Hogyan jelentsük be a szüleimnek, hogy összeházasodunk? (beszélgetés)

Orulok,hogy ilyen jol sikerult:)

Sok boldogsagot nektek!

Igyekszem...

Igyekszem úgy élni, hogy soha senkinek ne kelljen miattam szégyenkeznie, se a gyerekeimnek, se másnak.

Szülőnek lenni nem nagy fáradság, jó szülőnek lenni viszont az, nem is kicsit!

Remélem, a későbbiekben sem fogy el az erőm és kitartásom, és ha csak egy kicsit jobbá/különbbé válnak a gyermekeim, mint én vagyok, akkor már elmondhatom, hogy tettem valami maradandó jót ebben a világban.

Huhh, ez de filozófikusra sikeredett! :DDD

Hát, ennek én is örültem volna... :)

Bár nálunk majd' mindegy, mert ha nem lesz fiam, Felem családneve is kihal, nemcsak a miénk. De ha meg úgy nézzük, megintcsak mindegy, mert mindkettőnknek tömegneve van... Annyira meg már csak nem akartunk kiszúrni a gyerekeinkkel, hogy 2 tömeg-vezetéknevük legyen. Bár, az enyém itt asszem nem az... :D

Úgyis utálni fognak a két keresztnévért, amihez ragaszkodtam, hátha még vezetéknévből is kettő lenne... Ha meghalok, ne azért emlegessenek, mert 2 perc, míg leírják a nevüket... :DDD

Ja igen és apa tényleg nagyon meghatódott és örült a nevünk felvételének is!

Hogy a párom felveszi az én vezeték nevem és így a gyerekeinknek meg marad a nagyapi vezeték neve is.......

Köszönjük szépen!!

Jól jöttek a biztatások és a sztorik!!

Dejóóó...!!!

Látod, mondtuk mi, hogy nem lesz itt baj - na jó, én kárrogtam egy kicsit, de azt is igazából azért, hogy ha nem fogadják hirtelen túl jól, azért könnyebb legyen belelátnod a fejükbe...

Gratulálok!!!

OH, hát ez igazán jól ment :)))

Gratulálok!!!

Én sajna nem emlékszem ilyen tisztán Anyura, mert eléggé hazavágott a halála, és 13 évesen segítség nélkül kellett feldolgoznom. Nem is ment, aminek elfolytás lett a vége, így alig vannak emlékeim.

Mindig, mindenkinek azt mondom, hogy vannak határok, amiket egy szülő sem léphet túl, de ők akkor is a szüleink, szeretni kell őket - ha már nincsenek, akkor jön rá az ember, milyen pocsék is nélkülük...

Nálunk az első gyerekünk bejelentése úgy zajlott, hogy a párom odament az apjához, kitöltött egy italt: Igyunk a nagypapákra.

Csak nem??? De!!!! :)))

A második gyerekemet elsőszülöttem jelentette be, annyira boldog volt hogy testvére lesz, hogy úton-útfélen mindenkinek mondta :)

Nekem anyukam elveszteset volt nehezebb megelnem.En is egyre ritkabban sirok emiatt,es azt is erzem,hogy velem van.Meg amig elt,annyi utra valot kaptam,olyan sokat tanultam tole,hogy mai napig abbol taplalkozom es ez nagyon sokat jelent.Sokak eletet vegig vagy nagyon sokaig elkiserik a szuleik,de lehet sosem kapnak annyi szeretetet,mint en par ev alatt.

Neha egy egy helyzetben szinte hallom,hogy mit mondana ha itt lenne:)

A gyerekvárás is hasonlóan zajlott... csak ott konkrétan egy ultrahangos fotót becsempészett egy valag fénykép közé (azt hiszem a nászutas-esküvői közé) és mikor odaértek a szülei, csak nézték hogy ez meg mi? Mire közölte velük a fiuk, hogy ja... Ő az unokátok.

Utána azért volt nagy vigasság, de azért ez is elég érdekesen lett elmondva sztem...

Hát nálunk ez elég vicces volt...

Ehhez tudni kell, hogy a férjemék nem az az ölelgetős, csókolgatós család, hanem kissé távolságtartóak.

A következő képpen zajlott a lánykérés bejelentése:

Én egész ebéd, és utána való beszélgetés alatt tűkön ültem, asztal alatt bökdöstem-rugdostam azuram, hogy na-na-na. Erre semmi. Nagyon bepöccentem rá, hogy hogy lehet ilyen. Aztán már mentünk hazafelé, kiértünk a bejárati ajtón, köszöntünk meg minden, erre a drágám a következőt mondta a szüleinek: "Kezdhettek spórolni az esküvőre Ti is, mert egy év múlva összeházasodunk április 19-én" Azt hittem elsüllyedek. Anyósomék meg csak álltak ott nagy bambán, mire leesett nekik, hogy mit mondott a fiuk, aztán visszarángattak a lakásba, és kérdezgettek hogy mihogyvolt...

Ezt a fajta bejelentési módot nem nagyon tudom ajánlani senkinek, bár kétség kívül érdekes volt a szitu.

Nálam ez érdekes.

Nagyritkán megsiratom, de tényleg csak ritkán, akkor, amikor az hiányzik, hogy odabújhassak hozzá. Bármennyire szeretem is, Felem ezt néha nem tudja megadni - főleg, ha miatta van az egész.

De én TUDOM, hogy Anya velem van, és mindig itt lesz. És azt is remélem, hogy büszke rám. :) És az unokájára. :)

Hat igen... ne is mondd! Ezer olyan helyzet volt az eletben amikor azt hittem megszakad a szivem,mert a szuleim ezt mar nem lathatjak,nem tudhatjak,hogy az o "kicsi kanyuk" mennyi mindnet elert...vagy epp nem sirtak velem mikor fajt vmi...

Az eskuvom napja volt a legrosszabb eddig,akkor egyszerre potyogtak az orom es a banat konnyeim.

De a legrosszabb az,hogy a gyermekeimet sem fogjak latni...Sajnos ilyen az elet!

Detto...

Sajna mindenben. Apukám ugyan él, de anyu korán meghalt. Még a szülőszobán is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha fizikailag is ott lehetne...

Sajnos ismeros helyzet.Nekem is ezen oknal fogva kellett nagyon hamar felnonom.

Ez esetben viszont csak a te szuleidrol van szo.En ki nem hagynam oket az tuti!

Lehet, sőt valószínű én se ugranék a plafonig, ha egyszercsak hazaállítana lányom, hogy férjhez ment. Bár a franc tudja....

Ezért mondtam, hogy nem vagyunk egyformák.

Hozzáteszem én a párommal 9 éve vagyok együtt, 2 gyerekünk van :) Péntek este megkérte a kezem, de se időpont, semmi nincs még, el se mondtam még senkinek csak a tesómnak :) De azért nálunk már nem olyan nagy ollé az esküvő senki részéről, mármint a tény, hogy összeházasodunk.