Milyen lelkületű lehet az az ember, aki a másikat alázza? (beszélgetés)

Valahol, tudat alatt még mindig alá pozicionálod magadat és elvárod a tiszteletét. Nem?

Ne rágódj azon, hogy miért nem köszön. A pontos okát nem tudhatjuk, de hozzá kell érteni. Ő ilyen és kész. Foglalkozz azokkal, akik megtisztelnek ennyivel és szeretnek. Esetleg megeshet, hogy számára is kínos a helyzet és nem akar interakciót kezdeményezni, nem tudja mit mondjon, nem tudja intelligensen kezelni a helyzetet.

Ezt itt ismeretlenül sosem fogjuk megfejteni. Lehet őt is alázták mások, lehet éppen a szülei, és a gyengébbnek adta vissza. Talán otthon ez volt a szokás, apja az anyját alázta, verte.

A lényeg az lenne, te ne gondolj rá, hiszen elmúlt, nem tudod megváltoztatni a múltat.

Te se próbáld keresni a tekintetét!

Érdekes, és jó olvasni, hogy van, ahol ez így alakult.

Nálunk én voltam a kiközösített. Általában azért nem bírtak, mert "valamilyen" voltam (nem szürke kisegér), volt véleményem, és kiálltam mellette.

Volt néhány osztálytalálkozónk. Soha senki nem hozta szóba a csúfolódásokat, bántásokat. Szerintem ezt ők már elfelejtették, eszükbe sem jut, hogy komoly sérülést okoztak vele. Ha valaki felelevenítené, valószínűleg legyintenének, hogy csak játék volt. (Nekik. :/ )

Túl vagyok rajta, bár, ha eszembe jut a gúnynév, amit rám aggattak, a rengeteg fájdalom, amit okoztak, az pocsék. De már nem foglalkozom a tizenéveskori sérülésekkel. Az - hála Istennek - csak a múlt. :)

Velem/velünk is történtek ilyenek az általánosban, de felülemelkedtünk a történéseken, mert felnőttünk.

Volt több osztálytalálkozónk azóta (az utóbbi időben már évente van, mert ugye öregszünk és ki tudja meddig találkozhatunk.

Ezeken az osztálytalálkozókon, rendszeresen szóba kerülnek, hogy mennyire utálatosak voltak az ilyen esetek, de nem azért, mert a 'szekált' szóba hozza, hanem azért, mert akik ilyeneket csináltak, mindig elnézést kérnek, ha bárkit megbántottak volna. És megbeszéljük, hogy fogalma sincs senkinek, hogy ki miért tett ilyet, amikor mi nagyon szerettük/szeretjük egymást a mai napig.

Azt gondolom, hogy ezeket a sérelmeket félre kell tenni, mert felnőttként teljesen máshogy gondolkodunk és nincs értelme hosszú évtizedeken át dédelgetni ezeket.

Én ha lett volna ilyen, akkor simán ráköszönnék az illetőre és még beszélgetnék is vele, és biztosítanám arról, hogy nem foglalkozok már a múltban történt eseményekkel.

Azóta benőtt a feje lágya, és önmaga előtt is restelli, hogy gyerekként így viselkedett veled szemben.

Azért nem néz rád, azért fordítja el a fejét, mert nem szeretné, hogy felnőtt fejjel bárhol is, bárki jelenlétében is fejére olvasd régi disznóságait.

Emelkedj felül rajta: ne vedd észre, ha a munkahelyen összefuttok, és elkerülhetetlen, kezdd el magázni a köszönéssel: jónapot!! vagy éppen nézz át rajta... tégy úgy, mintha észre sem vennéd, mintha csak egy légypiszok lenne a szemedben. Mert az ilyen ember nem más! Légypiszok, amit le kell söpörni.

Általános iskolás koromban, én voltam a kiközösített akinek barátnői nem igazán voltak. Én maradtam utoljára a csapat tag választásnál, én maradtam pár nélkül stb. Hogy miért? Mert csendes, ügyetlen, félénk voltam. Volt egy fő kolompos fiú, aki folyton szivatott. Bele köpött a tolltartómba, rugdosta a székemet, kigáncsolt, csúfolt, "véletlenül" folyton engem rugdosott a focilabdával. Ez rég volt már, de komoly munka volt ezt a megfelelő helyre rakni magamban. A suli utáni években (tiniként) ha találkoztunk rámnézett: vagy bámult és nem köszönt. Vagy rámnézett és elcsapta a fejét.

Azóta felnőttünk, 30+-osak vagyunk. 1x találkoztam vele újra, úgy 5 éve amikor bolti eladó voltam. A párjával voltak. Meglátott, majd mint egy mufurc, csak az árut nézte, a lány csacsogott, ő meg csak hümmögött majd kiment köszönés nélkül. Oké mondom, még mindig ott tart mint 15 évesen.

Erre nyáron szembesültem vele, hogy egy munkahelyen dolgozunk. A forgatókönyv ugyanaz. Ha találkozunk elcsapja a fejét, elforog. Nevetséges ez ennyi idősen már, de szerintetek mitől lesz ilyen egy ember?