Kék és rózsaszín a szelek szárnyán

Július 10-én veszi kezdetét az immáron 46. alkalommal megrendezésre kerülő Kékszalag. A rajt után nem sokkal egy szívbemarkoló kezdeményezésre figyelhet majd fel a nagyérdemű. A startpisztoly eldördülését követő 3. percben közel 600 hajó mindegyikéről 1-1 rózsaszín lufi fog felemelkedni mindazokért, akik már szembenéztek, vagy kénytelenek lesznek szembenézni a mellrák rémével. Azok sem maradnak le, akik nem tudnak személyesen gyönyörködni a meghitt látványban, ugyanis az eseményt a Digi Tv és a http://rollingnews.tv/ oldal is közvetíti.

De honnan jött ez a kezdeményezés, és miért pont a Kékszalagon bont vitorlát a mellrákellenes küzdelem?

Kézbe veszem a telefont, tárcsázom a számot, kicsöng. Izgatottan várok, majd egy nagyon kedves hang szólal meg a vonal túlsó végén. A fiatalosan üde és közvetlen hang gazdája nem más, mint Halom Bori, a mellrákellenes küzdelem új és egyben meghatározó alakja, de nyugodtan mondhatom azt is, hogy színfoltja. Az igazság, ahogyan mondani szokás, tehát most is odaát van. Elmondom, hogy ki vagyok és miért is keresem Őt, mire a maga megszokott nyitottságával közli, hogy mennyire jófejek vagyunk, és minden olyan lehetőségért nagyon hálás, amellyel az üzenete eljuthat másokhoz.

Beszélgetünk. Elmeséli, hogy 2012. novemberében diagnosztizálták nála a rosszindulatú melldaganatot. Az utolsó sugárkezelést 2013. júniusában kapta, de még mindig nem ért el az út végére, mert mellbimbója még nincsen. Hosszú folyamat a gyógyulás mind testileg, mind lelkileg, de a családja, a lánya Sára, a barátai és az orvosai mindvégig mellette álltak. Miközben a kemo- és sugárterápiákon küzdött az életéért, elhatározta, hogy indít egy blogot (mellrakom.blog.hu), ahol bebizonyítja, hogy "Mellrák után is van élet! Mindenki végig tudja csinálni, csak hinni kell magadban és pozitívan hozzáállni!".

Megtudom, hogy idén április környékén a futópadon rohanva pattant ki a fejéből a gondolat, ha már több mint 30 éve vitorlázik, miért is ne lehetne a Kékszalag egy olyan fórum, ahol megszólítja sorstársait, a mellrákos nőket. Az ötlet, hála a vitorlás múltnak és a közösség összetartásának, hamar pártfogóra talált Litkey Farkas személyében, majd a Magyar Vitorlás Szövetség közbenjárásával a kezdeményezés szabad utat kapott, engedély pipa. Fontosnak tartja elmondani, hogy a megvalósításban segédkezet nyújtott Jó Mariann is, a Marcia Peresky Női Egészségmegőrző Program vezetője. A program két nemzetközi szervezet támogatásának köszönheti létezését, ezek pedig a Susan G. Komen for the Cure (ők használták először a rózsaszín szalagot szimbólumként) és az American Jewish Joint Distribution Committee.

Megosztja velem, hogy nem az a gond, hogy nem kommunikálunk a mellrákról, hanem az, hogy nem jól. Az a cél vezérli, hogy egész évben beszéljünk róla, és ne csak októberben, amikor a mellrák elleni küzdelem hónapja van. Ne csak akkor, amikor kvázi kötelező és illik.

Belemerülünk. Bori idén is indul a Kékszalagon, méghozzá egy pasi csapattal együtt a Tutu too hajó fedélzetén, ahol megmutathatja, ki is a nő a talpán. Kiderül, hogy 6 éves korában Földváron kezdett el vitorlázni, amiért azóta is hálás a szüleinek, akik sajnos már nincsenek közöttünk. A Balaton és a sport iránti szeretet meghatározó az életében. Miközben ő az elemekkel harcol majd, a Mellrákfórum Egyesület többi önkéntese Füreden hívja fel a figyelmet a mellrák megelőzésének, szűrésének fontosságára, és látja el tanácsokkal a hozzájuk fordulókat. A Mellrákfórum Egyesület elnevezés Kenessey Andrea kezdeményezésére jött létre, amit Bori tettrekészsége és életereje inspirált. Mára már 50 önkéntessel működnek együtt, és a számuk egyre nő. Legfőbb erejük abban rejlik, hogy már mind megküzdöttek a betegséggel, és hiteles példamutatással tudnak segítséget nyújtani sorstársaiknak.

Megdöbbenek. Bori hihetetlenül életerős és pozitív személyiség. Számára ennek a szörnyű és küzdelmes időszaknak is van hozománya. Úgy érzi, a rengeteg küzdelem és a végső győzelem annyira megerősítette, hogy már képes az életében eddig bekövetkezett veszteségeket és nehézségeket is feldolgozni, elengedni. A lelke megnyugvást talált.

Mielőtt elbúcsúznánk, még megkérdezem, hogy hogyan látja magát 1 év múlva. A válasz, ahogyan azt már megszokhattam, ismét tettrekészségről és bizakodásról árulkodik. Nevetve mondja, hogy "2000 önkéntes között, boldog túlélőként. Minél több embernek szeretnék segíteni. Sok tenni akaró ember van, de nem érzi magában az erőt. Közöttünk viszont nincs egyedül!".

Elbúcsúzunk. Megköszönöm a beszélgetést, Ő pedig a lehetőséget. Lemegyek a Balaton partjára, ülök a napon és nézem a vizet. Előveszem a telefonom és újra felmegyek a mellrakom.blog.hu oldalra. Elolvasok számtalan újabb bejegyzést, majd könnyek szöknek a szemembe. Mélyen megérint az a sors, az az erő, az a tennivágyás, az az őszinte feltárulkozás, amivel Bori nyitott a világ felé. Aztán eszembe jutnak a szavai: "Sok nő azért nem megy el a szűrésre, mert retteg a ráktól, retteg attól, hogy ő is beteg. Tudniuk kell, hogy van élet a rák után!". És akkor tudatosult bennem, hogy én is egy vagyok közülük, egy, aki retteg. Lehet, hogy Bori most mentett meg egy újabb életet.

Szerző: Rab Zsófia

Forrás: porthole.hu