Túlélni a missed ab-ot... (beszélgetés)

A naplómban itt az oldalon így írtam róla, ide másolom:

"Spanyolországban állítólag van egy mondás, mely szerint egy-két vetélés hozzátartozik az anyasághoz.

Ahhoz bizonyosan hozzátartozott, hogy rájöjjek, mennyi mindent kibír az ember.

Amikor elkezdtünk próbálkozni a babával, sok évvel ezelőtt, pár hónap alatt sikerült. Nagyon boldogok voltunk. Aztán a 10. hét körül elöntött a vér.

Ráadásul pont úgy alakult, hogy nem tudtam senkit megkérni, hogy vigyen be Miskolcra a kórházba, férjem elutazott, és az összes rokon-barát valahol volt. Hihetetlen. Itt a kisvárosban aznap nem volt nőgyógyászati rendelés, a magánorvos, akihez jártam Budapesten konferenciázott. Mi legyen?

Busz, irány Miskolc. Egy óra út, közben végig beszéltem hozzá. Szeretlek, tartsál ki, szeretlek, tartsál ki.

Doktor megvizsgált, UH, baj van, vérvétel.

Amíg a vérvétel eredményére vártam, már tudtam, hogy oda van a baba. Kiültem a miskolci kórház kertjébe, nem volt pad, így csak egy útpadka jutott, és megsirattam.

Sose sírtam még másért. Mindig magamért, mert magamat sajnáltam. Nem sikerült a vizsga NEKEM, letört az ÉN fogam, elhagyott a fiú ENGEM, beázott az ÉN lakásom, stb. Ez volt az első, hogy mást sirattam. A saját gyerekemet sirattam. Aki még csak milliméterekben volt mérendő, és nem érzett fájdalmat, de mégis, már eldőlt az, hogy fiú lett volna vagy lány, barna vagy szőke, magas vagy alacsony termet, jó táncos vagy botlábú, humán vagy reál beállítottságú, stb. Egy élet. Sirattam a kertben ezt az életet, azt, akinél jobban még senki se tartozott hozzám."

Nekem is nagy fájdalmaim voltak, testileg is.

Mi nem vártunk, próbálkoztunk a következő ciklusban, de hát nem sikerül. Azóta kiderült, hogy férjemnél olyan probléma van, hogy egyből lombikra küldtek. Nem is értem, hogyan sikerült akkor teherbe esni. Talán akkor még jobb volt nála a helyzet, ki tudja.

Hidd el, nagyon sok nő átélte azt, amit most te.

Rosszabb nem lesz.

Én is keresem ezekre a kérdésekre a választ... A férjem szerint nem kellene... Próbáljam elengedni... De hogyan? Fáj a méhem, mikor leülök, felállok, wc-zek.... Holnap lesz egy hete, hogy megműtöttek... De nekem ez azt jelenti, hogy egy hete már, hogy elvesztettük... A mérete korának megfelelő volt, szóval előtte 1-2 napon belül történhetett valami.... Mindenki azt mondja, hogy lehet nem volt elég erős, vagy egészséges...De ez nem segít rajtam, a fájdalmamon... Csak sírni van kedvem, és azt is csak akkor hagyom abba, ha már annyira fáj a fejem, hogy nem bírok tovább sírni sem... Nem tudom hogyan tovább, vagy mit csináljak... Üresnek érzem magam... A párom biztat, hogy nem adjuk fel, lesz még kisbabánk és mindent megvehetünk majd annak a csöppségnek, amit az elvesztett picikénknek szerettünk volna.

A dokim a héten szabadságon van, csütörtökön kell a szövettanért bemennünk... De nem mondta mikor menjek kontrollra.... A 6 hetet tudom meg kell várni, de olvastam egy 2017es brit tanulmányt, hogy ilyenkor nem kell 3 vagy 6 hónapot várni, mert 3 hónapon belül nagyon az esély egy újabb terhességre, mert a szervezetben van még minden hormon, és a műtét miatt "frissült" a méhnyálkahártya... De nagyon félek újra belekezdeni... Természetesen szeretném, minden vágyam egy kisbaba, de mi lesz újra ez történik? Most is úgy érzem nem élem túl... Ha még egyszer megtörténik, abba már tényleg belehalok... :(

Nem tudok mondani semmit. Legfeljebb csak annyit, hogy én is átéltem pontosan ugyanezt, soha ilyen fájdalom, bánat nem volt még bennem.

Több mint két éve ennek, azóta sem sikerült újra teherbe esnem.

Mai napig rengeteget gondolok arra a kis életre, hogy ki lett volna ő, milyen lett volna, miért nem maradt velünk, hol van most.

Az idő segít.

Sziasztok! Egy hete még boldog kismama voltam... 2019.december 19.-én voltam 9 hetes terhes pontosan, aznap mindent rendben talált a doki. Viszont lett egy hematómám a baba alatt, így kérte a doki, hogy 30.-án menjek be megint kora reggel kontrollra, UH-ra, hogy ránézzen a hematómára. Amúgy január közepén kellett volna menjek.... Semmit sem sejtve bementem a dokihoz... Mondta, hogy a hematóma kisebb lett, viszont nagyon fent van a baba, nem látja jól hüvely UH-val. Megnézi hasival... Mikor ráncolta a homlokát, akkor már tudtam, hogy baj van... 10+4 hetes babánknak nem volt szívhangja és magzatmozgás sem volt... Ott az ágyon összeroppantam, amikor kimondta... Éhgyomorral voltam, így egyből írta a papírt, hogy másnap meg tudjon műteni. Azt mondta nem akarja megvárni, hogy vérezzek, kár lenne tovább húzni...

A szilveszterünk így nem úgy telt, ahogy kellett volna, meglévő 3 gyermekkel itthon... Én nem is tudtam nekik elmondani, a férjemet kértem meg rá... A legkisebb 9 éves, zokogott az apja ölében... Úgy várta, minden nap simogatta a hasam, beszélt hozzá, ő olvata fel hétről hétre, hogy hogy fejlődik. Amúgy a 7. héten mondtuk el nekik, mert mivel többedik terhesség, már kerekedtem, és hogy nehogy valamelyikőjük rám ugorjon, vagy megüssön... Az első napokban csak bőgni tudtam, a férjem kedvesen próbálja tartani a lelket bennem.. Minden 10 percben megölel és elmondja, hogy itt van velem... De erről mindg az jut eszembe, hogy a piciként meg nem... Hogy lehet ezt feldolgozni? Én még sosem vesztettem el senkit, aki ilyen közel állt hozzám.

Ugyanez történt velem is.Tavaly januárban.

Megértem a fájdalmadat, de ne add fel .

Szia!

Ezt sajnos en is ateltem!nagyon nehez feldolgozni! "Gyaszold meg" amig neked jol esik,es ha ugy erzed van eröd,vagjatok bele ujra a babaprojektbe! Sajnalom aterzem a helyzeted!😢

Azt hittem ilyen velem sohasem történhet meg...de megtörtént. 10 hetes terhesen derült ki, hogy már kb. 2,5 hete halott a kisbabám a hasamban. Egy világ omlott össze bennem. Egyik reggel kiderült, másnap délben elvették tőlem...Próbálom összekaparni magam a romjaimból, de nem megy...Még túl friss az élmény. 2 nappal ezelőtt még boldog kismama voltam.

Kedves Sorstársak! Kérlek segítsetek! 😭😭😭