Időutazás

Elmultam 70 éves. Most kezdem érezni, mennyire nem számít az idő.

Közelebb vannak az 50-60 évvel ez előtti dolgok, mint a tegnapi nap.

Sok gyermek- és ifjúkori emlék kísért.

Mintha most lett volna, hogy elhagytam a házat, ahol születtem. Amikor először éreztem, nem jó helyre születtem.

Amikor anyám gyűlölete utolért.

Meghalt a kisbabám, aki alig 2 hónapot élt ezen az átkozott földön.

Bár felsejlik néha a boldogság kék madara is, ahogy átsuhan felettem. Emlékszem a rózsaszín ködre, mikor szerelmes voltam.

Az első egészséges gyerekem meleg ölelésére.

Aki ma már alig ismer.

Nem is akarok emlékezni a tegnapi napra.

Öreg vagyok, fáj minden lépés és a gyerekeim arról panaszkodnak... hányszor mondod még el ugyanazt?!

Nem akarok a jelenben élni.

A halálom napja legyen olyan, mint bármelyik nap.

És úgy is lesz. Felkel a Nap. Kinyitnak a boltok. Álmosan elindul egy villamos a ködös hajnalban.

Talán lesz egy ember, aki a tükör előtt állva elmélázik, hova lett a másik.

Aki ott volt, mióta az eszét tudja.

Na akkor megáll az idő... Legalábbis azt hiszi a balga ember.

Pedig nem mentem sehová, itt vagyok.

Hogy nem érzel és nem látsz, az csak homályos képzelet.

Ott vagyok mögötted és előtted, amerre lépsz.

Vigyázok rád míg élsz.

Aztán te is jössz és újra együtt leszünk.