Őt imádom, de a szülei elviselhetetlenek. (beszélgetős fórum)

Nagyon is értelek!

Engem irritál a pöffeszkedő tiszteletlenség minden formája, az az "én, meg a világ másik fele" típusú viselkedés. No jó, legyek megértő és elnéző az embertársam iránt, nevezem inkább helykeségnek. Vagy önérvényesítésnek - így még "divatosabb".)

Akkor te érted, hogy miről írtam;)

Én se imádtam a férjem szüleit és testvérét sem, ahogy a férjem se imádja a testvéreimet, és a nagyobb családomba sem kedvel mindenkit, ahogy a barátaink között is vannak olyanok, akiket nem mind a ketten kedvelünk egyformán, de ez egy hozott csomag és ha fontos a másik számunkra, akkor elviseljük őket.

Nem találkozunk senkivel olyan gyakran, hogy ez ne legyen megoldható.

És pl. a férjemen, bár teljesen más, mint a szülei voltak, egyre inkább észreveszem a hozott mintát, ahogy öregszik;) sokszor, mintha anyósommal beszélgetnék:DDDD olyan megnyilvánulásai vannak. És a férjem is szokta mondani, hogy olyan vagyok, mint a bátyám (akit annyira azért nem bír):DDDDD Vagy a barátnőmhöz hasonlít, akit bár imád, de vannak tulajdonságai, amit nem szeret...

Jól látod.

Mindig meglepődöm, hogy vannak, akik nem tudják elfogadni a párjuk szüleit, rokonságát. (Nem azt írtam, hogy szeretniük kéne, mert azt nem lehet akarattal, vagy megy, vagy nem, de az az ellenszenv, amely időnként kitör egyesekből, ha arról van szó, hogy "az anyóspajtás", meg "a sógornő" stb.

Elképzelem ilyenkor, hogy aki így vélekedik, az vajon mennyire tökéletes??!

Igen?

Nahát!

Intelligencia kérdése szerintem.

Anyósomék tanyasiak voltak, ott születtek, ott éltek, Mimi születése előtt azaz 2007-ben költöztek be a városba (tőlünk 5 perc séta, állt is a hátamon a szőr), 2010-ben apósom meghalt (nem szerette a városi létet, nála igaz volt az "öreg fát nem lehet átültetni"), anyósom kivirult a városban, volt társaság, volt kinek szidni engem mindenfélének...ő 2020-ban halt meg.

De az én szüleim is tanyasiak, most is ott élnek, de soha nem szóltak bele az életünkbe. Támogattak mindenben, örültek, ha sikerült elmenni nyaralni. Nem telepedtek ránk, nem számoltattak el...anyós még arra is képes volt, hogy az én anyukámat hívogatta, hogy mi hol vagyunk, körtelefon, mert mi mindig hazudunk...

Tesóm házassága halálra volt ítélve, mindenki látta, hogy ez a nő nem hozzávaló...de nem szóltunk bele. Apám nagy bölcsen közölte, hogy mindenki olyan virágot szagol, amilyet szakajtott....

Ismerős...nálunk még rosszabb volt a helyzet, mert volt kulcsuk a házunkhoz (mert ők vették anno, de mi újítottuk fel) és jöttek...főleg akkor ha nem voltunk otthon és a bugyis fiókot kiforgatták, leveleket felbontották, buliba szánt becsomagolt ajándékot szétcincálták...mindent összejártak, mert cipőt levenni luxus volt és persze a kertből jöttek nyakig sárosan.

Mikor Tomi megszületett, mondtam, hogy persze lehet jönni látogatni, de lehetőleg délelőtt, mert 12-14-ig alszik a gyerek....Mikor jöttek? Fél 1-kor és fel voltak háborodva, hogy mi az, hogy nem ébresztem fel a gyereket?!

Aztán egyszer betelt a pohár nálam és mondtam a páromnak, hogy vagy ő cseréli le a zárat vagy lakatost hívok....

Alapvetően lehet, hogy egyetértenék Veled, ha nem látnám az ellenkezőjét. :)

Valóban, el kell viselnem a Párom szüleit - sőt, próbálom kedvelni, vagy legalább megérteni őket. Sokszor elképesztően nehéz! Néha arra gondolok, nekik köszönhetem a Párom, hiszen ők nevelték, miattuk lett az, akibe beleszerettem - máskor viszont rájövök, hogy ő mennyire más, mint a szülei. (A Párom érzékeny, a szüleibe semmi empátia nem szorult - főleg anyósom kemény -, pedig anyósom édesanyja csupaszív asszony volt, vele nagyon szerettük egymást. Ennyire nem hasonlít anya és lánya, illetve anya és fia!)

Eszemben sincs kisajátítani a férjemet, soha nem korlátoztam a szüleivel - vagy barátaival, családtagokkal, stb. - való kapcsolattartásban. Eszembe se jutott a 32 év alatt. :)

Osztom.

Ha én olyan lennék mint a szülők akkor egy önállótlan, állandóan megmentésre vágyó alkesz lennék. De egyik sem vagyok.

Legélesebb példa barátnőm férje. Barátnőm már az elején mondta, hogy az anyósa (akkor jelölt) egy kiàllhatatlan nőszemély. Először kétkedve fogadtam, mert barátnőm sem egyszerű, de azóta megismertem az anyóst, nem szabadna emberre ( annak kinézetű lényre) ilyet mondani, de az tényleg a legótvarabb féreg, míg a fia a világ egyik legjóindulatúbb, cukipofa pasi.

Barátnőm is határozott volt, anyós hozzájuk mikor otthon van nem mehet, ő anyóshoz nem megy, a telefont sem hajlandó felvenni neki, a férje mehet, viheti a gyereket. Barátnőm szemében anyós meghalt, valamikor akkor amikor az a saját esküvőjén leköpte... A férje előző házasságát is anyós mérgezte meg, régen együtt dolgoztam az előző feleségével, aki egy jóindulatú, mindig mosolygós tündér, a volt anyósról viszont egy jó szót nem tudott mondani.

Én cáfolom azt, hogy a gyerek is olyan, mint a szülők.

Párom szüleire nem sok jó tulajdonságot tudok mondani, már nincsenek közöttünk...

De a páromnál semmilyen rossz tulajdonságot nem fedeztem fel, pedig már 25 éve együtt vagyunk és öregszünk és rigolyásodunk, de nem jött elő eddig semmi rossz.

Vannak gyerekek, akik felérik ésszel, hogy az a szülői minta nem jó, ahogy őt nevelték és eldönti, hogy ő nem lesz olyan.

Csak egy példát mondok, mert halottról jót vagy semmit...kijelentették hogy nekik csak azért lett gyerekük (a párom), hogy majd dolgozzon helyettük és ellássa őket.

Rám is ez a sors várt (volna), az elődeimet elüldözték szó szerint.

Nem volt egyszerű, sok tolerancia kellett hozzá, nem mondom, hogy párszor nem vesztünk össze miattuk, de a páromnál önzetlenebb, segítőkészebb embert nem ismerek.

Nem könnyű helyzet. Kitartás!

A mi példánk. Próbáltunk együtt lakni anyósomékkal, merthogy hatalmas a ház, bőven elfértünk volna, plusz ők viszonylag idősek voltak már 20 évvel ezelőtt is, és könnyebb lett volna ott lenni mellettük, segíteni őket, de nem ment. Pontosabban voltak helyzetek, amikből éreztük, hogy ez az együttélés nem lesz egy egészséges dolog. Így hát léptünk. Nem messze, 16 km-re lakunk tőlük, de így sokkal jobban alakult minden. Persze van hogy megakarják mondani a tutit, de nem kell hogy feltétlen el is fogadjuk a véleményüket. Meghallgatjuk amit mondanak, aztán majd mi eldöntjük mi a jó nekünk. Szokta mondani a férjem, jól van anyu mond csak, úgy sem úgy lesz ahogy te akarod. 🤣 De ezt persze a legnagyobb tisztelettel teszi, és anyósom is nevet rajta. De azért csak mondja a magáét. 🤦🏻‍♀️🙃❤️

Nem tudom nálatok mi a helyzet pontosan, miket tesznek ami nektek már sok, de tartsatok ki egymás mellett. Ez a legfontosabb! És akkor jöhet bármi, vagy bárki. Ketten, együtt minden akadályt letudtok győzni. ❤️

A párod szüleit nem kell imádnod, de el kell viselned, hiszen, őket is kapod a pároddal. A párod, sok dologban hasonlít azokra a szülőkre, akiket te nem tudsz elviselni. Hogy tudod a párodat szeretni, ha ennyire nem tudod elviselni a szüleit?

A párod, hogy viszonyul a te szüleidhez?

Sokszor azt veszem észre, hogy ezek a problémák azért alakulnak ki, mert sokan ki akarják sajátítani a párjukat. Csak kettesben lenni. Ne legyen se barátja, se haverja, se jó kollégája, se családja, se szülei.

Akik képtelenek arra, hogy a párjukat elfogadják a hozott kapcsolataival együtt, azok keressenek maguknak egy olyan árvát, akinek nincs senkije, így elviselni sem kell őket...

Én is pontosan így tettem. Párom akkor telefonált és ment hozzájuk, amikor csak akart, vihette a gyerekeket is. Nekem pont elég volt, hogy húsvétkor én is mentem, karácsonykor pedig vendégül láttam őket.

Mikor anyósom egyedül maradt, hétvégén neki is főztem, párom átvitte neki.

Soha nem állítottam a páromat választás elé.

Ez biztos nehéz,,húzd meg a határaidat.

Minimumra a kapcsolatot velünk,,mármint neked.

A többit viseld el miatta,de tényleg fapofával.