Hogyhogy anya lettem?!

Sok történetet olvastam már itt végig, és úgy döntöttem, megosztom a sajátomat is veletek.

12 éves korom óta azzal a tudattal éltem, hogy sosem lesz gyerekem. Ennek több kizáró oka is volt, mindegyik orvosilag igazolt, de ebbe most nem mennék bele. Szóval, meddőségem teljes tudatában sosem védekeztem, nem tervezgettem, milyen lenne anyának lenni, kialakítottam a kis életem, és jól elvoltam benne. Mivel tudtam, hogy esélytelen, nem is viselt meg különösebben, mikor 27 évesen elvetéltem (6 és 8 hétig éltek bennem az embriók), mert az elejétől tudtam, hogy alkalmatlan a szervezetem a terhességre.

2009 májusában megismertem a párom. Szeptemberben már együtt éltünk, persze, még szó nem volt gyerekről, nem is feszegettem a témát, gondoltam, majd beszélünk a betegségeimről! Decemberben, a karácsony közeledtével puhatolóztam, mivel tehetném boldoggá, mire kibökte, hogy egy gyerekkel. Na, gondoltam, itt az idő, és leültünk, hogy elmeséljem, miért nem lesz gyerekünk soha! Elfogadta, megértette, nem beszéltünk róla többet. December 27-én, mikor dolgozni mentem, valahogy nem jött a villamos, hát nekiindultam gyalog. Egy gyógyszertár előtt mentem el, nem is tudom, miért, bementem egy tesztért. Még nem kellett megjönnie, nem voltam rosszul, szóval, csak úgy... vettem egyet. Mikor beértem a munkahelyemre, szó nélkül elvonultam, és megcsináltam. Ránéztem, egy csík, jó, negatív, kidobtam. Csak ezután néztem meg a betegtájékoztatón, hogy 5 percet kell várni. Mire kikukáztam, már terhes is voltam! Rögtön hívtam a párom, hogy megkésve, de mégis megvan, amire vágyott! Az orvos, akihez az SZTK-ban mentem, annyira nem hitte el a dolgot, hogy a 3. hónapig nem jelentette ki, hogy terhes vagyok, 2 naponta küldött vérvételre, és hitetlenkedett.

Pedig akkorra már folyamatosan rosszul voltam, nem volt mensesem. A rosszullét megmaradt 9 hónapon át. Nem is tudom, hogy sikerült 16 kilót híznom, mert semmi nem maradt bennem. Veszélyeztetett terhes voltam, mert kétséges volt, hogy megmarad a baba vagy én. 2010. augusztusában végül egy csodaszép, egészséges fiút szültem, és én is jól voltam. Igaz, a 19 órás vajúdás alatt azt gondoltam, ezt nem lehet kibírni, ki az a nem normális, aki ezt többször is bevállalja??!! Ráadásul, elfelejthették, hogy ott vagyok, mert én, ugye nem visítoztam, csak csendben tűrtem, a párom a kezemet simogatta, aztán éreztem, hogy valami nem oké, kértem, nézzen már körül ott lent, mire mondta, hogy kint van a baba feje! Na, ekkor már elrohant orvosért!

Elég magas a fájdalom küszöböm, de remegtem a fáradtság és a fájdalom hatására. Annyira, hogy alig bírt összevarrni a doki!

Rengeteg tejem volt, de csak az első héten, mert annyira rosszul éreztem magam a kórházban, hogy a stressztől elapadt (azelőtt sosem voltam kórházban, közös WC-n, közös zuhanyban, stb., és ez kikészített). Mikor végre hazamehettünk, csak akkor kezdtem érezni, hogy mekkora csoda egy gyerek, micsoda ajándék az élettől. Már a terhesség alatt is sokat változott a gondolkodásmódom, az értékrendem, hát még azután, hogy végre találkoztam is a picivel! A párom annyira örült, hogy már a második gyereket tervezgette, hiába mondtam, hogy ne élje bele magát, ez az egy is orvosi csoda!

Nyilván nem védekeztünk a szülés után, csak reménykedtünk! 8 hónapos volt a fiam, mikor apósom meghalt. Csak az vigasztalt minket, hogy még láthatta az unokáját! Nehéz hetek jöttek, a család hosszú időre gyászba burkolódzott. Közben orvosi kezelésekre jártam, és minden kezelés előtt tesztet kellett csinálnom, mert terhesen nem végezték volna el a beavatkozást. Mit ad Isten, újra pozitív tesztet tartottam a kezemben! Természetesen ennek a terhességnek a megállapítása is váratott magára, 9 hetesen mondta ki a doki. Újabb hónapokig tartó rosszullét következett.

2 héttel a kiírt időpont előtt, mintha valami szivárgott volna... Irány az ügyelet! Gyorsan hazazavartak! De jobb félni, mint otthon szülni... 2012. március 5-re voltam kiírva. Aznap játszótéren voltunk, és kicsit sem éreztem, hogy szülni szeretnék! Nem is indult be semmi. 6 nappal később, reggel 8-ra volt időpontom, ctg-re. Hatkor ébresztett a fiam, de nem volt erőm felkelni, így csak mellém feküdt, de fél órával később kíméletlenül kiverte az álmot a szememből az ébresztő hangja. Elindultam fogat mosni, készülődni, közben a párom reggelit csinált a gyereknek. Nem tudom, miről beszéltek, csak azt hallottam, mikor a konyhába értem, hogy "Apának rossz reggele van, kicsim!" Reagáltam a gyerek helyett: "Anyának meg 5 perces fájásai!" Hát, épp, hogy beértünk, mert adatfelvétellel, beöltözéssel, előzetes vizsgálatokkal együtt is csak 30 percet töltöttem a szülőszobán. Ismét gyönyörű, egészséges fiam született, és én is jól voltam. Annyira, hogy miután betoltak a kórterembe, átöltöztem utcai ruhába, lekísértem a párom, bementem a büfébe, aztán becsöngettem a csecsemő osztályra, hogy magammal vigyem a gyerekem. Személyi igazolványt kértek annak igazolására, hogy valóban az anyja vagyok, merthogy nem kéne ilyen jól éreznem magam! Hát, bocsi!

Azóta már komoly férfiakká értek a fiaim, egészségesek, és természetesen nekem a legszebbek!

Nem tudom, hogyan sikerült kétszer is meghazudtolnunk a természetet, de nagyon örülök. Vannak rossz és jó napok, nehézségek, és nagy nevetések! Én, aki soha nem készültem az anya szerepre, most a harmadikért fűzöm apát! Azt hiszem, a megfelelő partner kellett igazán ehhez a sikerhez, hiszen én még mindig beteg vagyok, de már anya is!