Titkon elvágyom ebből a városból, és arról álmodozom, új... (beszélgetés)

A sok kesergés, panasz teljesen "lehúzza " az embert. Hasonló cipőben járunk! Már én sem akarom! Van nekem is elég bajom, nem mindig más gondját rágódni. És sajnos ha olyan a természetes, átveszed mások gondjait, egy idő után fárasztó, borzalmasan rossz érzést kelt. Le kell redukálni a "panaszfelvételt".

én 2laki életet élek--van lakásunk városban és van házunk vidéken--a párom a 6 kutyával kirobbanthatatlan vidékről amíg a kutyák élnek nem változtat lakhelyet pedig napi konfliktusban dús élethelyzetei adódnak--én a várost preferálom és gyökeret is itt tudnék növeszteni de nem tettem még le egyértelműen a voksom...

Teljesen igazad van! Annyit pontosítanék, hogy nem pletykálnak, a saját titkaikat bízzák rám, a saját szívüket öntik ki. Az valóban az én személyiségem része, hogy valamiért megtalálnak ezzel.

A lányom még iskolába jár, nehezen jutott be ide, sokat dolgozott érte, nem rángatnám el. Ha főiskolás lesz, már könnyebb lesz költözni. Türelmesen várok :)

Igen, elhagyom a várost, elhagyom, ha nem fogad magába...

Miért csak álmodozol? Ki vagy mi tart vissza?

A környezetedre, a kovidra, az isten tudja mire hivatkozva elégedetlenkedsz. Pedig egyetlen egy ember tud ez ellen tenni; te, önmagad. Egész egyszerűen tökösnek kell leni, odaállni a pletykálkodó elé, és azt mondani, ne haragudj, de ez engem nem érdekel, nem szeretnél hallani róla. Tehát udvariasan visszautasítani. Tudom, hogy nehéz, de lásd be, a menekülés nem jó megoldás ebben az esetben. Ha valakinek ilyen a személyisége, az bárhová megy a világban, meg fogják találni az energiavámpírok.

Maximálisan egyetértek veled.

Igen sajnos ez nagyon tipikus magyar dolog. Nagyon pesszimista nép vagyunk 🙁

Én engedtem el a gyeplőt, szerintem mindig lehet rám számítani, de jó ideje (talán covid?), az emberek egyre frusztráltabbak, amit meg is értek. De amúgy szerintem a legtöbb problémát az ember magának csinálja, és van a világban bőven baj, ahhoz képest szerintem lehetne egy kicsit lazábban élni. Mindenki a környezetemben panaszkodik, titkokat mesél. Szeretem őket, és meg egyszer mondom, meg is értem, de egy csomó lehetőség van arra, hogy a máshova összpontosítsunk, és rájövünk, hogy nem annyira tragikus a helyzet. Mindenkinek van gondja, az nem mindegy mennyit dolgozik a problémán és mennyit beszél róla. Ez csúszott el. A bizalmukat köszönöm, de már nem akarnék mások bizalmasa lenni. Nem lehet az egész életet végig kínlódni, és belevinni ebbe másokat. Sokak szerint nekem könnyű. Persze, mert a zsákokat a hátamon viszem, és nem magam előtt tolom, hogy láthassák. Hozzáteszem, én sem szeretném folyton látni őket. Azon dolgozom, hogy le tegyem.

Már nem titok.

Lehet túl sok teher van rajtad?

A vallomás: "Titkon elvágyom ebből a városból, és arról álmodozom, új barátaim lesznek. Az új kapcsolataimat már teljesen más alapokra helyezném, és sokkal kevesebb is lenne. Nem akarok már mindenkiről ennyi mindent tudni. Teher."