Lombik után- amikor elfogytak a lehetőségek, az idő, a pénz, és az "elengedés" jön, hogyan tovább... (beszélgetős fórum)

Szia! Tulajdonképpen sorstárs vagyok, mert bár lombikon nem estem túl, de elkezdtük a folyamatot. Sajnos, mivel külföldön éltünk akkor és nem is igazán dúskáltunk úgy a javakban, hogy bármit és bárhogy megfinanszírozzunk az elején, később meg mire látszott, hogy nagyon kifutunk az időből és már csak a donor lett volna opció, a férjemnek nem tetszett az ötlet. Ő különben elutasította az örökbefogadást is. Ettől függetlenül azért mi is átestünk sok mindenen a témában. Mi azóta elváltunk, viszont egy bő évre rá bennem már minden leállt, tehát tényleg nem lehet biológiai gyermekem, csak 2 angyalt sikerült sok küszködéssel - mind fizikális, mind anyagi értelemben - összehozni.

Az eszem talán elfogadta a dolgot, de a szívem, hát, az nehezebb dió. Máig is gyűjtöm a történeteket, ki hogy dolgozta fel és mind a mai napig (bő két éve váltam el és egy éve kellett feladnom teljesen a reményt)nem találtam olyan receptet, ami tényleg elmulasztaná az én fájdalmamat is. Mert annak ellenére, hogy képes vagyok napi szinten funkcionálni és képes vagyok örülni dolgoknak, azért vannak pillanatok, mikor végiggondolom a jövőt, múltat és nagyon nyomorultnak érzem magam. Persze vannak szerencsések. Ismerek olyat, aki két órát sétált a Tisza parton és sikerült ennyi idő alatt megbékélnie a dologgal, hogy nem lesz anya, de nem ez az általános. Az hogy meg tudtok maradni egymásnak, szerintem, nagy eredmény. Biztosan könnyebb egy ilyen terhet kettesben hordozni. Nekem ugyan van testvérem, akinek szintén küzdelmesen, de sikerült megszaporodnia. Nagyon szeretem a kis keresztgyereket, de persze, azért néha felvetődik bennem a gondolat, hogy milyen lenne az enyém, ha lenne. Minden esetre nekem azért sokat segít, hogy ő van, bár nem az enyém és messze nem kapok belőle annyit, amennyit szeretnék. Bár most már a korábbi "ne görcsölj rá " helyett "nekem is volt nagynéném, és ő volt a kedvencem/őt szerettem a legjobban" típusú vigasztalásokat kapom, ami valahol ugyanaz és próbálom udvariasan tűrni. Sajnos, azt magam is tapasztaltam, hogy a hozzánk hasonló esetekre nincsenek fórumok, pedig azért vagyunk néhányan.aki még benne van a gyerekcsinálásban, az retteg tőlünk, mint rossz ómentől, aki meg nem akar, az nehezen fogja föl, hogy miért fáj annyira, hogy nem lehet. Remélem, előbb-utóbb sikerül jobban elfogadni a dolgot, bár ha arra gondolok, hogy gyerek nélkül öregszem meg, akkor sikítani tudnék most még. Lehet, hogy ha szuper gazdag lennék és lenne lehetőségem beutazni a világot, akkor könnyebb lenne elterelni a figyelmemet a szívfájdalmamról, meg persze akkor vehetnék magamnak egy kis kölköt is. Ennek hiányában marad a sport, melynek keretében idén átúsztam a Balatont, de ezt még nem érzem elégséges ellentételezésnek a sorstól. Szóval én még mindig várom a megvilágosulást ebben a kérdésben, légy egy kicsit türelmes magaddal Te is.

Köszi a tippeket.

Az őszinte beszélgetés már többször megvolt a Kedvessel. Mindenképp együtt maradunk, és még a donorost nem vetettük el. Az örökbefogadást igen.

érdekes volt, hogy azt írod: beszélgetni szingli barátnőkkel, hiszen ők tudnak valamit ha gyerek nélkül, néha Társ nélkül élik le az életüket. Az az igazság, hogy nem látom azokat az embereket boldognak, teljesnek. Pedi hiszek benne, hogy gyerek nélkül is lehetne teljes életet élni. De ez olyan magyaros, hogy akik egyedül maradnak azokon nem a teljesség látszik:(

Nagyon érdekes témát hoztál, Herzi. Én nem vagyok ebben sorstárs, de bármikor azzá válhatok. Ez csak az elmélet, de ha csak egy gondolatmorzsa van, ami segít, akkor már megérte leírnom.

Először egy brutálisan őszinte beszélgetés a Kedvessel, ő hogy látja, benne mi van, tényleg kizárt-e a más lehetőség, mint donoros, örökbe, stb...ami fontos: mindketten úgy gondoljátok, hogy bármi lesz, együtt maradtok.

Utána egy felszabadító érzés megélése, hogy nem egyedül kell ezt megélni és végigjárni, egyrészt, mert ott van a Kedves, másrészt, mert ha nyitott rá az ember, ma már nagyon sok segítő létezik: pszichomókus, kineziológus, théta healing, stb.

Én 3 részre osztanám a gyógyulást:

- elgyászolni a múlt eseményeit

- elengedni a "képzeletbeli" kisbabát

- felkészülni a jövőre.

Ha a saját személyiségemet nézem, elmennék egy TAPASZTALT life coach-hoz és együtt keresnénk egy segítő szakmát, amiben jó lennék. És ha kell, visszaülnék az iskolapadba és új szakmám lenne. Olyan, amiben gyerekeken, szülőkön tudok segíteni, pl. akiknek nem adatott meg a felhőtlen öröm, mert nem egészséges a gyermekük.

Ha pedig az lenne a konklúzió, hogy maradjak a kaptafánál, akkor sok-sok önkéntes munka.

Beszélgetnék a szingli barátnőimmel, őszintén, "kitárulkozva", mert ők valamit biztos tudnak, ha nem, hogy gyerek, de pár nélkül kell a jövőjüket elképzelni, ill. benne van a pakliban, hogy egyedül maradnak. Nyilván, párra még 50 évesen is találhat az ember lánya, a gyermek kérdés már nem ilyen egyszerű.

Amikor már a lélek sebei meggyógyultak, kitalálni, hogy mik azok a dolgok, amik a lombik miatt elmaradtak, akár anyagi, akár időbeli, akár egyéb okokból: masszázs, wellness, több napos önkéntes munka, párral ez-az, stb

A párkapcsolatra pedig egy bölcsesség, amit nekem egy segítőm mondott: a stabil párkapcsolat alapja a változatosság, és a különlegesség érzés mindkét fél számára.

Ölellek!

Ne görcsölj rá, ennek így kellett lennie, ismerős ismerősének az ismerőse örökbefogadott és utána spontán sikerült... Komolyan mondom, úgy éreztem, ha még valaki ezt mondja nekem, szájon vágom. Elnézést!

Nekem ki kellett tűznöm magamban, hogy mi az a pont, amin nem tudok tovább menni, ami megtétele után úgy érzem, hogy megtettem mindent, bárhogy lesz, az a vége.

7 lombikos próbálkozás volt, az utolsó a spermadonoros. Nekem ez volt a “mindent megtettem” pont. Sikerült, bár azt hittem pár napig az elején, hogy nem. (A házasságom nem élte túl, de akkor sem bánom. Nem tudtuk egymást megfelelően támogatni a kudarcok közben. Én harcos vagyok, ő feladó, befelé forduló típus. Ezt el kellett engednem.)

Ennek az utolsó lombiknak úgy indultam neki, hogy végigcsinálom, lesz ami lesz, mindegy, tudtam, hogy többször nem kell.

Amikor azt hittem nem sikerült, azon gondolkodtam, hogy miket fogok csinálni a jövőben. Először csak a közeledő nyárra gondoltam. Hogy legyen vmi tartalmas dolog, amivel a következő pár hónapot túlélem. Jöhetett volna vmi jó nyaralás, utazás, stb., ami elterel. Aztán kitalálni vmi távolabbit. Keresgettem önkéntes munkát is, de a környéken nem nagyon találtam. Gondolkodtam olyanon is, hogy vmi vállalkozás kellene. Bár ötletig nem jutottam el.

Valahogy rövid távon kellene elindulni, aztán talán jön a többi.

Ennyit tudnék tanácsolni.

Latod, ha segiteni akarnal, akkor arrol irhattal volna, hogy neked hogy ment anno az elengedes a diagnozis utan!

Nem iteltelek el. Van 4 gyereked? Van. Nehezebb lenne gyermektelenul azon gondolkodni hogy engedd el? Nehezebb. A forumindito gondolkodik, hogy kiirta ezt a forumot? Igen. Akkor? Mi ebben az itelet?

Az izombol itelkezes nem itt kezdodik...

Nagyon sokmindenkire igaz itt a hoxan, hogy messzemeno kovetkezteteseket vonnak le es iteletet mondanak par informacio alapjan.

De hogy a forumindito bantja itt a tobbieket, az enyhen szolva vicces.

En ebbol ki is szalltam, minden forumot kicsinalnak igy....

Eszem ágában sem volt még a közelébe se menni annak a témának, hogy milyen lehet, ha nem jön a gyerek, mert hát hogy jöhetnék én ahhoz..

Csak arra tettem némi nagyon halvány megjegyzést, hogyha nyílt fórumot ír ki, akkor legalább ne bántsa már azokat, akik ugyan kicsit kényszeredetten, de jószándékukat fejezik ki iránta.. Viselje el ezeket is.

(Azt el se tudnád rólam képzelni, hogy nekem is volt egy 18 éves kori májdaganat után 5 olyan évem, amikor is olyan diagnózisom volt, hogy soha a büdös életben nem lehet gyerekem, és nemhogy gyerekem nem lehet, de egészséges hormonműködésem se. De mivel van, ezért ezt soha nem jegyeztem meg sehol, most csak így Neked négyszemközt. Lehet, nem kéne izomból ítélni..)

Én sehol nem írtam, hogy nem lehet ilyen fórumot indítani.

Csak olyan kicsit furi, hogy bárki bármit mond, annak halál a neve..

Szerintem a jövőre nézve sok olyan nő kaphat egy kis lelki támaszt, mint a fórumindító. Lehet, hogy évekkel később, de beleolvasva láthatja, hogy min mentek keresztül lelkileg azok, akik küzdöttek azért, hogy gyerekük lehessen.

Sajnos fullra igaz az, hogy aki nem hordta a másik cipőjét, az el sem tudja képzelni, hogy miért is áll valaki "görcsösen" a gyerekvállaláshoz. Csodálkozás, értetlenkedés, "engedd el! ne görcsölj rá" - felszólítások...

Ugyan.

Sorstársakat vár a fórumindító.

Szia Herzi!

Nem tudom, mennyire vagy nyitott erre, de van egy pszichológus, Lassuné Pogonyi Éva, aki a Kaáliban lombikozott, 15 beültetése volt, végül örökbefogadó szülő lett. Tart csoportos előadást a Kaáliban is, most lesz novemberben, de egyéni beszélgetésre is fel lehet keresni. Ha valaki, ő tud segíteni abban, hogyan lehet ezen túljutni. Eredetileg nem pszichológus volt, a lombikozás alatt, után váltott. Ez is csak egy ötlet, tudom, nem mindenki hisz az ilyenfajta segítségben.

Miért ne lehetne nyílt fórumot kiírni? Hol van az leírva, hogy csak mert nyílt a fórum, mindenkinek hozzá kell szólnia? Azt gondolom, intelligencia kérdése annak eldöntése, hogy kompetens vagyok az adott témában, így hasznos, építő jellegű tanácsot, segítséget tudok adni, vagy csupán mindenáron mondani akarok valamit. Rosszabb esetben másokon élem ki a frusztrációmat. (Ezt nem rád értem.) Én sem adok tanácsot autista gyereket nevelő szülőknek, mert nincs ilyen jellegű tapasztalatom. Azzal meg, hogy "jaj, milyen nehéz lehet, ti szegények" biztos sokra mennek...

Sokat segítene, ha az emberek előbb gondolkodnának, megértenék a fórum témáját és azt, kiktől vár segítséget a fórumindító.

Ide is, mint oly sok területre, sokkal több empátia kellene...

Négy gyerek mellet én is könnyen tudnék gondolkodni, hogy miért fáj, hogy nem jön az ötödik....

Gyerek nélkül kicsit nehezebb ez a gondolkodás, bár sokan gondolkodnak rajta, és segítséget is kérnek.

Ezzel a fórummal is segítséget kér, mert nyilván gondolkozik.

Szia!

Én még nem vagyok az elfogadás szakaszába, bár sokszor volt, hogy nem érdekelt, de mégsem jött olyankor sem a baba! Számomra ez már nem opció. Hisz első évben semmit nem csináltunk úgymond, nyilván tudtam mikor van pé, de görcsölés semmi nem volt. Pláne úgy, hogy nekem az előző kapcsolatomból már van egy gyerkőcöm, aki spontán, elsőre összejött. Azt hittem, hogy a gyerek úgy lesz, hogy kigondoljuk, és terhes leszek. Hát nem! Megtapasztaltam a másik oldalt is, és nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz. Volt hogy pár hónapra elengedtem a témát, mégse lett baba. Én ebben nem hiszek. S ha a szívére teszi az ember a kezét, az elengedős hónapban nem hiszem, hogy nullára le tudta redukálni bárki is a babás gondolatait. Aztán ha sikerül, akkor már persze, hogy azt mondjuk, mert elengedtem. Nekem is sikerült az első inszemem, de nagyon rövid ideig tartott. Komolyan, elszállt minden, mintha az a két év nem is lett volna mögöttünk, mintha nem is küzdöttünk volna, mert ugye meglett! Megkönnyebbül az ember és másképp látja a világot. Ez természetes. Mivel én ezt tapasztaltam, ezért is fenntartásokkal kezelem az ilyen történeteket.

Mi nem akartunk lombikra menni, s lám, mégis megyünk...közös gyereket szeretnénk. Ezért tanácsolnám neked, hogy gondoljátok át alaposan az örökbefogadást, nehogy később megbánjátok!

Hogy fogom elengedni, ha nem sikerülne?

Meg mondom őszintén, ki kell mondanom, hogy egyrészt nagyon jók ezek a fórumok, facebook csoportok, mert rengeteg sorstárssal beszélget az ember, sőt én csakis onnan szedtem össze, hogy milyen vizsgálatokat kell elvégeztetni (ez nagyon szomorú, hogy ilyen az orvos társadalom. S azt is mondom, hogy ha csak magamba lennék, biztos nem lombikoznék.

De kétélű fegyver ez, legalább is nekem. Fontos, hogy az ember mélyen magába nézzen. Be kell vallanom, barátságok is alakultak ki, de ha folyamatosan azzal szembesülsz, hogy ennek is, annak is összejött, egy idő után még nagyobb akarást, görcsölést, és ciklusokban élést okoz.

Van, akinek nem tudok bekapcsolódni a babás naplójába! Nem azért mert nem szeretném azt az emberkét, vagy orrolnák rá, de lelkiállapotomnak nem tenne jót, hogy napi szinten olvasnám a babás történeteket.

Szóval erről senki nem beszél, de szerintem nagyon fontos, hogy az ember először is ezt engedje el. Engedje el az ilyen fórumok látogatását, teljesen zárja ki az életéből. Először tuti, hogy "elvonási tünetek" lesznek, hisz jó barátságok is alakultak ki. De nekem ezzel fog kezdődni a fej kipucolása, ha...

Aztán napról-napra, hónapról hónapra egyszerűbb lesz, s egyszer csak tényleg nem gondol rá az ember. Persze én megint könnyebben beszélek, hisz már van egy gyerekem. De közös nincs, azzal az emberrel aki a világon a legjobban érdemelné meg.

Fontos a párod hozzáállása. Nálunk az övé követendő (lenne). Mindíg azt mondja, ha nem sikerül akkor is már van egy gyerekünk. Ennyire szereti a fiam. Bár anno kikötötte, hogy 40 éves koráig szeretne csak próbálkozni, utána már nem. Most töltötte be a 41-et.....nyilván szíve mélyén nagyon szeretné, rettentően gyerek centrikus, de ő egy erős férfi.

Bocsánat, hogy kicsit hosszú lett, de nem vagy egyedül!

Ha tényleg el szeretnéd engedni, fontos, hogy pároddal a kapcsolatod abba az irányba terelődjön, mint a gyerek kérdés előtt, mert egészen biztos vagyok benne, hogy mindenkinél változik a kapcsolat milyensége. És zárd ki az életedből az olvasgatást, fórumozást, ha tényleg eldöntötted, hogy itt a vége :(

Kívánom, hogy megnyugvásra leljen a lelked!

Értem.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy nem szerencsés ezt egy ilyen nyílt fórumon kiírni, vagy akkor jó képet kell vágni a kommersz vagy kicsit bántó véleményekhez is.

Mert ha nem, akkor borítékolt a veszekedés, rossz hangulat.

Nem látom értelmét, de legyen úgy, hogy itt találsz jó társra...

Én nem találtam, találok ilyen fórumot.

Amúgy konkrétan leírtam: "SORStársakat" keresek, nem olyanokat akik részt se vettek lombikprogramban, vagy örökbefogadásban. Hanem olyanokat akik megélték ezt, túlélték és továbbléptek vagy épp továbblépnek.

Ha tanácsra lenne szükségem, azt a lombikos fórumokon kapok: a spirituális dolgoktól (talpmasszázstól, lélekgyógyászat,kineziológia)- a gyógyszereken és vitaminokon át, az ezernyi vizsgálati és kezelési lehetőségig (immun,genetika stb.). Ezeken már túl vagyok, 9-éve taposom a gyermekvállalás nem kicsit rögös útját.

Köszönöm mindenkinek a jó tanácsokat, de kéretlenül (és főleg ismeretlenül) nem is illik adni.

Nézd, miért kell egy ilyen témát nyílt fórumra kiírni?

Bárki másnak, akit nem tartotok érintettnek ugyanis semmi de semmi esélye sincs bármi jót írni, mert a téma rég az racionalitás, vagy a "beszélgetés" határán túl van.

A sorstársaknak meg van csomó zárt fórum.

Ha meg mégis kiírod, akkor meg néhány ember le fogja írni az őszinte gondolatait, és az bizony fájhat.

Bár sokszor érdemes lenne elgondolkozni, hogy valójában miért is fáj...

Köszi szépen, nagyon "kedves embertárs" vagy.

Sajnos, vannak még sokan ugyanígy mint én. Nem kell érteni, megérteni, tanácsot adni, segíteni- nem mindenki tud, de lehúzni se.

Ági, köszi a hozzászólást amíg nem voltam. Én is ugyanezt tudnám írni.

Főleg SORStársakat várok ebbe a fórumba, mert ők eltűnnek az éterbe. Akiknek nem sikerült, addig fórumoznak, blogolnak amíg próbálkoztak. Hogy utána mi van velük azt nem tudni, engem érdekel hogyan történt az "elengedés".

Sajnos az, hogy engedd el, és ne görcsölj rá és majd sikerül, és az XY ismerősének az ismerőse így lett terhes, de valahogy ezeket az embereket soha nem ismerjük. De ha ismernánk is, az rajtunk akkor se segítene. Mindenki más, más problémával, betegséggel.

Illetve amit még "imádok", hogy azt mondta a doki az XZ-nek hogy nem lehet gyereke, aztán spontán terhes lett. Nem, a dokik nem mondanak ilyet hogy: "Önnek nem lehet gyereke" (max. ha már nincs méhe). Nekem se azt mondják, hogy nem lehet, hanem hogy valószínűleg saját petesejttel már minimális az esély, de még próbálkozhatok. Ha viszont mégse sikerül, akkor el kell engednem. És szülők, testvér nem lévén kérdés hogyan fogom élni az életemet majd 60-70évesen és nem bánom-e meg hogy mondjuk nem fogadtam örökbe.

Erről szólna ez a fórum, hagyjuk a buzdításokat. Köszönöm

Megszűnt az állandó stresszforrás az életedben.

Sokszor nem is értem,hogy teljesen egészséges nők már első perctől hőmérőznek,meg ovulációs teszt minden nap...babaprojekt...ennek természetesen kellene történni.De ezt csak az egészséges nőkre értem,nyilván akinek problémás a teherbe esés,annál érthető

Tökéletesen igazad van és jól látod a dolgokat. A rossz szándék fel sem merült bennem, sőt azt is tudom, hogy az emberek őszintén segíteni akarnak. Csak azt mondom, hogy egy kívülálló nem értheti meg, hogy rekedhet bele valaki ebbe az állapotba, hiszen olyan nyilvánvaló, mit kellene tenni. De aki benne van, az nem tud racionálisan gondolkodni egyrészt a rengeteg hormon miatt, másrészt az átélt kudarcok és veszteségek miatt. Totál beszűkült tudatállapotot tud okozni, amin utólag magad is csodálkozol. Ezzel a tapasztalással pontosan érted és érzed azt, aki hasonló cipőben jár.

Teljesen igaza van mindenkinek, aki azt mondja, hogy a görcs akadályoz, az elengedés utat nyit. De ez nem megy magától. Nem egyszerű eljutni idáig. Én biztos vagyok abban, hogy nekem végül azért sikerült a 13. és a 15. beültetésem, mert mindkétszer úgy mentem, hogy itt a vége, befejeztem, lezártam ezt a dolgot, lesz ami lesz. Mégsem mondom azt a fórumindítónak, hogy engedd el, mert tudom, hogy még nem tart itt.

Ahogy nem adok tanácsot olyannak, akit elhagyott a férje, mert soha nem voltam ilyen helyzetben.

Megértem és elfogadom azt, aki máshogy gondolkodik a gyerekkérdésről, aki úgy dönt, hogy nem kér orvosi segítséget, más céljai vannak. Nem vagyunk egyformák, egyikünk sem jobb a másiknál. Csak mást szeretnénk:)

Azt értem,hogy erről nem lehet úgy beszélni,hogy ez van,fogadd el,mert akkor jön a könnyen beszélsz,neked van gyereked.

Itt valaki írta előttem,hogy találni kell mást,ami boldogságot okoz.

Az nem megoldás semmiképp,hogy van egy állapot,amin az ember nem tud változtatni,jelen esetben a meddőség,és képtelen eldogadni,ezen évekig rágódni,hát továbbra is azt mondom,hogy hülyeség.

Örökbe fogadni én nem fogadnék,szóval ezt abszolút megertem,de akkor itt megint felmerul,hogy mégse kell az a gyerek minden áron,akár meg is probalhatnam az onmarcangolas helyett elfogadni a helyzetet.

Ketten is le lehet élni egy életet szerintem tartalmasan,én inkább erre fókuszálnék ahelyett,hogy a meg nem született gyerekkel meg nem élt élményeket siratom.

Engem érdekel ez a téma,semmi rossz szándék nincs bennem.

Olvastam fórumokon,naplokban kuzdelmekrol,én személy szerint semmiféle mesterséges beavatkozásra nem vállalkoznek,úgy hiszem,hogy minden okkal történik.

Ez sovány vigasz annak aki küzd a gyermekáldásért,tudom.

szegénynek már a nemlétező töke tele lehet azzal, hogy "ne görcsölj rá, mert ismerek valakit, akinek az ismerősének az ismerősének se lehetett gyereke, aztán mégis spontán összejött."

miért nem lehet megérteni azt, h valószínűleg neki sose lesz saját babája?

az élet ilyen, egyeseknek ad, másoknak nem. el kell fogadni, és találni más dolgokat az életben, amik örömet okozhatnak.

Hidd el, nem kételkedem a jószándékban, de azt meg kell érteni, hogy ez egy nagyon nehéz élethelyzet, amit kívülállóként nehéz megérteni. (Azt gondolom, nem is lehet.)

A fórumindító SORSTÁRSAK jelentkezését várja, akik keresztülmentek ezen, és meg tudják osztani vele, hogyan jutottak túl ezen, ha egyáltalán túljutottak.

A hozzászólásokban 3 dolog jött elő, az elengedés, az örökbefogadás és a pesejtdonoros lombik.

Tudom, érthetetlennek tűnik, de ezt nem lehet csak úgy elfogadni. Hosszú idő után eljuthat odáig, hogy elengedi, elfogadja, de ez nem attól következik be, mert sokan ezt tanácsolják.

Mint korábban írtam, az sem segít, hogy fogadj örökbe, utána minden megoldódik. Mi van, ha nem akar örökbefogadni? Ne azért fogadjon örökbe valaki, mert azt reméli, utána születhet vérszerinti gyermeke. Etikátlan.

Együttérezni szabad. A sajnálat számomra negatív.

Nem tudom, mit értesz a tényekkel szembesítés alatt. Meddő vagy, fogadd el, élj vidáman, legyél laza? Vagy hogy milyen alternatívák vannak arra, hogyan legyen baba? Ezekkel tisztában van, itt arról van szó, hogy lelkileg hogy lehet ezt úgy feldolgozni, hogy tovább lehessen lépni.