Hogyan tudnék kilépni ebből a körforgásból? Toxikus család (beszélgetés)

Ezt olvasni is borzasztó. Három gyerekem van, de sosem tudnék egyik ellen sem fordulni. Nem értem az ilyen szülőket. Ki hergel vajon kit? A húgod anyukádat vagy fordítva? Az jutott eszembe erről, hogy azzal csinálják ezt, aki hagyja magát... Lehet, hogy stratégiát kellene váltanod. Nem hazamenni, ha hívnak, hogy takarítani kell. Mondd azt, ha hazamész, majd meg fogod csinálni. Addig a húgod is kiveheti ebből a részét...

Ha te nem érdekled őket, akkor te miért teszel eleget az ő utasításaiknak?

Sziasztok!

Hosszú történet az enyém, próbálom minél rövidebbre fogni. Egy 21 éves lány vagyok, akinek van egy 7 hónapos egészséges kapcsolata, ahol a párom nagyon szeret, támogat, akárcsak én őt. Én voltam már benne évekig mérgező kapcsolatban, ahonnan nehezen tudtam kilábalni, de hál istennek sikerült, feldolgoztam. Az önbizalmam ezidő alatt a béka feneke alatt volt, de a mostani páromnak hála úgy érzem, kezd javulni.

A családi helyzetemre nézve viszont anyukám és a húgom (nagyon össze vannak nőve) sokszor rosszindulatúak velem, oktalanul. Beszólogatnak a kapcsolatomra, megjegyzést tesznek, hogy 2-3 naponta a páromnál alszom (munkájából kifolyólag csak esténként tudunk találkozni), hogy "na már megint mész hozzá?" Sokszor van, hogy reggelenként, délelőttönként haza "rángatnak" olyan indokokkal, hogy takarítani, kell, stb. Ezektől a beszólogatástól, már szorongásom és gyomorgörcsöm van, úgy megyek el a páromhoz, hogy már megint magkaptam tőlük ezeket...

Tudom, hogy 21 éves vagyok és nem kell senki engedélye, ettől függetlenül mindig kérdezik hol vagyok, mikor jövök haza, stb. Hiába mondom el, hogy nem 17 éves vagyok, tudok magamról gondoskodni, stb.

Természetesen mindig kiveszem a részem a házimunkából, egyetem előtt és után is takarítok, tisztaságra mennek el és jönnek haza, mégis mindig azt mondják, hogy "sose csinálok semmit"... Rosszul esik, és fáj, hogy így bánnak velem, beszéltem erről velük, de őket nem érdekli mit mondok, mondván fogjam be a szám, vagy rám csukják az ajtót.. Olyan, mintha nem örülnének a boldogságomnak, és mintha nem akarnák, hogy boldog legyek. Tudni illik, a párom a világ legudvariasabb férfi a világon, mindig tisztelettudó a szüleimmel, és velem is.

Albérletbe nem tudok menni jelenleg, mert egyetem mellet csak alkalmi munkát tudok vállalni. Tudom, hogy hosszútávon "megmérgez" engem ez a közeg, és hogy el kell majd mennem, mert lassan nincs olyan nap, hogy a húgom és anyukám ne bántanának verbálisan.

Nemrég kórházakba kellett járnom vizsgálatra, egy betegségem miatt, amiről anyukám a kezdetben azt mondta biztos kitaláltam, megjátszom magam. Rosszul esett, hogy ennyire nem érdekelte, hogy hónapokig rosszul voltam, sírtam a fájdalomtól, és azt merte feltételezni, hogy az egészet csak kitaláltam... Majd amikor meg lett a diagnózisom, nem mondott rá semmit... A vizsgálatok, vérvételek után meg sem kérdezte, hogy vagyok... Olyan sokszor, mintha nem is tekintene rám családtagként, csak mint egy takarítónőként...

Nem siránkozni szeretnék, csupán "jól" esett, hogy leírhattam, hátha más is volt hasonló szituációban...