünk a morális kérdésekhez. Véleményem szerint Jézus morális karakterének van egy igen súlyos fogyatékossága: az, hogy hitt a pokolban. Úgy érzem, hogy senki sem hihet az örökké tartó bûnhõdésben, aki valóban mélyen humánus érzületû. Az evangéliumok ábrázolása szerint Jézus egészen bizonyosan hitt az örökké tartó bûnhõdésben, továbbá több helyen találkozunk a bosszúszomjas düh megnyilvánulásával azokkal az emberekkel szemben, akik nem hallgatták meg az õ prédikációit. Prédikátoroknál nem ritka az ilyen hozzáállás, a különleges kiválósággal azonban nehezen egyeztethetõ össze. Szókratésznál például nem találjuk meg ezt a hozzáállást. Szókratész igen szelíd és elõzékeny volt azokhoz, akik nem akartak hallgatni rá; és szerintem ez a magatartás sokkal inkább méltó egy bölcshöz, mint az indulatoskodás. Önök bizonyára mindannyian emlékeznek rá, miket mondott Szókratész, mikor meghalt, és miféléket mondott általában azoknak, akik nem értettek egyet vele.

Az evangéliumokban viszont azt olvassuk, hogy Jézus így fakad ki: "Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen kerülitek ki a gyehennának büntetését?" Ezt azoknak mondta, akiknek nem tetszettek az õ tanításai. Számomra ez valahogy nem igazán a legrokonszenvesebb hangnem, és még számos ilyen szöveg van a pokollal kapcsolatban. Ott van például a jól ismert szövegrész a Szentlélekkel szemben elkövetett bûnrõl: "a ki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik". Ez a kinyilatkoztatás mérhetetlen gyötrelmet okozott a világban, mert rengeteg ember úgy képzelte, hogy elkövette a Szentlélek elleni bûnt, és azt gondolta, hogy nem fognak neki megbocsátani sem ezen a világon, sem a másvilágon. Egyáltalán nem hiszem, hogy egy olyan ember, akibe elegendõ jóindulat szorult, ekkora rettegést és borzalmat hozott volna a világba.

Aztán azt mondja Jézus: "Az embernek Fia elküldi az õ angyalait, és az õ országából összegyûjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, a kik gonoszságot cselekesznek, és bevetik õket a tüzes kemenczébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás", és folytatja a sírásról és fogcsikorgatásról szóló okfejtést. Jön egyik vers a másik után, s az olvasó számára világossá válik, hogy kétségtelenül némi öröm van abban, ahogyan Jézus a sírást és fogcsikorgatást ecsetelgeti, különben nem ismétlõdne olyan gyakran. Azután bizonyára emlékeznek Önök a juhok és a kecskék példájára; amikor Jézus majd másodszor eljön, elválasztja a juhokat a kecskéktõl, és ezt mondja majd a kecskéknek: "Távozzatok tõlem, ti átkozottak, az örök tûzre", s így folytatja: "És ezek elmennek majd örök gyötrelemre". Ilyeneket is mond: "És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tûzre. A hol az õ férgök meg nem hal, és tüzök el nem aluszik." Ezt is többször megismétli. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy szerintem ez a tan, mely szerint a bûn büntetése a pokoltûz, a kegyetlenség tana. Ez a tan kegyetlenséget hozott a világba, és kegyetlen kínzásokat hozott a világ sok-sok nemzedékének fejére. Az evangéliumok Jézusát pedig, ha úgy fogadjuk el õt, ahogyan a történetírók beszámolnak róla, részben mindenképpen felelõsnek kell tartanunk e kegyetlenségért.

Vannak aztán kevésbé fontos dolgok is. Ott van a Gadarenusok disznóinak példája: nem volt túl szép dolog az ördögöket a disznókba küldeni, aztán a disznókat a tengerbe fullasztani. Vegyük figyelembe, hogy végsõ soron Jézus mindenható volt, egész egyszerûen elkergethette volna az ördögöket, mégis úgy döntött, hogy inkább a disznókba küldi õket. Vagy vegyük a fügefáról szóló furcsa történetet, ami mindig fejtörést okozott nekem. Emlékeznek, mi történt a fügefával? Jézus "megéhezék. És meglátván messzirõl egy fügefát, a mely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. ... És Péter ... monda néki: Mester nézd, a fügefa, a melyet megátkoztál, kiszáradott". Nagyon különös történet, hiszen nem abban az évszakban ért a füge, tehát egyáltalán nem lehetett a fügefát hibáztatni. Úgy érzem, hogy Jézus sem bölcsesség, sem erény tekintetében nem áll olyan magas szinten, mint néhány más történelmi személyiség. Én például Buddhát és Szókratészt feltétlenül Jézus fölé helyezném e tekintetben.

Az érzelmi tényezõ

Mint mondottam, nem gondolom, hogy a vallás elfogadásának valódi oka bármi kapcsolatban lenne az intellektuális érveléssel. Az emberek érzelmi alapon fogadják el a vallást. Gyakran hallani, hogy nem lenne szabad támadni a vallást, mert a vallás erényessé teszi az embereket. Ezt mondják, de én ezt nem vettem észre. Önök bizonyára ismerik ennek az érvnek a paródiáját Samuel Butler könyvében, az Erewhon Revisited-ben (Újabb látogatás Erewhonban). Ebben egy bizonyos Higgs megérkezik egy távoli országba, majd miután eltöltött ott egy bizonyos idõt, léghajóval elhagyja az országot. Húsz évvel késõbb visszatér az országba, és azt látja, hogy egy új vallás jött létre, amely õt imádja, mint a "Nap Gyermekét", és azt tartják róla, hogy a mennybe ment. Épp akkor tartják a Mennybemenetel Ünnepét, és Higgs hallja, ahogyan Hanky és Panky professzor, a Nap Gyermeke-kultusz fõpapjai beszélgetnek, és azt mondják, hogy még sohasem látták a Higgs nevû embert, és remélik, nem is fogják. Higgs felháborodva odamegy a fõpapokhoz, és közli velük: "Leleplezem ezt az egész csalást, és megmondom Erewhon népének, hogy csak én voltam, Higgs, egy ember, és egy léghajóval szálltam föl". A fõpapok válasza: "Nem szabad megtenned, mert ennek az országnak minden erkölcse ehhez a mítoszhoz kötõdik, s ha megtudják, hogy nem mentél mennybe, mind gonoszakká lesznek"; majd miután meggyõzik errõl Higgset, Higgs titokban távozik.

Ez tehát az alapgondolat -- hogy mindannyian gonoszak lennénk, ha nem tartanánk magunkat a keresztény valláshoz. Nekem úgy tûnik, hogy éppen akik tartották hozzá magukat, azok közül került ki a leggonoszabb emberek nagy része. Azt a furcsa összefüggést figyelhetjük meg, hogy minél erõsebb volt egy adott idõszakban a vallás, minél mélyebb volt a dogmákba vetett hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség és annál rosszabbul alakultak a dolgok. A "Hit Korában", amikor az emberek valóban hittek a keresztény vallásban, annak minden részletében és teljességében, nos, ebben az idõben mûködött az Inkvizíció, ekkor voltak a kínzások. Szerencsétlen nõk millióit égették meg boszorkányságért, s a legkülönfélébb kegyetlenségeket vitték véghez mindenféle emberrel szemben -- a vallás nevében.

Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a szervezett egyházak következetesen elleneztek és elleneznek minden egyes kis lépést, ami egy humánusabb világ megteremtése felé vezetne: a büntetõ törvények minden egyes javítását, a háborúk befejezését szolgáló minden lépést, a színesbõrûekkel való bánásmód minden javítását, a rabszolgaság mindennemû csökkentését -- a világ erkölcsi elõrehaladásának minden egyes lépését. Nyíltan kijelentem: a keresztény vallás, egyházakba szervezett formájában, mindig is a világ erkölcsi elõrehaladásának fõ ellensége volt, és ma is az.

Hogyan késleltették a fejlõdést az egyházak

Talán azt gondolják, hogy túl messzire megyek, ha azt állítom, hogy még ma is így van. Azonban nem túlzok. Vegyünk csupán egyetlen tényt -- ha ezt megemlítem, egyet fognak érteni velem. Nem épp örömteli tény, de az egyházak rákényszerítenek minket, hogy megemlítsük a szomorú tényeket. Tegyük fel, hogy a mai világban egy tapasztalatlan lány hozzámegy egy szifiliszes férfihoz. Ebben az esetben a katolikus egyház azt mondja: "A házasság felbonthatatlan szentség. Vagy nem kötsz házasságot, vagy ha megkötötted, együtt kell maradnod házastársaddal. Ha pedig együtt maradsz vele, nem használhatsz fogamzásgátló módszereket, hogy megakadályozd szifiliszes gyermekek születését". Senki, akinek természetes emberi érzését nem tették még tönkre a dogmák, vagy aki erkölcsileg nem totálisan érzéketlen az emberi szenvedés iránt, nem állíthatja, hogy ez így jó és helyes, és a dolgoknak így kell továbbmenniük.

S ez csupán egyetlen példa. Se szeri, se száma azoknak a módozatoknak, ahogyan az egyház napjainkban szükségtelen és meg nem érdemelt szenvedést ró emberek tömegeire azáltal, hogy görcsösen ragaszkodik ahhoz, amit önkényes választása szerint erkölcsnek nevez. Természetesen, mint tudjuk, még ma is az egyház az egyik legnagyobb ellensége a fejlõdésnek, javulásnak a világban levõ szenvedés csökkentése tekintetében, mert erkölcsösségnek önkényesen bizonyos viselkedési szabályok szûk halmazát nevezi, amely szabályoknak semmi köze nincsen az emberi boldogsághoz; s ha valaki azt mondja, hogy ezt vagy azt azért kellene csinálni, mert közelebb visz az emberi boldogsághoz, az egyház képviselõi szerint ennek semmi köze a lényeghez. "Mi köze az emberi boldogságnak az erkölcsökhöz? Az erkölcsnek nem az a célja, hogy boldoggá tegye az embereket" -- mondják.

A vallás alapja: a félelem

A vallás véleményem szerint elsõsorban és fõképpen a félelmen alapul. Részben az ismeretlentõl való rettegésrõl van szó, részben pedig, mint mondtam, arról a vágyról, hogy valami "idõsebb testvér"-félét érezzünk magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van. Az egész dolog alapja a félelem: félelem a titokzatostól, félelem a vereségtõl, félelem a haláltól. A félelem kegyetlenséget szül, így nem csoda, ha a kegyetlenség és a vallás mindig kéz a kézben járt a történelem során. Ugyanis mindkettõ gyökere a félelem. Világunkban ma már kezdjük egy kicsit érteni a dolgokat, kezdjük egy kicsit a kezünkbe venni õket a tudomány segítségével, a tudományéval, amely lépésrõl lépésre haladt az õ útján, szemben a keresztény vallással, szemben az egyházakkal, s szemben a régi tantételekkel. A tudomány segíthet abban, hogy úrrá legyünk azon a páni félelmen, amelyben az emberiség oly sok nemzedék óta él. A tudomány arra tanít minket, s úgy vélem, a szívünk is arra tanít minket, hogy ne keressünk többé képzeletbeli támaszokat, ne találjunk ki mennybéli szövetségeseket, hanem saját erõfeszítéseinkre összpontosítsunk, azt keresve, hogy mit tehetünk itt a földön azért, hogy ez a világ egy jobb hely legyen, élhetõbb világ legyen, ne pedig olyan hely, amilyenné az egyházak tették az elmúlt évszázadokban.

Amit tennünk kell

Saját lábunkra akarunk állni, és torzítatlanul szemlélni a világot -- a jó dolgokat, a rossz dolgokat, a világ szépségét és csúfságát; olyannak akarjuk látni a világot, amilyen, és nem akarunk félni tõle. Értelemmel meghódítani a világot, nem szolgamódra alávetve magunkat borzalmainak. Az egész istenfogalom az ókori keleti despotizmusokból származik. Olyan fogalom ez, amely nagyon méltatlan a szabad emberekhez. Amikor a templomban azt halljuk, hogy az emberek megalázkodnak és nyomorult bûnösöknek nevezik magukat, ez megvetésre méltó, hitvány dolognak tûnik, amely méltatlan önmagukra valamit is adó emberi lényekhez. Fel kell állnunk, és õszintén, nyíltan kell a világ arcába néznünk. A lehetõ legjobbá kell tennünk világunkat, és ha nem lesz olyan jó, mint szeretnénk, végsõ soron akkor is jobb lesz, mint amilyenné mások tették az elmúlt történelmi korszakokban. A jó világhoz tudásra, jóindulatra és bátorságra van szükség; nincs szükség arra, hogy bûnbánóan epekedjünk a múlt után, sem arra, hogy a szabad értelmet bilincsbe verjük tudatlan emberek réges-régen kiejtett szavaival. Félelem nélküli kiállásra és szabad értelemre van szükség. Reménykednünk kell a jövõben, nem pedig örökösen visszatekintgetnünk a múltba, amely már halott, és amelyet -- ebben bízunk -- messze túlhalad majd a jövõ, melyet értelmünkkel teremtünk.

oké, akkor Ö is igy irt, bár nem vagyunk egy "pártban"

- ne provokáj, légyszi!!! ; )

Milyen jól ráéresztél nekem is ez jutott az eszembe. : )

Tölem az idézet

Szia kedves Vali!

Amit irtál elfogadom, bár a magam részéröl mégis hozzáfüznék még egy gondolat sort, ha nem haragszól.

Szerintem, nem kellene mindig, olyen "sötéten" látni a dolgokat. Mért ne lehetne itt a földön is egy olyan világot teremteni magunknak, ami eltudja fogadni ezeket az értékeket, "érveket".

Biztos vagyok abban is, hogy igen is, nagyon sok ember ismeri a saját értékeit és tisztában van azzal is, mit tehet azért, hogy a világ jobb legyen. : )

Abban egyetértek, hogy a bün is jelen van az ember életében, bár a magam részéröl, most nem a nagy bünökre gondolok mint pl.: gyilkólás meg stb., hanem kis bünökre amit neveznék emberi tévedésnek (hibáknak) inkább.

Igen minden "bünt" vagy emberi tévedést az irott iratlan szabályokhoz viszonyitanak, sajnos....

Bár ezeket a szabályokat is nevezném: emberi értékrendek, mint "szabályok". A szabályokra csak azért van szüksége az embereknek, hogy büntetni tudjanak. : (

Szerintem mennyivel szebb lehetne az élet, ha az emberek nem a szabályokra, hanem inkább az emberi értékrendek megteremtésére forrditanák a figyelmüket és energiájukat, mennyivel mélyebben érezhetné mindenki ennek a dolognak a fontosságát.

Csak az a kérdés, ki hogyan értékeli az élet értékrend fontosságának fogalmát?

Ha valakiben kialakult az emberi értékrend fontossága, ami persze egy egészséges gondolkodás moddal, és nem egy paranojás téveszmével keverendö össze.

Szerinten, ha az emberben kialakul egy fajta vágy arra, hogy ezeket az emberi értékrendeket megteremtse öngában, önmagának, akkor már nem lesz szüksége többet azokra az iratlan szabályokra sem, mert akkor már minden egyértelmüen tiszta, öszinte és világos lesz számára.

A magam részéröl élek a magam értékrendjének mint

az iratlan szabályoknak! : )

Az irottakkal sajnos nem tehetek semmit, mert azok a törvények sajnos rám is érvényessek mint mindenki másra. : ))

Üdv: Livia

Ez mind nagyon szép, csak kivitelezhetetlen itt a Földön. :(

Már ott kezdődik, hogy az ember nem ismeri saját magát. És sajnos a bűn is ott van, mert ott vannak a szabályok. Írott, és íratlan szabályok, melyek mindenki életében ott vannak, akár az Istenben hisz, akár másban.

Mindenki engedelmeskedik valamely törvénynek.

A lelkiismeretet el lehet nyomni, de megszüntetni soha!

S mikor jelez, ott bizony hibázott az ember, mert nem a jót cselekedte (amit ő maga is inkább szeretne kapni, a saját viselkedése helyett)

Nem kell meggyónni, elég ha okul az ember, és korrigál.

Az egyik legmagasztosabb dolog, az őszinte megbocsátás, az elengedés, és ehhez biza nem kell vallás.

A magam részéről olyan vallást szeretnék, ahol nincs se áldozó, se áldozat. Se bűn, se büntetés. Ahol nincs szükség hősökre és árulókra, félelemre, se szenvedésre, se bűntudatra, se bocsánatra. Olyan vallást szeretnék, ahol nincsenek vallásháborúk és vallássérültek. Ahol senki nem mondja meg nekem az igét és a főnevet. Olyan vallást szeretnék, ahol egy valamihez érdemes hűnek lennem: önmagamhoz.

Van ilyen vallás? Van. Sőt mindig is volt. Ennek a vallásnak nincs neve. És valójában nem is vallás. Nem kell hozzá templom, mert Te vagy a temploma. Gyónni sem kell, mert önmagad szemében nem lehetsz bűnös. Áldozatra sincs szükség, mert amit ebben a hitben cselekedsz, nem érzed áldozatnak. És hűséget sem kell fogadnod, mert ha rátaláltál az útra, eszedbe sem jut, hogy letérj róla.

Mindannyian úgy születtünk, hogy rátalálhassunk erre az útra. Erre a nem vallásra. Erre a ki nem fogyó energiaforrásra. Önismerettel kezdődik, szeretettel végződik. Olyan, mint egy találós kérdés. Az elején még tudjuk a választ, majd sejtjük, aztán elfelejtjük. Persze nem teljesen és nem végleg. Mert a titokdoboz időnként megnyílik. És álmok szűrődnek ki belőle, mesés véletleneket varázsol körénk, vagy egyik pillanatról a másikra drámai fordulatot vesz az életünk.

Önismerettel kezdődik, és szeretettel végződik. Ilyen egyszerű az a vallás, ami nem vallás és neve sincs. Nem is lehet, mert annyiféle, ahány ember él a Földön.

SZia Valcsi.

Mar hianyzott a hozzaszolasod,nem irtal par napja ,remelem jol vagy.

udv.virag.