Kispárna, batyu (beszélgetés)

Igen, gondolom a szülők 90 %-a átéli ezeket a kellemetlen napokat, amikor a szíve sajog, hogy muszáj elválni gyermekétől, már nemcsak Ő fogja az életét egyengetni, átveszik ezt számára idegen emberek. Jó esetben kedvesek, jó szakemberek, rossz esetben fusztráltak, kényszer pályán.

A cikktől mást vártam. Többet a gyermek-szülő elválásának a tapasztalataiból. Hogyan készültél, mi vált ebből be, és mi nem.

Ahogy olvastam a bevezetőt, sok hangulat leírás volt és, mert erősen kritikus vagyok, azon mosolyogtam, hogy az utcaseprő a leveleket nem tudja gyorsan seperni, mert akkor bizony az szanaszét szállna.

Ez meg teljesen ellentmondásos

"Annyi a nagy terveknek, a társasági életnek, munkának! A szívem is ott maradt az oviban. Bénult lettem a kisfiam nélkül. Gyenge. Aggódó, túlontúl érzékeny. Nem derít jobb kedvre a csiklandozó napfény, a nagyokat bókoló, hajladozó faágak, a séta a természetben, a régi ismerősök jóleső kézfogása, köszönése, ölelése, vagy a hosszan tartó kávészünetek rég nem látott barátnőim társaságában. Zsúfolt napom valamiért üres."

.....hiszen csak sétált az illető, barátokkal fogott kezet, ölelkezett, és barátnőkkel kávézott, a nap zsúfolt volt, igaz üres.

Az elején a batyut a gyerek az óvodába vitte, a végén már tanítónéni kerül a képbe, de lehet éveket ugrottál, Zsoltika már iskolás lett. Bár oda már nem igazán szoktak kispárnával, batyuval menni.

A tájleírás jó, de több kellett volna a gyermek, szülő hangulatáról, érzéseikről írni, mert e téma jó, többet lehetett volna kihozni belőle.