Szeretetéhség

Sokáig burokban éltem. Az erkölcsi nézeteim passzosan kordában tartó burka, amiben majdnem 50 évet töltöttem, szerte foszlott, végleg az enyészeté lett. Ezzel megszületett és azóta igyekszik kifejletté válni egy teljesen új ember, aki addig sosem voltam.

Elvesztettem a párom… az egyetlent. Nem, a test és benne ő, még itt él. Ráadásul még mindig velem egy fedél alatt, mint lakótárs, de számomra megszűnt létezni. Újból gyászolok… és újból élőt, az élő emberrel együtt az ő becsületét, amit annyira könnyen áldozott fel a vágyai oltárán.

Hát… a halottaimmal sokkal könnyebb dolgom volt.

Igen, számomra megszűnt létezni. Tán… így védekezem a halálos fájdalom ellen, ami az általa okozott csalódás miatt lett ilyen veszélyes mértékű, miközben meg megpróbálok életben maradni. Veszek levegőt, iszok és eszek. Alszom, gondolkodom, ha tudok… és randizok időnként, hisz élni kell, mert a szex számomra annyira fontos, mint az étel, az ital, a levegő. Ezt még szerencsésen az ő segítségével fedeztem fel. A neveltetésemből adódó blokkjaim ugyanis együtt sikerült a sok egymás mellett leélt év alatt közös erőfeszítéssel feloldanunk.

Szóval... Randizok, ám bezárt szívvel, a legjobb esetben baráti gesztusokkal közelítek óvatosan, a „csak szex és más semmi” alapelvét kimondva vagy kimondatlanul, de szigorúan betartva és betartatva. Azonnal tovább állva, ha valamelyikünk részéről „beijeszt” egy felcsillanó baráti szeretetnél erősebb érzelem… sajnálva és újabb gyászt viselve az új veszteség miatt.

- „Add nekem a tested, elrabolom a lelked” – írta az egyikük.

- Azt már nem! Soha többé senkinek nem engedem meg. – háborodtam fel keserű cinizmussal. Miért is tenném? Egyikük sem adja cserébe az övét és ezért tőlem se kap mást. Bár, ha adja sem kell és ha mégis, viszonzásra akkor se számítson egyik se. Tán majd valamikor, de most még nem itt tartok. Meglehetősen dacos nézet ez!

Kemény dolog ez. Következménye a párom elvesztésének, de választhattam: vagy felöltöm az apáca fityulát – akár jelképesen, akár valóban – és megtagadom magamtól a szexet, csak mert hetero lévén férfire is szükség van, vagy elfogadom ezt a helyzetet. Miután kipróbáltam mindkettőt tudom, egyik sem előnyösebb számomra. Mint az életben legtöbbször, két rossz dolog közül kellett most is választanom, aztán ha van kedvem, gyomrom egy kis önámításhoz, hát… a választásom – legyen az bármelyik - akár színezgethetem is magamnak némi illúzióval, hogy ne legyen olyan silány a képlet.

Sérült vagyok? Hm… Naná! De már látom, hogy a férfiak is mind azok… nem csupán a nemükből adódó „születési rendellenesség” az, hogy csak a szex a lényeg számukra, ahogy kezdetben gondoltam. Félnek. Annyi mindentől rettegnek miközben azért ők is vágynak érzelmekre. A legtöbben gyorsan szexelnek egyet és behúzott farokkal, konyult fülekkel állnak tovább, nehogy sérelem érje őket. Ez pedig akkor is érezhető rajtuk, ha a legkifinomultabb módszerekkel próbálják palástolni. Ugyanezt teszem… én is félek az újabb sérülésektől.

Ha a fajfenntartás ösztöne nem működne olyan erősen, a fiúk közül sokan tán még a szexet sem vállalnák, mint kapcsolatot a nőkkel, úgy menekülnek tőlünk. Vagy tán vannak is akik így élnek? Nem csodálkozom, ha van most némi igazam. Akkor sem, ha kellő tudományos ismeret nélkül, csekélyke tapasztalatom mellett gondolkodom ezen… Szex nélkül élő férfi… főleg férfiak… ha nehezen is, de azért ezt is el tudom képzelni, hiszen óriási a variációk száma arra nézve, hogy az emberek hogyan élik meg a magánéletük legbelsőbb szféráit.

Én meg most éppen így, ahogy próbálom felvázolni.

2011.07.04. hétfő – elhúzódó, ritka, lényegre szorítkozó levélváltások és néhány kedélyes telefonbeszélgetés után (akkor, amikor nem voltam eléggé óvatos és már képzelődtem arról, hogy talán ő az, aki nem igazolja a férfiakról alkotott általános véleményem) első randi (leginkább egy kellemetlenül faggatódzó, kényszeredett beszélgetés) a kávézóban, mert semmiképp se fért bele szerintem ebbe a történetbe egy ilyen mértékű kitárulkozás. Minek? Hiszen részemről csak egy délutáni futó kalandot akartam bármennyire tetszett is a "pasi"...

2011.07.05. kedd – az elküldetlen levél megírása

Kedves Zsolt!

(ő azon kevesek egyike, aki kezdettől teljes mellszélességgel felvállalta kilétét.)

Mégis írok... Személyesen úgysem tudnám megfelelő módon megfogalmazni ezt a pár fontos gondolatot - ahogy tapasztaltam tegnap magamon -, hisz láthattad mekkora zavarba kerültem az első találkozásunkkor. Ez pedig nem jellemző rám és nem is fordult elő velem tán tini korom óta.

Valóban. Mint egy buggyant tini... Azt hiszem leginkább így jellemezhetem magam tegnap óta. Alaposan felkavartál. Az meg egyenesen csoda, hogy ezt lemerem írni Neked... hogy egyáltalán bevallom magamnak... A legjobb lesz elfelejteni a történteket, mert ennek úgysem lehet jó vége. Menekülj!

Igen, ez az a helyzet, amely észlelésének legelső percében szó nélkül, reflexszerűen kereket szoktam oldani. Most meg csak tétovázok, révedezek. Nem tudom mit tegyek... és a Te segítségedre sem számíthatok, hiszen akarod a kapcsolatot velem, nem távozol közömbösen, ami megoldaná a dilemmámat. Én pedig feltétlenül tiszteletben tartom a te határozott álláspontod, annál is inkább mert magam szintén ezt tartom helyesnek (természetesen mindkettőnk részéről). Sőt! Az én "Csak szex és más semmi!"-elképzelésem szigorúbb is, mint a Te "tartós kaland"-szisztémád.

Ijesztő volt tapasztalni magamon, milyen könnyen enyhítettem a magam alkotta törvényemen és alkudtam meg avval, hogy no jó, legyen tartós kaland a kedvedért. A bibi csak ott van részemről, hogy félek, magával ragadnak az érzéseim, ha már most ilyen erővel hatsz rám és előbb-utóbb nem elégszem majd meg avval, amit kínálsz.

No, jó! Még nem tartunk itt, de nem is szeretnék idáig jutni. Ha mégis, azt észre fogod venni, mert valószínűleg egyik percről a másikra eltűnök, ahogy szoktam. (Itt már sejtettem, hogy a levelet sohasem fogom elküldeni neki… de folytattam.)

Szexet akarok, jót és sokat, egy nagyszerű partnerrel, akivel kölcsönösen hálával tartozunk majd mindenért egymásnak, amit csak adni tudunk, de a "szerelemnek" nevezett birtoklási kényszer nélkül. Tetszel annyira, hogy ezt mindenáron meg szeretném oldani.

Szóval tegnap megijedtem és majdnem szó nélkül pattantam fel, hogy örökre eltűnjek. Féltem, hogy beléd szeretek és bántani foglak azzal, hogy ragaszkodni leszek kénytelen emiatt. Megoldhatatlan dilemma elé kerültem... nem tudtam elfutni ahogy szoktam, de az érzéseimmel szemben ezúttal bizony alul maradtam. (Itt pedig már biztos voltam benne, de azt is tudtam, hogy mégis megírom végig gondolva így ezt a helyzetet már csak a kíváncsiságom okán is, mert azt gondoltam, hogy itt és most előjönnek azok a gondolatok amelyek majd segíteni tudnak. Részben kiírom magamból a belső zűröm, és talán valami megoldásfélére is ráakadok végül…)

Tudom, hogy értesz engem... és remélem, hogy meg is értesz. Túlságosan megkedveltelek és zavarban vagyok, mert erre nem számítottam. Nagyon nehéz megtalálni azt a pontot, amikor még nem ragadnak magukkal az érzéseim, de még felfejlődnek olyan szintre, ami a szex minőségét, az élvezetet, kellő magasságba emeli és pont ettől a szex-élménytől le is csillapodnak, megfékeződnek, a „kóros” mértékig már nem jutnak el. Így aztán nem lendül át az adott kapcsolatom a birtoklási kényszerbe, nem szerelmesedem meg „kórosan”.

Azt gondolom - bár nem tudom, helyesen-e -, hogy ez a férfiaknak könnyebben megy. Persze relatíve a személyiségüktől függően. Tehát úgy látom, nekünk nőknek nehezebb megtartani ezt a kényes egyensúlyt ahhoz, hogy felesleges bonyodalmak nélkül ússzuk meg a szerelmi életünk területén a szükségleteink kielégítését, mert szerintem csak így lehet örömteli ez az életforma.

Házasságom megszűnésétől az volt az elképzelésem, hogy nem szabad „megszerelmesedni”, de azért örülni, élvezni a pillanatokat, perceket, órákat nagyon is szükséges. Mi értelme különben? Tehát ezek szerint a szerelemnek van az örömteli, éltető mértéke, amikor szabadok vagyunk a kapcsolatban és van az egyre kényelmetlenebb, hazugságokat halmozó, végül bánatba torkolló mértéke, amikor egyre mélyebbre vájjuk karmainkat a másikba attól félve, hogy elveszítjük. Pedig így sokkal hamarabb elveszíthetjük őt, vagy mielőbb átmegy szenvedésbe a mégis megmaradó kapcsolatunk vele.

A másik szabadságát tiszteletben tartó viszont el tudja engedni, ha az menni akar, így mindketten kevesebbet szenvednek. Talán… Hát persze hogy kevesebbet… csak megúszni nem lehet, magát a szenvedést teljesen kiiktatni képtelenség. Szerintem.

Valahogy így... ezt nem voltam képes kifejteni súlyos zaklatottságomban ott, amikor rákérdeztél… miközben a kezem fogtad… ami olyan rettenetesen jól esett, hogy átlendültem a számomra betartani oly fontos határon és ettől megrémültem. Nem akarlak birtokolni, de már majdnem beindult ez a kellemetlen, káros folyamat. Sosem akarok senkivel ilyet művelni, mert én sem tudom elviselni. Elcsépelt frázis mely szerint a szerelem öl, butít és a nyomorba dönt, de igaz, ha nem tartjuk kordában az érzéseinket és nem maradunk meg a szerelem „öröm-fázis”-ában, hanem átlendülünk a „bánat-fázis”-ba.

Mivel sikerült az érzéseimnek magukkal ragadnia a randevúnkon, párnapos „gyász” volt a következmény. Jobb is hogy nem tudtunk találkozni azóta, mert nem szeretek mutatkozni ilyen állapotomban. Elvonulva összes termeimbe szoktam nyalogatni sebeimet, helyre tenni gondolataimat és csak is „gyógyultan”, teljes „pompámban” mutatkozni aztán. (No ez az, ami nem teljesen sikerült még a mai napig sem.)

Remek érzés volt, hogy kerestél levélben, telefonon… és hogy olyan józan, igazi baráti tiszteletet és szeretetet, törődést mutatsz minden más gesztusodon keresztül is. Ez biztosítja valószínűleg majd számunkra a kapcsolatunk „tartósságát” ameddig mindkettőnknek kellemes lesz. Igyekszem mindent megtenni ezért.

A kevéssel ezután létrejött szexrandi messze alul maradt a várakozásaimon.

Érdemes hát érzelmileg túllőni a célon, hogy aztán annál nagyobbat csalódjak?