Mini kenyértörténet

A tudósok a föld minden pontján egybehangzóan állítják, hogy a földmûvelés legkorábban a Közel-Keleten alakult ki. Az ember észrevette, hogy a talajba hullott mag bizonyos idõközökben újra meg újra kikel. Hogy biztos legyen a tápláléka, õ maga idézte elõ a növény növekedését. A kalászos növények közül elsõsorban a kölest, az árpát és a búzát termesztette. Kezdetben nyersen vagy pörkölve fogyasztotta a gabonamagvakat, késõbb már megõrölte, és az így nyert lisztbõl vízzel készített sûrû masszát.

Valószínû, hogy a massza (tehát a liszt és a víz keveréke) egyszer sûrûbbre sikerült a szokásosnál, és véletlenül ráesett egy, a tûzben izzó kõre, s lám, csodák csodája, a lisztes masszából valami pogácsaszerûség sült! A fejlõdés következõ lépcsõje pedig az a momentum lehetett, amikor az ember az agyagfazékban felejtette a sûrû, árpás masszát. Néhány óra múlva visszatérvén, nem ismert rá, mert a tészta igencsak megváltozott: jócskán megduzzadt, kis buborékok pattantak el rajta, olyan volt, mintha élne, mintha lélegezne. A mindenütt jelenlévõ élesztõgombák a számukra feltehetõen optimális közegben dolgozni kezdtek. Emberünk a felpuffadt tésztát megsütvén, rájött arra, hogy ez sokkal jobb, mint az elõzõ pogácsa. Hogy mitõl jobb, azt még nem tudhatta! Mi viszont tudjuk, hogy élesztõ "dolgozott" a tésztában.