Régesrégi verseim
Még anno ígértem, hogy megosztom veletek ezeket a régi verseket. Eddig azért nem tettem, mert túl depresszívek, de most a kezembe került a verses füzetem.
Íme, tessék...
Csendesen ültem,
S néztem a fát,
Mely sok-sok éve
Magányosan állt.
Teljesen egyedül
A mező közepében,
Talán érezve azt,
Hogy hosszasan nézem.
Épp azon tűnődtem,
Mily fennséges és szép,
Amikor hirtelen
Beborult az ég.
Megeredt az eső,
Dörgött, villámlott,
S a sok vízcsepp
Mind arcomba vágott.
Feltartottam fejem,
Kitéve a szélnek,
De ettől a vihartól
Csak a fa véd meg.
A lombkorona alá
Behúzódtam hát,
Testemmel melegítve
A magányos fát.
Hátamat öreg
Kérgének vetettem,
S egyszeriben
Mindent megértettem.
Csak egy része vagyok
Ennek az egésznek,
Része a viharnak, szélnek,
Része a mennydörgésnek.
A felismerés boldog
Könnyeit nyeltem,
S arcom a sötét
Égre emeltem.
Kifutottam az esőbe,
Vadul kiáltoztam,
Könny és víz folyt arcomon,
Közös patakokban.
A csattogó cseppek
Hangom elfojtották,
Míg saját szabad
Táncukat ropták.
A fa is hajladozott
Jobbra-balra velem,
- A megviágosodást
adtad meg istenem!
Régen volt ez,
Történt egysmás azóta,
De még ma is ott áll
Az a jóöreg fa.
De már nem magányos,
Már nincs egyedül,
Mellette most már
Egy facsemete ül.
Ez volt ajándékom
Annak a fának,
Így voltam oszlatója
Izzó magányának.
*******
(Cím nékü) (1992)
A Bánat sötét egén,
Fehér villám a Fájdalom,
Szürke ködön át látom meg én,
Szürkén ér el hozzá dalom.
*******
Jobblét (1992)
Nagy dózisban kapod a mérget,
Így te is a hullaházban végzed.
Lábadra kötött cédula jelzi,
Hogy ma már te sem vagy senki.
Fogd hát fel végre!
Így szenderülsz jobblétre!
Hiába ömlik arcodon könnyek serege,
Nincs senki aki észrevegye.
Elfogytak álmaid. Örökre itthagytak.
Csak jobbat remélhetsz ennél magadnak.
De ne reménykedj, hisz már úgyis vége!
Tudd meg! Így szenderülsz jobblétre!
*******
Tűnődés (1992)
Tegnap láttam egy huló csillagot.
Űrben száguldott, s én végig követtem.
Nekem csillogása édes ihletet adott,
Őrködve a világon, s felettem
De nekem könny csillant szememben,
És vadul kezdtem egy verset írni,
S zokogva, remegve, üvöltve sírni.
*******
Menj el (1993)
Menj el, hagyj magamra végre!
Elmész, s én felnézek az égre,
Nevetve végre megkönnyebbülök,
Jelezve örömem, utánad fütyülök.
Elmentél, végre egyedül vagyok.
Látod, mi külön-külön vagyunk boldogok.
*******
Az őrűlt (1993)
Bár a teste be vot zárva,
Lelke messze-messze szállt,
Mert lelkének nem volt gátja,
Nem gátolta barikád.
Földön fekve karját kitárta,
Messze vitte a beteg képzelet,
A távolban titkon valaki várta,
S ebben korlátozni nem lehet.
Őrzői soha meg nem tudták,
Belül, a lelkében mi zajlott.
Fekve találták, s nevetve mondták:
- Nicsak, az őrűlt halott!
*******
Rím nélkül (1993)
Pirosan égő szemek néznek be az ablakon át,
Ketten bámulunk vissza megmerevedve,
Hideg tekintetünket övékbe fúrva állunk.
Majd véremmel rajzolok arcodra,
vörös könnyek folynak szemüregedből,
s kiütött szemgolyód messziről figyel.
*******
Skizofrén (1993)
Keveredett érzések.
Tanácstalanság.
Sós íz a szádban. A szánkban.
Érzed a lebegést, de nem hiszed.
Pedig hinned kellene.
Tudod, hogy itt az idő.
Tudom, hogy tudod.
Gyere! Mondd el mit érzel!
S én meggyőzlek.
Gyere! Elmondom mit érzek!
S nem érdekel a véleményed.
Én vagyok az alany. Az eredendő.
Te csak a másom. A másolatom.
Én hiszek a létezésünkben,
hiszen létezünk.
Csak mások nem tudják,
hogy ketten alkotjuk magunkat.
*******
Töredék (1994)
Gyere! Itt vagyok, s nem félek.
Gyere! Ugorj éhesen torkomnak, ha kell
hegyes fogaiddal ereimet tépjed!
Ígérem, nem löklek el magamtól.
Nézd! Megdermedt a napkoron kettőnk fölött,
vigyorogva bámul a Hold, s a csillagok
dühöngve vonyítanak az ég rácsai mögött.
Gyere! Én nem löklek el magamtól.
Késsel - s keserű megvetéssel - szúrtam.
Fekete lett a Nap arca, elpirult a Hold.
A rácsok mögött kushadtak a csillagok.
*******
Az emberek (1995)
Az emberek behúnyt szemmel járnak,
Csupasz idegvégződéseik
sajogva fájnak.
Szempilláik függönye mögé bújva
vívódnak fájdalmaikkal
újra és újra.
Az emberek sötétben csapongnak,
hangtalan üvöltenek,
némán jajongnak.
A fekete űr karjaiba bújva
vívódnak fájdalmaikkal
újra meg újra.
Írta: Hoxa, 2006. május 15. 22:04
Fórumozz a témáról: Régesrégi verseim fórum (eddig 4 hozzászólás)