Patchwork család (beszélgetés)
köszönöm.
Igen ő akar. Én meg jelenleg inkább nem. A pici mellett még a két nagy is az én gondom maradna.
Én is csatlakozom azokhoz,akik azt írták, hogy nem vállalnák be fiatalon, tapasztalat nélkül két idegen gyerek(anya helyett való) nevelését...
Tudom ,ez nem vigasztal, hiszen szereted az apjukat,de ki tudja, akar e majd közös gyereket...de pedig vesződhetsz más kamasz gyerekeivel...
(Idővel, egy független,gyerektelen férfi oldalán teljesen más lenne a saját véredet nevelni...)
Tanácsot nem tudok adni,de sok erőt kívánok hozzá!
Mai téma: mert ugye ez is hozzátartozik...
a 13 éves már "nagylány" összeken reggelre mindent---vkinek ugye mosni kéne...na de ki legyen az..ha én? akkor miért én? az nagyon ciki (nekem sem kevésbé, nem azért mert az ne tartozna hozzá a gyerekhez..na de hát mégis...) a gyerek? hát az meg már milyen gáz...hallom a gyerek szájából. Miközben apa: nehogy lecseszd érte nem tehet róla....
na és akkor hol van itt a jó megoldás? mert valószínűleg a saját gyerek után az ember azért megcsinálja...de hát csak megtanítja, hogy ilyenkor hol mit és hogyan kell/illik csinálni...de itt nincs kinek elmondani, mert a gyerek tutul, hogy hagyjam abba, mert ő mindent tud...közben meg...
Az más felállás, ha esetleg ki vagy szolgáltatva, mert eltart, és úgy gondolja, jogosan várhatja el, hogy te vidd az otthoni dolgot. Akkor át kéne gondolnod, hogy ezt akarod, vagy azért a saját életedet is élni.
És ez nem makacsság, hogy nem foglalkozik a gyerekeivel. Alapból úgy kellett volna történnie, hogy ha az anya lemond a gyerekeiről, és ő vállalja őket, akkor mindent ő old meg, és örül, ha te besegítesz. Nem átpasszolja neked, akinek semmi köze az ő gyerekeihez.
Próbáltam...sokszor..makacs...fafejű...
értetlen...
imádom, de ilyen...hiába mondok neki bármit...mert én ezzel segítem őt így ő tud mást csinálni....de én mindent csinálok..és minden nem az én dolgom
Köszi mindenkinek..úgy alakult, hogy tegnap külön voltunk egy napig...nekem nagyon hiányzott a párom...én nem akarok nélküle lenni---a szívemmel...de igen ha az eszemre hallgatok...
ha semmi sem változik igazatok lehet, hogy jobb lenne ha..
Saját gyermeknél természetes, hogy az ember minden percét nekik adja örömmel, pedig tényleg nem örökké móka és kacagás. Sőt, ott is érhetik az embert csalódások.
Írásod második részéhez:
Jól látod a problémát. De hidd el, nem neked kell a világ problémáját felvállalni.
Ne cseszd el az életed.Oly fiatal vagy még!
"Nyögvenyelős szenvedés" lesz, jól mondod magad is.
De mint mondottam, a Te életed, Te döntésed, Közöm nincs hozzá, csak egy fiatal nőnek, neked szerettem volna felhívni a figyelmedet következményekre.
De ha Te ragaszkodsz, akkor maradj, csináld,bízz benne, hátha jó dolog sül ki belőle, és 25-30 év múlva is azt mondod, hogy jól döntöttél.
A saját gyermekem is idősebb tőled, és neki sem tanácsolnék mást.
Ez milyen hozzáállás? Aki önmaga feláldozásának veszi a gyerekvállalást, az ne is vállaljon. A saját gyerekkel sem csupa móka és kacagás az élet, minden kornak megvannak a maga nehézségei.
Ezeknek a gyerekeknek se lehet könnyű, tizenévig az apjukat alig látták, aztán az anyjuk átpasszolja neki meg a fiatal barátnőjének és lemond róluk.
A család olyan lesz, amilyenné a benne élők formálják. És egy jó család az szuper, akkor is, ha nem a saját gyerekeiddel élsz együtt. Akkor van a baj, ha kihasználnak és nem törődnek veled, és nekem ilyennek tűnik a "családfő". Ha arról lett volna szó, hogy az anya meghal, és úgy kerül hozzájuk a két gyerek, az más. De eleve milyen család az, milyen nőt választott ez a férfi, aki lemond a gyerekeiről, és milyen apa az olyan, aki nem foglalkozik velük eleget akkor sem, amikor velük él? Ez itt a fő probléma, hogy az a férfi nem jó ember, nem jó apa és nem jó társ, innentől meg bármit lehet csinálni, csak nyögvenyelős szenvedés lesz.
Ebben a két mondatodban van a lényeg:
"Hisz ki tudja? Ezek a gyerekek felnőttként, hogy viselkednek majd velem"
Jóval idősebb vagyok Tőled, és azt gondolom, hogy nem lett volna olyan Isten,vagy olyan pasi,hogy ezt végigcsináljam, feláldozzam két idegen gyerekért a fiatalságomat, miközben közös gyerek meg nincs is.
És tényleg, ki tudja, hogy később ajtót nyitnak-e rád, vagy csak most kellesz, míg gondoskodni kell róluk.
Ha én volnék a helyedben, én kiszállnék ebből, illetve bele sem mentem volna.
De a Te életed, Te döntésed.
Beszélj a pároddal. Nem kis elvárás, hogy ilyen fiatalon kamasz gyereket láss el, gondozz, nevelj. Ha ő nem áll százszázalékosan melléd, akkor csak kihasznál, és kemény, de hagyd el, mert boldogtalan leszel, a saját, közös gyereketeket is egyedül fogod ellátni. Mondd el a párodnak, hogy neked mik az elvárásaid, álljon melléd, különben foglalkozzon velük ő, hiszen az apjuk. Ha pedig társként, közösen nevelitek őket, akkor a döntések, a foglalkozás is legyen közös.
Kamaszokkal mindig nehezebb, akkor is, ha a sajátjaid. Nem kell, hogy annyira megértő legyél és tűrjél. A hisztiket, a nem tetszik a főztöd, nem vagy az anyám hozzáállást ne hagyd. Mondd meg nekik, akkor lehet menni az anyjukhoz, aki lemondott róluk, ennyi. A tiszteletet és a segítséget alapból elvárhatod, ez a minimum, együtt éltek, meg kell osztani a feladatokat.
Azt hiszem, a gyermekes férfira is ugyanígy vonatkozik.
köszi.
sokszor szoktam meditálni is, hiszek én is az ilyesmiben...
sosem csináltam kényszerből, szeretem ezt a helyzetet, csak ekkora gyerekektől már kicsit nagyobb önállóságot várnék el...
és igen, elismerést..vagy talán nem is ez a legmegfelelőbb szó...úgy értem, hogy ne úgy vegye a párom, hogy nekem ez a dolgom...
:(
Ez szomorú.
Szomorú, de Te magad tudsz a helyzeten változtatni.
Nem lelkizni és észt osztani szeretnék, de.
Minden belőlünk indul ki.
Azt kapom, ami (szerintem) jár nekem.
Hogyha "csak kicsit nagyobb elismerést várnék", ahogy írtad és nem kapod meg, azt jelenti, hogy magadnak nem érsz annyit. Hiszen azt kapom, ami -szerintem- jár nekem.
Ha nem érzem elismerésre méltónak a munkám, akkor nem fogják elismerni. Hiszen azt látják, amit én "vetítek ki" : azt, hogy megteszem, mert nincs választásom, kedvetlenül, kényszerből csinálom.
Ilyen rezgésekre egyszerűen nem kaphatsz pozitívat.
Belül (fejben-szívben) takaríts egy nagyot és ha ott rend lesz, meglásd, a környezeted is hozzád rendeződik.
<3
Lehetek ôszinte? Nincs az az isten/szerelem, amiért a nyakamba vennék egy férfit két gyermekkel, pedig van némi tapasztalatom anyaként.
Ez olyan konfliktusforrás, ami nem egy szabad független, tapasztalatlan fiatal nônek való.
Nem véletlenül szó a közmondás úgy, hogy suba a subához.
Talán szakember bevonásával sikerül.
Nem, dehogy haragszom :) valamelyik nap, én pont ezt mondtam a páromnak...hogy most akkor minek is tart? :/
igen szeretnénk közöset, még nem most -úgy érzem nem késtem le semmiről, de két-három éves terv. És akkor még a nagyok bőven velünk lesznek.
A közös megbeszéléssel is próbálkoztunk, nem jutottunk eredményre. Anyuka ebből kimarad-ő direkt ellenünk van mindenben. :/
Nem neki kellene a szabályokat meghatározni,hanem leülni együtt megbeszélni,gyerekekkel és az anyjukkal közösen.Nem csak egy "cseléd"(bocs a kifejezésért) hanem a nevelőanyjuk is,rád bízták őket.
Még valami:Te mit akarsz,közös gyerek szóba került már?
Sziasztok
Szeretném megosztani veletek a történetemet. Szerintem az írás célja, hogy kiadjam magamból az évek óta gyülemlő feszültséget -köszönöm tehát ha elolvastok-, de bárkitől bármilyen tanácsot szívesen fogadok -aki volt benne, aki menekülne belőle, aki szülőként/gyerekként átélte...
Szóval boldog, egyedülálló szülő által nevelt, egyke gyerek voltam-ergo megkaptam mindent amit lehetett, de a fenekem nem volt kinyalva, sok mindent segítettem otthon, míg nem 19 évesen az élet felbolydult, mikor az első párommal összejöttem. Nálunk ekkor alakultak ki a feszültségek anyukámmal, mintsem kamasz korban. sok mindenben nem értettünk egyet, sok mindent máshogy látott, és beleszólt mindenben. 6 év után ez a kapcsolat tönkre ment -szépen fokozatosan, és sajnos/szerencsére megjelent A harmadik. Megcsalásról nem volt szó, bár a beszélgetést is vehetjük annak.
Aztán nem túl hosszú idő után összeköltöztünk 3.-al boldogan éltünk -már amennyire a családi ármánykodás mellett ez lehetséges, ugyanis az én oldalamon ki voltak akadva, hogy mit keresek én egy nem diplomás, elvált két gyerekes apa mellett, az ő részéről a volt feleség volt és maradt is az isten.
A hétvégi szülők szerepében különösebb gondok nélkül megvoltunk, de rövid idő után feltűnt, hogy nem lehet teljes mértékben játszótársként kezelni őket, mert hamar el fog jönni az idő mikor nekünk kell nevelni őket és akkor már nem lehetnek elvárások.
Ez az idő sokkal hamarabb bekövetkezett mintsem vártuk volna, így alig másfél év után már két gyerekes "szülők voltunk". (anyuka lemondott róluk, na de persze azért látni akarja őket) Azaz, hogy ő...vagy én is? nem tudom...
Tehát voltunk mi (én az alig 26 évemmel) két kamaszodó gyerekkel és egy olyan apával, aki korábban sem a nevelő szülő volt..mármint aki határokat szabott volna, vagy elvárásokat támasztana...ő a pénzkereső volt..aki reggel ment, későn jött, de megadott mindent amit lehetett, cserébe vajmi keveset látták. Hát így történt, hogy ekkor is sokat melózott, így a gyerekek az én nyakamba szakadtak, problémástól, etetéstől, mosástól vasalásig a nevelésig...hiszen nem volt más...és nevelni tudom, hogy nem nekem kellene....de hát kinek akkor...hiszen apuka nem nagyon volt jelen, a problémák akkor voltak, mikor én voltam ott.
És bár tagadhatatlanul imádnak és egy rettegésben vannak, hogy mi lenne ha én is eltűnnék, mégis hideget-meleget kaptam tőlük. A minden reggeli hisztitől, a nem tetszik a főztöd..a kiabálások, drámák...egyedül azt nem vágták -még- a fejemhez, hogy nem vagy az anyám.
és ez igaz...na de ki is vagyok én? hiszen én járok szülőire...én intézek otthon mindent...én beszélem le anyukával mikor méltóztat vinni őket...
de valójában bármit mondok, az ne legyen nevelés a részemről...akkor hogyan? és mindeközben anya az isten ha vesz egy nyalókát, vagy elviszi őket éppen egy napra...én pedig az a mocskos gonosz dög vagyok, aki még péntek este nyüstölöm a tanulással, hogy legyen belőlük valami, mert anyánál tanulás az nulla...
Na most ezen egy párszor kiakadtam a páromnak -de jelentős eredmény nélkül. Apró változások időről-időre vannak...de nagyon különböző a felfogásunk...ő és az édesanyja nem látják be, hogy ha most ráhagyunk mindent..akkor igazi kamasznak milyenek lesznek - pláne, hogy azért szeretnénk majd közös babát - ha most engedek mindent, hogy várhatom el, hogy később megértse, hogy ne bömböltessen zenét, mert alszik a pici...
Imádom ezt az embert, a gyerekeket is, de néha nagyon sok, azért dolgozni, hogy nekik legyen..., azért feladni mindent, hogy a gyerekekhez haza érjek, úgy hogy sokszor érzem úgy, hogy a párom szerint ez természetes....
és talán valóban az is lenne, egy saját gyerkőcnél, ahol mindkét félnek ugyanannyi felelőssége van, hgoy milyen felnőtt lesz...
De jelen esetben itt neki kellene a szabályokat meghatározni, hol a határ...mit lehet és mit nem...és ha a párja megcsinálja értékelni. (nem, nem akarok mártír lenni, meg áldozatként sem feltüntetni magam...csak kicsit nagyobb elismerést várnék) ...
Hisz ki tudja? Ezek a gyerekek felnőttként, hogy viselkednek majd velem...mikor bökik ki, hogy nem vagyok az anyjuk....
szóval ha van tapasztalatotok, ötletetek, véleményetek ne kíméljetek.
Köszönöm