Lassan depresziós leszek (beszélgetés)

Ja, szerintem nyissák egy fórumot arról, hogy csak egyszer lehetsz halálosan szerelmes az életben, tuti, és mindenki,mert aki mást mondd az hazudik,hiszen te tudod,hogy mindenki csak egyszer érezheti ezt, és azt is, hogy már 20 évesen is biztos lehet ebben. :D

Szerintem tartsd tiszteletben mások véleményét. Te ezt gondolod és a te saját tapasztalod ez, másnak meg más.

"Átéltem, többször is."

még mindig nem érted? Talán egyszer megérted::)

A problémákból kikászállódásos részt már általánosan írtam. Segíts magadon, s az Isten is megsegít - nem véletlenül mondják.

A te teóriád szerint meg, ha csak egyszer érezné mindenki azt a hatalmas szerelmet - amit én kétlek, sőt azt is, hogy ezt 20 évesen tuti érzik, szerintem akkor még a többség érzelmileg annyira nem is érett, és igazi összehasonlító alapja sincs - akkor az emberek többsége boldogtalanul és valaki után sóvárogva élné le az egész életét...

No, a témáról ennyit - legalábbis veled. :)

Igen-ez az én véleményem.

Ha elbeszélgetsz a régi öregekkel-kivétel nélkül mindnek ez a véleménye: egy igazi van-a többi csak utánzat...

"nem bírom tovább, vagy ha mondják is, felveszik a kesztyűt és mennek tovább. "

Én ezt látom nála-csak szerintem pénteken egy kicsit elfáradt..

szerintem önsajnálatnak nyoma sincs a hozzászólásában...

"Mindenki csak maga tud kikászállódni a bajokból, mások nem oldhatják meg az életét, a problémáit senkinek. "

Szerintem ezt nem is várta..legalábbis nekem a hozzászólásaiból ez abszolút nem jött le..

Ez a te véleményed.

Ha valaki 70 évesen mondja ezt, akkor azt mondom, elgondolkodom rajta. Na, de 20 évesen azért baromi sokan érzik azt,hogy ők most halálosan, és soha ennyire, aztán eltelik pár év, és jön egy mégnagyobb Ő.

Az igazi szerelem egyszeri és egyetlen emberhez kötődik.

Az érett szerelmet ne keverd a fellángolással-két teljesen különböző dologról van szó.

Vannak kapcsolatok amik mindkét fél részéről életük végéig fennmaradnak (de még sem tudnak megvalósulni) erre nincs valamilyen idézeted?

Amint látom a topikinditónál is hasonló a probléma-de az ő problémája nem egyedi.

Attól mert elengedsz valakit-attól a szívedben nem változik irányában semmi-az érzés ott van, és ott is marad-az kitörölhetetlen.

Csernus Imre pszichiáter 10 pontja:

1.

Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki. Önmaga előtt.

2.

Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...

3.

Tartsd tiszteletben a saját érési idődet! A türelmetlen ember önmagát erőszakolja meg, amikor sietteti sorsát. Ezzel magában hordozza az örök elégedetlenséget.

4.

A gondjaidért soha nem más, mindig te magad vagy felelős. Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni hibáid okát!

5.

Az önző ember először környezetét, majd önmagát teszi tönkre. Ide vezet az önzőség. Miért teszed mással azt, amit magadnak nem kívánsz?

6.

Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. A nullák így töltik be végül küldetésüket.

7.

Másra támaszkodni mindig veszélyes. Igaz, sokszor ez a könnyebbnek látszó út. De a támaszték eldőlhet. Tudod mit? Támaszkodj magadra!

8.

Merj szembenézni a saját tükörképeddel! Ez az első lépés a talpra álláshoz. Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett. Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd.

9.

A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul. Ne válassz magadnak újabbat! A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért küzd, hogy lehess büszke is magadra!

10.

A gyengeség valójában gyávaság. A gyáva embert pedig fölemészti az állandó megfelelni vágyás. Így hogyan valósíthatod meg önmagad?

Szia kicsiangyal, ne aggódj, nem vagy egyedül, nekem sincs kedvem semmihez. Hiába csicseregnek a madarak, meg a süt a nap, nem bírom elviselni magamat, a saját hülyeségeimet, szeretek csak az ágyban feküdni és a múlton töprengeni. Mintha egy teljesen más ember lettem volna.

Az egyetem meg az álláskeresésé miatt ne aggódj, valami munka mindig van, csak meg kell találni. Persze nem biztos, hogy mindig azt csinálhatjuk amit szeretünk.

Nem mondhatnám,hogy szerelmi bánatom van.Inkább csak olyan periodusban vagyok amikor minden zavar,az emberek közeledése,társasága!Nem bizok senkiben se meg és mindig a dolgoknak azt az oldalát nézem,hogy vajon mire van szüksége a másik embernek,hogy most beszélget velem!Vagyis akárki akármit mond mindig a hátsó szándékát nézem!

Az igaz,hogy a volt szerelmemet még nem tudtam elengedni de ennek már 5 éve hogy külön vagyunk!

Az ember végül megadja magát.

De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan!

Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít.

Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg!

Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.

De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!

Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.

Minden más elmúlhat - és el is múlik.

A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.

De a szeretet el nem múlhat-megmarad.

Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".

Nem igaz.

Ez nem olyan seb, ami gyógyul.

A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”

A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes.

Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy.

Egyszer majd túlleszel ezen is! Sírj csak, attól megkönnyebbülsz. De ne vidd túlzásba...

Nagyon boldog születésnapot kívánok Neked! :))