Tíz másodperc!

Egy valami van az életben, amit mindenki egyformán kap. Legyen az szegény vagy gazdag.

Okos vagy buta.

Ez a valami az idő. Mindenkinek egyformán áll a rendelkezésre, mindenki maga sáfárkodik vele, jól vagy rosszul, rajta múlik. Vagy mégsem?

Ezt kérdezd meg attól, akitől tíz másodperc alatt elvették a dolgos hétköznapjait, ünnepeit, és a családját, aki a nap 24. órájában készenlétbe állni kényszerül.

Szerintem, aki olvassa, hamar rájön. Autóbaleset áldozata, áldozatai a cikk témája.

A cikkben szereplő, akitől mindezeket a gázoló elvette pár másodperc alatt, én vagyok.

2014. november 10-én történt a baleset.

Amiért ezt megosztom, a gázoló és családja hozzáállása. A facebookon a baleset utáni napon, amikor én még a kórházban voltam, és nem igazán tudták az orvosok, mennyire maradandóak a sérülések, azt tették közre, nem történt semmi, csak egy kicsit a kocsi tört össze.

Nos, ez a „nem történt semmi”, az koponyatörés, teljes térd kifordulás, és az összes ínszalag elszakadt. Hat hétig kiálló vasakkal a lábamban, bokától combig. Többnyire háton feküdtem, felülni csak pár percig tudtam tőlük.

Hat hét után még mindig ugyanolyan merev térddel kell lennem a műtétig. De legalább már felülni naponta többször, rövidebb-hosszabb ideig fel tudok. Majd jön a műtét és majd meglátjuk.

A gázoló a baleset pillanatában fűt-fát megígért a párjával együtt. Főleg azért, mert a lányom is elgázolták és ismerve minket, tudják a munkánkat, az életkörülményeket, a közlekedési lehetőségeket.

Hogyan és hol, milyen körülmények között történt a baleset? Mi a lányommal szabályosan, erősen kivilágítva toltuk a kerékpárokat a forgalommal szemben, ugyanis az egyik defektes volt. Erős köd volt, este hét óra magasságában. Láttuk felénk közeledni az autót, még másik kettő társaságában.

Mi ekkor úgy döntöttünk, lehúzódunk az útról, egészen a szántást elválasztó árokig, ami nyolcvan centire, majdnem egy méterre volt az úttól.

Mi mint már írtam ki voltunk világítva, mint a karácsonyfa, és már majdnem a szántáson álltunk, várva, hogy az autók elhaladjanak mellettünk.

Nem ez történt. Az első autó, amelyiket egy 25. éves nő vezetett, folyamatosan nagy sebességgel haladt egyre beljebb, jobbra, azaz felénk húzva. Végül is elgázolt bennünket. Arra hivatkozott, hogy a vele szemben közlekedő mezőgazdasági autót akarta kikerülni. Ami csak részben volt kivilágítva.

Minket nem látott, csak akkor vette észre, hogy valami történt, amikor már elgázolt, és ő a szántáson az ütközést követően féknyom nélkül 35 méterre állt meg. Én a kerékpárral 8 métert, majd a nélkül még 7,5 métert repültem. Szerencsémre a szántásra.

Nos, mint írtam, akkor fűt-fát ígértek. Nem kellett volna, csak ismerve a közlekedési lehetőségeket, ami jószerivel csak a kerékpár, mert busz csak hétköznap van, és az is két pár járat, csak annyit kellett volna tenni, hogy a lányomat hetente kétszer, az ő gyógyulásáig (ami 4 - 5 hét, addig nem biciklizhetett) a vasútállomástól öt kilométerre levő otthonunkig hozzák. Ő hetente kétszer Budapestre jár dolgozni.

A baleset bizony anyagilag is súlyosan megterhelt minket és ha még a lányom sem tud dolgozni, akkor már igazán nem tudom, mi lett volna.

Ígéretüket nem váltották be, holott abban a pillanatban még anyagi segítséget is ígértek. Helyette megjelent a poszt a facebookon.

Ami mégis a cikk megírására sarkallt, az a lent megírt, fiam általi történetre való reakciója a gázolónak, akinek most hét éves a fia.

A reakció egy felemelt mutató ujj. Vagyis tetszik. És kész.

Szia!

Elmesélek neked egy igaz történetet.

A fiam 12 éves korában olyan lökött módon biciklizett, hogy egy idős néni nekiesett a falnak, és eltörte a kezét.

A 12 éves gyerek felérte ésszel, egyedül, felnőtt ráhatás nélkül, hogy ha már bajt okozott, akkor segítsen. Egy héten kétszer bevásárolt, és a lakás rendbe tartásában is segített.

A kárt szenvedett néni áldotta, dicsérte érte. Nem mindegy, hogy áldják-e az embert, vagy nem. Legalábbis neki nem volt mindegy.